Mint amikor egy parkon mész át zimankós időben, és látod, hogy körülötted ugyan jég és hó lep mindent, egy szabályos csíkban mégis száraz, vagy akár felázott a talaj – ott húzódnak a távfűtő csövek a föld alatt. Vagy észreveszed, hogy az egyik nagy étteremlánc nevének betűit hirdető neonfények a közeli ház tetején már jó ideje hiányosan világítanak, mert senki sem foglalkozik ezzel, és két héttel később a cég csődközeli helyzetéről olvasol. Pakolás közben rácsodálkozol, hogy a lakótársad cipőjének a talpa a belső oldalon sokkal jobban elkopott, és ezt utóbb összekapcsolod a megfigyeléssel, hogy lúdtalpas. Az autóból álmosan kitekintve házat látsz, melybe még ottjártad előtt tüzérségi lövedék csapódott. Szinte művészien robbant fel, a szélrózsa minden irányába permetezte szét a darabjait...

Az anyagi valóságot alakító kauzalitás maga a láthatóvá váló idő – visszafordítva is szemlélhető, a folyamatok visszakövethetők.

Imi a ház előtt állt, a kapu alatti beállóban. Meghúzta magát, mert iszonyatosan, vészjósló nagy erővel feltámadt a szél. Az utca néptelen volt, autók nem jártak már. Bár az ablakból négy emelettel a feje felett áradt kifelé a lárma és valami táncolós zene üteme, meghallotta azt a különös hangot. Valami közeledett felé, és meg kellett értenie, hogy mi az.

Harckocsioszlop? Vagy csak egy kóbor kutya – hülyegyerekek konzervdobozt kötöttek a farkára? Flashmobbal szervezett éjszakai futóverseny résztvevői, akik kereplőt zörgetnek, hogy ösztökéljék egymást? Vagy megfordult az okozatiság, és a hangok öltenek anyagi valóságot fokozatosan…?

Nem segített megítélni ezt, hogy Imi az este folyamán már az ötödik jointját puffantotta el szólóban – joint szólóban, szemantikai paradoxon, élettanilag előbb-utóbb para, bár ez egyéni adottság kérdése is. Van, aki csak egyenletesen beáll az ilyesmitől. Ami Imit illeti, ő elugrott két utcányira, hogy betoljon egy rehabkebabot az ijedtségre, de még nem sikerült teljesen összekapnia magát.

A buli a feje felett kicsúszott mindenki ellenőrzése alól. A lakótárs haverral „vihar előtti csendnek” hirdették meg a Facebookon, a meteorológiai szolgálat riasztására tekintettel. Nem gondolták, hogy vagy ötvenen jönnek el. Csak pár órán át volt elérhető az alkalomra létrehozott nyilvános oldal…

Imi gyakorlatilag menekült az utcára, ki a Budapesten töltendő néhány hónapra Lacival együtt bérelt lakásból, mikor az imént elérte ezt a túlstimulált állapotot, és az afgán hasis ellen orvosságként kezdte áhítani a gyrosnak csúfolt török áfiumot. Azért költözött albérletbe, hogy bécsi gyakornoksága lezárultával ezúttal tartósabban kirúghasson a hámból. Az elmúlt három hétben a lakás látott is egypár érdekes megmozdulást. Iminek nem sok cucca volt odafenn, amiért aggódnia kellett volna. Mindent, ami fontos, a szüleinél tárolt.

A zaj közeledett tovább, rendületlenül. A szél éppen az enyhén lejtő utca mentén fújt végig, gravitáció és légmozgás együtt kiadták a jelenség egy elképzelhető magyarázatát, legalábbis ami a közeledtét illeti. De Imi nem lehetett bizonyos efelől.

„Amilyen mázlim van, kaffogó hebrencsek. Én leszek az inváziójuk első áldozata”, gondolta. Hangosan felröhögött. A Noble College-os tanulmányai miatt büszkén emlékeznek majd rá a szülők meg az ismerősök. Hát még ha a Donyecktől Moszkváig szerzett élményeiről leírt feljegyzéseket is megtalálják, és felolvasnak belőlük – kifejezetten szórakoztató lesz a temetés. „Kaffogó hebrencsek tépték szét tragikusan fiatalon, mégis kalandos életút végén”. Kicsit közhelyes, mára minden hülyének kalandos életútja van, de azért rendben lesz így. Kényelembe helyezte magát, hátát a beálló falának vetette.

De csak kartonlapok, nejlonszatyrok, szakadt, fagyott–merev szövetfoszlányok (ruhák?), tépett újságpapírok és kinyitott konzervdobozok érkeztek a széllel – Imi az utóbbiakra sikerrel tippelt. Az újságok között az orkántól vadul imbolygó utcai lámpa fényében is felismerte a Szép Ingatlanok folyóirat egy tizenhét évvel korábbi számát, mert a ház kukatárolójában látta nem olyan rég.

Ez az igazi szívás, állapította meg, miután a folyamatok így visszakövethetővé váltak.

A lépcsőházban két héttel ezelőtt hajléktalan férfi bukkant fel. Iminek egyszer meg is kellett kerülnie a lépcsőfordulóban, amikor elromlott a lift, és gyalog mászott fel az albérletbe. Ott aludt, hangosan horkolt. Imi a fejére húzott rongyoktól és bozontos, háromszázhatvan fokban növő szakállától a vonásait nem tudta kivenni, de azt megfigyelte, hogy a bőrét kiütések borítják.

Talán nem zavart volna sok vizet. Éjjelente volt csak ott, napközben eljárkált. A szokatlanul kemény márciusi hideg pedig nem tarthatott örökké – előbb-utóbb biztosan odébbállt volna. Egy alkalommal azonban, részegségében, nem ügyelt a tisztaságra, és a tetejébe még kiabált is. Többek között Imit is elküldte a kurva anyjába, amikor kidugta a fejét az ajtón. Reggelre a folyosón terjengő szag orrfacsaró volt, és az addig gyanútlan emeleti szomszéd mozgósította a közös képviselőt. Az privát biztonságiakat fogadott, akik a rá következő éjjel kidobták a férfit a házból.

„Nem lesz itt többet az a hajlékony”, mondta Iminek a házmester egy nappal később, amikor a postaládáknál összetalálkoztak. Időbe telt, mire Imi rájött, kiről van szó. Néhány nappal később látta a férfit a közeli parkban. Ott vert tábort, ahol a távfűtő csövek húzódtak. Imi eltűnődött, vajon megjárt-e azóta minden szóba jöhető lépcsőházat.

Most pedig levonta a következtetést, hogy egy otthon maradványait sodorja keresztül a látóterén a szél. Némelyik darabja lassan, méltóságteljesen görgött előre, ebből származott a zaj nagyobb része. A kartonlapok az út aszfaltjához súrlódva csúsztak végig a lejtőn, a nejlonszatyrok bizarr keringőt járva lebegtek e gyászmenet felett. Követték a törmelékfolyam útját a pokolba. A tulajdonos nem volt sehol, de talán ő is éppen arra tartott, a végtelenben találkozó párhuzamos úton.

Eldobta a joint után maradt csonkot. Úgy döntött, visszamegy, eleget látott.

Egyszer csövezett életében. Szabad választásból tette, és csak egy hétig, mert szolidarítani akart egy argentin haverral, aki addigra egy hónapja vadkempingezett kényszerűen Londonban (még az előző nyáron). A Nemzetközi Tengerészeti Szervezetnél volt fizetetlen kutatógyakornok. Imi szívesen lógott vele. Felipe helyzete a donyecki emlékeit idézte fel benne, és kíváncsi volt, bírja-e még a strapát. Esténként bérelt biciklivel és autóstoppal jártak ki a Lee-völgybe vagy a Surrey-dombsághoz, és Felipe által letesztelt, alkalmas helyeken tanyáztak. Már az első éjjel ismeretlen rovarok csípték össze Imi karját, meg a lábát, talán poloskák. A jelek szerint az ő vérét preferálták, Felipét békén hagyták. Két nap elteltével borzasztóan zavarta, mennyire nehéz ilyen körülmények között akár csak minimálisan szalonképesnek maradnia. Ha nem lett volna hol lecuccolnia (egy évfolyamtársnál, aki a nyári tanulmányi szünetre is Londonban maradt), nem vállalta volna be a dolgot. Ha nem lett volna bankkártyájuk, a biciklidokkoló állomásnál akadtak volna el. Ha nem lett volna sátruk, az első esős nap vetett volna véget a kalandnak. Egyáltalán, miféle kalandnak. Akkor nem kaland lett volna ez.

Mikor felért a lakásba, Sarah, az egyik random vendég, aki out of the blue, vagyis inkább a nagy Facebook-kékség algoritmusok szabályozta világából, ismerősök ismerőseinek a hálózatából esett be hozzájuk a buli résztvevőinek többségéhez hasonlóan, úgy vette fel a beszélgetés fonalát, mintha az imént abba sem hagyták volna. Azon az egyetemen volt posztdoktori vendégkutató, ahol Imi a Noble College előtt végezte az alapszakot. Ráadásul pont azzal a tanárral, Donáth Ferenccel dolgozott sokat, akinél Imi záróvizsgázott, és akitől később a londoni tanulmányaihoz a jó jegyei alapján ajánlást kapott – nemrég találkoztak is a bécsi ENSZ-központban, ahová Donáth tanár úr egy diákcsoporttal érkezett. Kirendelt gyakornokként Imi kalauzolta őket körbe az épületben. Amikor kezet ráztak, Imi rögtön említette, hogy felvették a Noble College-ra, sőt már csak a diplomavédése van hátra. Donáth tanár úr őszintének tűnő lelkesedéssel gratulált ehhez.

Valóban kedves ember, pedig milyen elfoglalt, crazy, hogy milyen sokat kell tanítania, állapította meg Sarah. Együtt ebédeltek nemrég, mesélte, és megkérdezte „Ferencstől”, hogy mennyit keresnek az egyetemi oktatók Magyarországon. Először csak azt a választ kapta, hogy a tanársegédek és az adjunktusok bizony elég rosszul, de a kórházi ápolóknál azért többet. Sarah konkrét összeget akart hallani. Mikor megtudta, mekkora az a fizetés, Ferencs minden ellenkezése és zavara ellenére ragaszkodott hozzá, hogy ő állja a számlát.

Imi erre azt felelte, hogy Ferencs már egyetemi tanár, úgyhogy Sarah inkább azzal segít rajta, ha észben tartja mint kontaktot, és nem mulasztja el bevenni jó lehetőséget adó szakmai projektekbe, amikor adódik ilyen. A tanársegédeket, adjunktusokat hívja meg továbbra is nyugodtan.

© Marton Péter

A novella történetének közvetlen előzményei itt olvashatók.

Folytatása pedig itt.

Ez az írás ugyanakkor a Bolygók világa c. novelláskötet része, mely innen tölthető le egyben.

Recenziós jegyzetek a migrációs irodalom margójára (#5)

Nincsen migrációs irodalom gyarmati irodalom nélkül, úgyhogy az utóbbi két hétben ilyesmit olvastam, méghozzá rögtön két klasszikust egyszerre, és nem előszörre – a Burmai napokat George Orwelltől, és A csendes amerikait Graham Greene-től. Mindkét író sok közvetlen tapasztalatból dolgozott – Orwell a gyarmati rendőrség tagjaként szolgált Burmában, Greene pedig tudósítóként fordult meg rendszeresen Saigonban.

Olyan világról számolnak be, ahol a migránsok nem bírnak magukkal. Burmában elkülönülnek, magasan hordják az orrukat, lenézik a helyi lakosságot, nem akarják őket beengedni a klubjaikba, pedig unatkoznak, és egymást sem igen szívelik. Saigonban szórják a pénzt, és élvezik, hogy a vásárlóerejük egyelőre nagy jólétet biztosít nekik, de érzik, hogy ez nem tart majd örökké, és sokan menekülnek kicsapongásokba, hogy kibírják távol otthonuktól…

Kézenfekvően adódik nekem, hogy a két könyvet összevessem, és így írjak róluk, már csak a cselekményt hajtó problémák bizonyos fokú hasonlósága miatt is. Úgyhogy alább táblázatos formában következik a kedvcsináló. (A legalsó sorban természetesen a jövőbeni olvasókra tekintettel nem töltöm ki a mezőket – a hipotetikusan felírt valószínűségértékekhez képest majd meglátják, mit hoz a cselekmény.)

Donáth Ferenc tanár úr felesége, Donáth Ferencné, azaz Dóra, az üzenetlista tetején az alábbi levelezésre lelt reggel, mikor leült a közösen használt laptophoz, hogy megnézzen valamit, és férje postafiókját nyitva találta. Végigolvasta a teljes levélváltást, alulról felfelé haladva. Majd, miután lementette a saját könyvtárába, gyorsan becsukta a böngészőablakot, és egyelőre úgy tett, mintha semmit sem látott volna. Gondolkodási időre volt szüksége. Eszébe jutott Judit fura megjegyzése, amit akkor tett, amikor tavaly nyáron találkoztak, az új rektor beavatására tartott fogadáson. „A sztori néha ott hever az orrunk előtt”, mondta neki a másik nő. Ártalmatlan megjegyzésnek hatott – visszatekintve mégis inkább szurkálódásnak tűnt, Dóra ugyanis házassági tanácsadással foglalkozott. Lassan gyűlt benne a méreg. Hogy levezesse a feszültséget, délután bejegyzést írt praxisát népszerűsítő blogjára „10 jó ok arra, hogy NE akarjunk megmenteni egy házasságot” címmel. Nagyon sok lájkot és megosztást kapott. Este aztán még egyszer elolvasta az egész levelezést, ezúttal sokkal alaposabban, hogy biztosan ne maradjon félreértés:

Judit <judit.matray@noblecollege.edu.cxm>      Mar 1 (8 hrs ago)

to Donáth Ferenc

„Na mindegy”. Egy levélben kétszer is… Jaj, Feri!! :) Örülök azért, hogy napirendre tértél a dolog felett, legalább úgy-ahogy. Morgóskát puszilom! Majd írok!

Judit

2016-02-29 10:58 GMT+01:00 Donáth Ferenc <ferencdonath@weewebmail.cxm> wrote:

Azért kicsit bosszant, hogy én ajánlottam ezt az Imit. Rohadtul tenyérbe mászó képe van, láttam a CV-jében. Na mindegy.

Ami a buszvezetőt illeti, ő nem vett észre, pontosabban nem kapcsolt, hogy én pisálok ott. A tanári létnek vannak előnyei. Az emberek a formális, esetenként ijesztően üres tisztelettől, ami körülleng, nem számítanak rá, hogy téged látnak a bokor mellett intézkedni. Bár jobban belegondolva, ha tudta volna, hogy tudom, biztos kiharcolhattam volna kedvezményt a jövőbeni tanulmányutakra. Na mindegy.

2016-02-27 16:37 GMT+01:00 Judit <judit.matray@noblecollege.edu.cxm> wrote:

Ja, hát Imivel we keep in touch, helyes srác :) Ugye nem kezdesz komolyan féltékenykedni? Én sem szoktam firtatni, hogy mit csinálsz morgóskával, amikor hazamész. Ha jól emlékszem, még mindig erőlködtök a babaprojekten… Inkább azt meséld el, hogy a buszvezető mit reagált, mikor látta, hogy észrevetted… az ilyen részletek kellhetnek a könyvemhez :)

2016-02-27 16:06 GMT+01:00 Donáth Ferenc <ferencdonath@weewebmail.cxm> wrote:

Hát azt nem tudtam, de miért pont ő lenne az ott az ENSZ-nél, ezt pontosan miből gondolod? Nyilván végzett már nálatok egypár magyar hallgató.

2016-02-27 15:35 GMT+01:00 Judit <judit.matray@noblecollege.edu.cxm> wrote:

Ez igazán felemelő volt :) Köszönöm, hogy megosztottad velem! Hát, így, hogy ezt leírtad… néha előnye is van annak, hogy nem tudunk Skype-olni nagyon. A srác a Noble College-ról amúgy a Hajdú Imi volt, őt te ajánlottad be hozzánk annak idején :) Tudom, mert megkértek, hogy a magyar jelentkezők anyagaira én is nézzek rá a biztonság kedvéért – főleg, hogy segítsek kiszúrni, ha valaki trükközik. Imi motivációs levele nagyon rendben volt, ez a srác nem akármit csinált végig Donyeckben. Ott volt, amikor kitört a háború, tudtad?

2016-02-27 14:24 GMT+01:00 Donáth Ferenc <ferencdonath@weewebmail.cxm> wrote:

Nagyon diplomatikus vagy :)

Na szóval, rákészültem a tanulmányi kirándulásra, hogy legyen végig egy kis idegenvezetés is az ENSZ-látogatás mellé a buszon. Bécsben is, meg az úton odafelé is. Amikor Neusiedlön túl voltunk az autópályán, bemondtam a mikrofonba, hogy ez itt az a hely, ahol nyáron meghaltak a kurd menekültek abban a teherautóban, miután hátrahagyta őket az embercsempész sofőr. Hogy így reflektálhassanak rá, hogy amiről híreket olvasnak, meg jobb esetben tanulmányokat ugye, azok a dolgok tényleg megtörténnek, körülveszik őket, ezért is érdemes foglalkozni velük stb.

Mondjuk a hatást nem nevezném frenetikusnak, a diákok iszonyatosan közönyösek tudnak lenni néha, de volt, akit tényleg érdekelt, amit mondok. Az a magyar csaj viszont, aki a múltkor lecseszett e-mailben, hogy nem akar velem a szakdolgozatáról konzultálni, mert én előre elvetném a lehetőséget, hogy nagyhatalmi összeesküvés műve a migráció, konkrétan felém se nézett. Nyilván haragszik még, amiért a minimálisan elvárható életszerűség feltételével jöttem neki kizáró okként :) A kazah leányzó meg, amelyik a múltkor azt mondta, hogy csak a tankönyvből lenne szabad tanítanom, kommentár nélkül, most rám szólt, hogy „azok nem kurd menekültek voltak, hanem szíriaiak”. Próbáltam nagyon kedvesen mosolyogni, meg elegánsan válaszolni, de egy kicsit nehezemre esett, képzelheted :)

Halvány reménysugár Takács „Kukaborogató” Szabolcsnak köszönhetően derengett fel. Tudod, róla meséltem a múltkor, hogy láttam, amint az utcán ment, tajt részegen, és akkorát rúgott egy szemetesbe, hogy az kiszakadt a helyéből, és háromszor körbepördült a levegőben, mielőtt landolt. Na, az övé konkrétan egy értelmes komment volt – utóbb még sajátos jelentőséget is kap, merthogy ő rákérdezett, úgy retorikailag, hogy vajon most éppen hány teherautóban lehetnek migránsok körülöttünk az úton?

Beértünk aztán Bécsbe az ENSZ-központhoz, és akkorra nekem nagyon aktuális volt egy látogatás a mosdóba. De a bejáratnál a biztonságiak közölték, hogy ekkora csoporttal nem várakozhatunk odabenn. Még fél óra volt a megbeszélt időpontig, amikor jött értünk  a csoportvezető, hogy körbekalauzoljon az épületben. (Az egy egész talpraesett magyar srác volt egyébként, gyakornok, konkrétan nálatok tanult. A nevét sajnos vagy nem mondta, vagy én nem figyeltem eléggé, mert éppen sorakozni igyekeztünk a beléptetéshez.)

Szóval, kellett valamilyen szükségmegoldás, és kerestem az alkalmas helyet. Jó messzire kellett mennem, hogy mégse a diákok közelében legyek, meg járókelők se lássanak. Találtam végül egy bokros részt, ott viszonylag meg lehetett húzódni, és sikerült megfelelő fedezékben pislantani. Nagyon időszerű volt már… A bokrot kaszaboltam hosszasan, közben meg lestem, nem jön-e mégis valaki, és mit látok! Odaáll a busz, amelyik minket hozott. Átgurult erre a helyre várakozni, ebbe a félreeső mellékutcába. A sofőr meg jön, kinyitja a csomagtartót, és már mászik is elő egy csomó ember, akik ezek szerint ott lapultak végig. (Mi nem pakoltunk be semmit, mert egynapos kiránduláshoz alig volt szükségünk valamire.) A sofőr nyilván tudott ezekről az emberekről, nem látszott rajta, hogy meglepődött volna.

De ez semmi, mert ezek körülnéztek, miután kikászálódtak, rögtön kiszúrtak engem, és elkezdtek felém mutogatni. Aztán elindultak egyenesen az irányomban. Kínomban elzártam a sugárkardot, de nem mertem elpakolni, vagy akár eliszkolni onnan. Elképzelni sem tudtam, hogy mi lesz.

Valójában nekik is csak pisálniuk kellett, és nyilván jó ideje nem intézhették el. Nekünk Győrben, a benzinkútnál volt beiktatva erre a célra megálló, csak én nem éltem vele. Szóval ezek odaálltak mellém szépen sorban, vagy egy tucatnyian, és mivel ők is eleresztették magukat, hát akkor már én is befejeztem, amiért jöttem. Elég hideg volt, úgyhogy komoly gőzfelhő képződött a bokor körül ennyi locsoló közreműködésével. Az ENSZ-központ épülete mellett, refugees welcome :) Még egy ilyen cinkos mosolyváltás is volt közöttünk.

Miután a többiek elindultak, az egyikük külön visszajött a bokrokhoz, és kiöntötte egy félliteres ásványvizes flakon tartalmát. Persze nem ásványvíz volt benne – ő nyilván nem bírta ki a célig. A legviccesebb az volt, ahogy a többiek után ment, de egy szelektív hulladéktároló mellett megállt egy pillanatra, és elgondolkodott, hová dobja a palackot. Ha tudta, mit csinál, ha nem, némi habozás után eltalálta a megfelelő helyet. Aztán visszafordult felém, és az ujjával V-t mutatva kiáltotta, kitörő örömmel, hogy „Germany!” Annyira hihetetlen volt az egész jelenet. Fel sem ocsúdtam, és már odébbálltak. Nem volt rá alkalmam, hogy megállítsam őket, és elmagyarázzam nekik a különbséget Germany meg Austria között. Végül is majdnem célba értek…

No, hát ennyi.

Mondjuk nem tudom, mennyire jó a sztori, ahogy én leírtam, de átélni érdekes volt. Majd te megdramaturgizélod :)

2016-02-27 10:37 GMT+01:00 Judit <judit.matray@noblecollege.edu.cxm> wrote:

Tanulmányozni fogom a lehetőséget! :))))

2016-02-27 10:06 GMT+01:00 Donáth Ferenc <ferencdonath@weewebmail.cxm> wrote:

Tőlem megjelenhet akár egy az egyben is, mindegy… Később leírom, most rohanok éppen.

2016-02-27 07:37 GMT+01:00 Judit <judit.matray@noblecollege.edu.cxm> wrote:

Hát, erősen átalakulhat a fejemben, mire írás lesz belőle. Lehet, hogy csak egy erős motívum marad belőle. Az itteni kiadónak is lehetnek elvárásai, hogy miként változtassak dolgokat. Úgyhogy az is lehet, hogy csak elolvasom, és élvezem, mint minden valamirevaló sztorit. Meglátjuk.

Ezt nem tudom úgy eltervezni, mint a Brexit utáni életünket :)

2016-02-26 16:52 GMT+01:00 Donáth Ferenc <ferencdonath@weewebmail.cxm> wrote:

Kezdek drukkolni a Brexitnek ;) Meg annak az ejakuálásnak :)))

Voltunk Bécsben, ja. A diákok migrációs előadást akartak, igen, de az ENSZ-központból azt válaszolták nekünk, hogy olyat ők nem csinálnak. Ők a bécsi székhelyű ENSZ-szervezetek tevékenységét szokták csoportoknak bemutatni. Az UNODC-sek beszéltek az emberkereskedelemről, ha úgy veszem, ennyiben tekintetbe vették a kérést. A HÖK így is velünk elégedetlen, amiért nem azt kapták, amit igényeltek.

Viszont migrációs sztorim az van erről az útról, ettől függetlenül… Megírod egy novellában, ha elmondom? Végül is manapság ez is lehet egy ilyen tipikus kelet-európai sztori, amilyeneket mostanában gyűjtesz.

2016-02-26 16:37 GMT+01:00 Judit <judit.matray@noblecollege.edu.cxm> wrote:

Szia, Feri! :)

Na, mi újság? Gondolom, megvolt az ENSZ-es tanulmányi kirándulás Bécsben. Hogy sikerült? Végül migrációs témájú előadást akartak a diákok? Mondtad, hogy a HÖK szavaztatta őket, hogy mit szeretnének.

Itt Londonban (is) a csapból is csak a migráció folyik… Sajna errefelé mi vagyunk a migránsok :D Ha júniusban megcsinálják a Brexitet, szerintem evakuálom magam, és hazamegyek.

Igazából jó lenne újra egy szobában dolgozni :) Legalább morgóskának nem kellene többet magyarázkodnod, hogy pont nyaranta meg a karácsonyi ünnepek között kell késő estig bent maradnod az egyetemen ;)

© Marton Péter

A novella történetének közvetlen előzményei itt olvashatók.

A folytatás pedig itt található.

Ez az írás ugyanakkor a Bolygók világa c. novelláskötet része, mely innen tölthető le egyben.

Recenziós jegyzetek a migrációs irodalom margójára (#4)

Kinyitod a szemed. Már megint elbóbiskoltál, és zavaros dolgokat álmodtál. Mindig ez van, amikor gépre ülsz. Az ujjaidat nyújtóztatod, a karizmodat megfeszíted, próbálsz némi vérkeringést beindítani. Aztán rámarkolsz a karfára határozottan, hogy a téged körülvevő valóság pontos körülményei kellően erőteljesen tudatosuljanak benned.

Az Aeroflot járatán ülsz. Kairóba tartotok a társaiddal, az 1958-ban alakult Egyesült Arab Köztársaságba. Ez egy zarándokcsapat. Mullák, a Szovjetunió különböző, muszlimok lakta területeiről, Baskíriától Tádzsikisztánig, akik a háddzsot igyekeznek teljesíteni. A végső úti cél Szaúd-Arábia. Vár rájuk a Kába-kő megkerülése, a Szafát- és Marwa-hegyek közötti táv hétszeri teljesítése, a látogatás az Arafát-hegyre. Minában pedig megdobálják majd kővel a Sátánt, és áldozatot mutatnak be.

Tudod, hogy ez a dolgok rendje, mégsem azonosulsz vele. Tádzsik vagy, de egy hibrid kultúra része, tisztában vagy a származásoddal, ugyanakkor büszkén gondolsz a modernizáció különféle vívmányaira odahaza – éveket éltél Moszkvában, azt szeretnéd, ha odahaza is éppen olyan lenne, mint Moszkvában. A csapat orvosaként hiszel a szocialista fejlődésben, annak objektív törvényszerűségében. Erről egy kicsit ki is oktatod a többieket néha. Persze te is kapsz okítást kéretlenül, sokat, hitbuzgó társaid gyakran rád szólnak ezért-azért (ne fütyülj, ne énekelj, miután a zarándoki ruhát, az ihrámot felöltitek, ezt vagy azt csinálni olyankor már nem lehet stb.). Ki tudja, talán besúgót látnak benned, aki odahaza jelent majd mindenkiről. Például a Szovjetunió területéről kivándorolt muszlim diaszpóra tagjairól, akikkel a háddzs kapcsán természetesen találkoztok – többnyire ők keresnek fel titeket. Némelyik csak tudni akarja, hogyan néz ki ma a szülővárosa (te majd elmeséled neki, micsoda modern ipari kombinátok létesültek, új lakótelepek, kórházak és játszóterek...), mások ajándékot küldenének haza (például autóra adnák oda a pénzt bizalommal). Olyan is lesz, aki gyanakszik rád, és próbálja leleplezni benned a szovjet hírszerzés ügynökét.

Nem idegenítheted el magadtól a csapatod tagjait egészen. Olykor magadban morogsz csak mindazon, amit a háddzs körül kifogásolsz, és készséggel adsz a cigidből lejmolóknak, akkor is, ha egész csomaggal vinnének. Orvosként az a kötelességed, hogy vigyázz rájuk, és elérd, hogy meghallgassanak, amikor kell.

A körülményekre tekintettel különös dolgokra kényszerülhetsz. Bár elutasítod a Coca-Colát, a zarándokoknak árusított Zemzem-víz helyett sokszor kifejezetten tanácsolod majd a fogyasztását...

Hát ilyen ez a könyv. Nem annyira prózaként nyűgöz le, mint inkább a rendkívül érdekes helyzetről és a benne lezajló interakciókról adott megfigyelésekkel és reflexiókkal, melyekre ennyi idő távlatából, ennyire más történelmi közegből rácsodálkozni bámulatos egy élmény.

Egy birtokon, San Fernando közelében – Tamaulipas állam, Mexikó.

Jobbról belép a pincehelyiségbe Sergio. Csak az ajtón kívülről jön be világosság, mígnem Sergio felkapcsolja a villanyt. Háta mögött, az övébe dugva, fegyver.

Egy csupasz izzó gyenge fényében tárul elénk a helyiség belseje.

A terem másik végében, vasbeton oszlopnak támaszkodva, Odette. Keze a háta mögött. Lábán, a bokája körül lánc.

Középen szék. Sergio helyet foglal rajta, és egy darabig némán szemléli Odette-et. Állát arcára tapasztott tenyerébe süllyeszti, mint akit kétségbeesés emészt.

Odette nem mozdul, csak néz maga elé mereven.

SERGIO:

Mi pobrecíta, hát mit műveltek veled ezek? Kiláncoltak, mint valami rabszolgát, a kezeidet meg összekötötték a hátad mögött, és itt hagytak kiszolgáltatottan, mindenki kényére-kedvére… Remélem, úgy nem nyúltak hozzád... Ugye nem…? (Kivár egy kicsit, mintha megnyugtató választ várna, de az elmarad.) Nagyon remélem... Hiába szerepelsz apám műsorában, sajnos a rossz így is, úgy is megeshet, az a szörnyű igazság – hacsak meg nem akadályozom valahogyan. De ne félj, nem fogom hagyni, hogy meggyalázzanak. Megvédelek, kerül, amibe kerül! Ezért vagyok itt... Megismersz, ugye? Sergio vagyok. Emlékezned kell rám!

Feláll, és közelebb megy Odette-hez.

Nézz rám, kérlek, azokkal az angyali szemekkel! Elvarázsoltál engem, érted? Visszarepítettél a múltba. Azt hittem, örökre elvesztettelek, most mégis itt vagy! Elindulsz Salvadorból, como una migrante... Tökéletes álca, csak engem nem téveszthet meg... Apám emberei, ők viszont bedőlnek neki. Rátok néznek, és azt mondják, ezek csak „las chukis nice”, és legyintenek, úgy értve, ahogy mifelénk mondják, hogy ti csak ilyen felkapaszkodni vágyó, csinos kis tucatnőcskék vagytok a társaiddal. Kapartok észak felé. De amikor hattyúkirálynőként ragyogsz a színpadon, és pörögsz körbe-körbe lábujjhegyre állva, a szabad lábaddal bájosan kalimpálva, én látlak téged… te vagy az, Odette, ne is tagadd! (Elmosolyodik.) Az egyik előadáson megszámoltam, hogy vagy harminckétszer körbepördültél, egészen beleszédültem…!

Körözni kezd, a háta mögött összekulcsolt kézzel. Látszik, hogy próbál uralkodni magán, pedig szenvedély fűti.

Ez az új szer, amivel apám üzletel mostanában… ez a cocodrilo mágico… igen, ettől olyan tágak a pupilláim, nyilván észrevetted… ez a szer segít látnom az igazságot ilyen élesen, dacára minden valószerűtlenségének… Beveszem, és egyszerre tudok olyan dolgokat, amiket az úgynevezett józanság ködében nem látnék. Például hogy ki vagy valójában! Ezért vagyok felfokozott állapotban, nem közvetlenül és csupán a drog hatására, csak hogy biztosan értsed… Józanság… az egyébként is naiv képzet! Nincsenek józan emberek. Például apám, akit még a legjobb barátai is hidegvérű és számító hijo de putaként jellemeznének, azt mondja, hogy a rivális kartellből ejtett foglyokat le kell fejezni, hogy ne jöjjenek többet a területünkre. Hogy is mondják ezt? Disuasión... El kell rettenteni őket attól, hogy megpróbálják lenyúlni a piacunkat. Ha kesztyűs kézzel bánnánk velük, elpofátlanodnának, és a végén még ránk támadnának a saját házunk táján. Ahogy apám mondja: iderovarkodnának. Ez látszólag rendben is van… világos logika, nem igaz…? Mi…? (Sergio kizökken a monológjából. Megáll, abbahagyja a körözést.) Miért nézed a derekamat? Ja, a pisztolyom miatt? Ne félj tőlem, az csak kötelező kellék. Itt mindenki ilyennel mászkál. Nem volnék férfi, ha nem tenném. Tudom, régebben én másmilyen voltam, de mára felismertem a szükségességét. Na, pont erről beszélek egyébként. Ez is elrettentés. Ha nem tenném, azt hinnék, nem vagyok közülük való. Hogy gyenge vagyok. Szívatnának, aztán egy nap valamelyikük tervet szőne az elrablásomra. Eladna a rivális kartellnek, vagy maga próbálna váltságdíjat kizsarolni apámból. Úgyhogy az ilyesmit nem lehet a véletlenre bízni... De a józanság jele-e az, kérdezem én, hogy drogot árulunk, és megmérgezünk egy egész társadalmat magunk körül?

Fel-alá járkál, miközben folytatja.

Apám csak röhögne, ha feltenném neki ezt a kérdést, neki ez teljesen érthetetlen mostanra. De mégis, minek árulunk drogot? Mitől olyan nyilvánvaló, hogy ezt kell tennünk? Miért ne élhetnénk másféle életet…? Igaz, ha mi nem tennénk, megtenné ezt más, ezt elfogadom. Az meg, hogy a rivális kartell embereit le kell fejezni, ha elkaptuk őket, és a videót közzétenni az interneten, hát, végső soron ez tényleg csak az elrettentést szolgálja. Borzalmas, de a logika ebben ott van. De miért kellett annak a busznak az utasait lemészárolni? Ti nem tehettetek semmiről. Jöttök, sőt nem is jöttök… menekültök Salvadorból. Nyilván borzalmas ott a szegénység, és hasonlóan kemény bandák vannak ott is. Csak egy kicsit jobb életre vágytok, inkább a gringók után takarítanátok, meg mosnátok a szennyesüket, mindeneteket odaadjátok azoknak az embercsempész hiénáknak, azt hiszitek, csak órák kérdése, és a határ másik oldalán lesztek, erre leszednek titeket a buszról valami pitiáner üzleti vita miatt, mert az embercsempészek alkalmazói valaki szerint kevesebbet fizettek a kelleténél. Mintha volna árkatalógusunk, és ezeket a dolgokat ilyen bürokratikus precizitással kellene számonkérnünk. És fogják, és lemészárolnak mindenkit. És nem egyszerűen kivégzik őket! Nem ám! Tudod, miért kellett az embereknek gladiátorként megküzdeniük egymással? Mert apám nagy rajongója a ketrecharcnak. És nemrég látott egy videót, ahol valami nigériai migráns jól állta a sarat Eddie „El Bruto” Kermack ellen, ő meg kitalálta, hogy majd mi is felfedezzük a magunk bajnokát a mi migránsaink között. Ez racionális? De apám csak füttyent, és a vadállatai megteszik, amit mond. Pillanatok alatt megidézik, sőt mindjárt túl is szárnyalják egy középkori autodafé hangulatát a kegyetlenkedésükkel… Autodafét mondtam, igen. Nem ismered ezt a szót? Az eretnekséggel vádoltakat vetették alá ilyen bánásmódnak a tudatlan középkorban. Igen, ilyen dolgokat is tudok, hiszen emlékszel, vallásantropológiát tanultam, előbb itt, aztán az Estados Unidosban… Meséltem neked… Fulbrighttal voltam Kaliforniában, apám is közbenjárt az ittenieknél, hogy én kapjam az ösztöndíjat. Ezt máig borzasztóan szégyellem, de oda menekülnöm kellett, bármi áron, mert már álmomban is csak levágott fejeket láttam. Nekem semmi közöm nem volt ezekhez a dolgokhoz tevőlegesen, a kezeim tiszták voltak, de az is éppen elég borzalmas volt, amikor apám végignézetett velem egy-egy kivégzést.

Megáll, eltöpreng.

Csak azt nem tudom, minek jöttem vissza? Tanúvédelmi programba kellett volna jelentkeznem, biztosan megoldható lett volna valahogyan. De engem nem kerestek meg ügynökök, nem volt olyan jelenet, mint a filmekben, hogy egyszer csak tennének valami visszautasíthatatlan ajánlatot, és akkor onnantól nekik dolgoznék, bedrótoznának, amikor meg kell, kimenekítenének. Ezeknek a határ túloldalán fogalmuk sem volt róla, hogy ki vagyok. Apám a születésemtől fogva úgy intézte a papírokat, hogy egy szűk körön kívül senki ne tudja, hogy a fia vagyok, máskülönben célponttá váltam volna. Ennek köszönhetem, hogy a gyilkolásból sem kellett kivennem a részem, amíg haza nem tértem. Aztán persze… a folytatást ismered, sajnos. Elborzasztott, amikor lehoztak ebbe a pincébe… Belegondolni is rossz, hogy itt öltek meg téged, vagyis hogy itt próbálkoztak ezzel... De te feltámadtál el Dios kegyelméből! Pontosabban te eleve egy angyal voltál, és nem halhattál meg… nem is tudom, hogyan képzelték ezek, hogy ilyen szépséget elpusztíthatnak. Így is borzasztó, hogy át kellett esnem ezen. Azóta élek a droggal. Egy pillanatra sem feledtelek el. Ezek azt mondták nekem, hogy a rivális kartell bérelt fel, hogy a család közelébe férkőzz, és hogy „szerencsére”, sőt „az én szerencsémre”, nem tudtad, kinek a fia vagyok, és hogy csak azért szemeltél ki éppen engem, mert amazok tudták, hogy mindig itt vagyok el jefe közelében, és ez így célravezetőnek tűnt. De apám emberei direkt előtted mondták el nekem mindezt, hogy biztosan értsem: meg kell ölniük téged. Aztán kegyetlenül összeszurkáltak téged, majd pisztolyt adtak a kezembe, és rávettek, hogy én végezzek veled. Ugye megérted, hogy nem volt választásom? Én csak jót akartam neked…! Várj, mindjárt kerítek egy zsebkendőt...

Hangosan az orrát fújja.

Taknyom, könnyem összefolyik, istenem, mint valami kisgyereknek, akitől elveszik, s aztán összetörik a kedvenc játékát…! (Zokog egy darabig, majd, mintha elvágták volna, abbahagyja.) Na, most már jó lesz, összeszedem magam… Ilyen érzékeny férfi vagyok én, mit tehetnék... Tudod, én csak azért húztam meg a ravaszt, mert a lelkem mélyén éreztem a te angyali ragyogásodat. El Dios megkötötte a kezem, de sejtettem, hogy ebből rossz végső soron nem származhat, mert Ő a gondomat viseli, hiszen én jó vagyok, én nem vagyok olyan, mint ők! Zokogtam, amikor a fegyver elsült, és napokig nem tudtam enni utána semmit. Azóta pedig nem volt senkim, csak bordélyházakban fordultam meg, és hát luxuskurvákat fogadtam néha. De mindig csak a te másodat kerestem közöttük, és persze nem találhattam senki hozzád foghatót. Ugyanígy el cocodrilo mágico hatása alatt voltam mindig, és pontosan ezért tudom a különbséget azok között a kétségbeesett tivornyázások és a mostani alkalom között. Te tiszta vagy… hogyan is fedezhettelek volna fel azok között a feslett nők között? Mikor apám megtudta, hogy balett-táncosok vagytok, és kiemelt titeket a halálra várók sorából, még nem hullt le a szememről a lepel. De azóta mindig ott voltam, amikor előadtátok A hattyúk tavát, és ahogy a szárnyaiddal, az angyali kis szárnyaiddal a színpadra lépsz a parányi tó mellett a birtokunk végén, mindig azonnal tudom, ki vagy valójában. Megszólal a szívem. Ezt a hangot nem lehet elnyomni…!

Közelebb megy Odette-hez.

Mikor először ébredtem rá erre, órák hosszat zokogtam el Dios végtelen kegyelmét felismervén. Addig abban a hitben kellett élnem, hogy az én kezem által pusztultál el. De látom most már, hogy irgalmas volt hozzám az Úr, hogy áldott legyen az ő neve…!

Kis szünet után folytatja.

Az élet nem könnyű. Apámnak sajnos feltűnt, milyen szemmel nézek rád. Először egy prostituálttal próbálta elvonni rólad a figyelmemet. A legcsinosabb lányt küldte hozzám, akit keríteni tudott. Una mujer trofeo, így mutatta be nekem, amikor még mit sem sejtettem. Az a céda, Odile, una puta malvada, akkor próbálta meg elcsavarni a fejem, mikor bevettem a szokásos adagomat. Hattyúnak sminkelte magát, hogy vonzóbbnak találjam. Majdnem elgyengültem, de végül nem hagytam magam! Micsoda olcsó trükk! Hogyan is érhetett volna fel hozzád? Elutasítottam, de ez csak rontott a helyzetemen… Apám emberei azt kérdezik magukban: „Hogyhogy ott az alkalom, és ez mégsem bassza meg a nőt?” „Minek az olyan férfinak a hatalom, aki nem képes használni azt?” Láttam rajtuk, hogy ezt gondolják, anélkül, hogy mondták volna. Az egyetemi tanulmányaim miatt gyengének tartanak, egy értelmiséginek, azt hiszik, alkalmatlan vagyok arra, hogy ebben az üzletben részt vegyek. Amivel nem is lenne semmi bajom… hidd el, Odette, én már ezerszer kiszálltam volna ebből az egészből, ha erre lehetőségem lett volna, de a Főnök fiaként ezt csak úgy nem lehet, ezen a világon vele kell elszámolnom. A kartell vezetősége pedig nem becsül engem. Azt gondolják, hogy az apámtól nem nekem kellene örökölnöm a céget. Rákényszerültem az utóbbi időben, hogy néha magam öljek meg elfogott embereket, de nem mintha én akarnám átvenni egyszer az irányítást – csak azért, hogy ne szúrjanak hátba, amikor a legkevésbé számítok rá. A buszsofőrt is ezért én intéztem el a motoros fűrésszel. Ha ezekre a vadállatokra hagyom, kínozták volna szegényt. Én legalább egyből véget vetettem a szenvedéseinek. És elrettentésként is tettem. Hogy lássák, nem remeg a kezem az ilyesmitől.

Odalép Odette közvetlen közelébe.

Én ma már nem félek semmitől. Nem akarom, hogy több vér tapadjon a kezemhez, soha többé nem akarok bántani senkit. Apám viszont bántani akar téged – ezért hoztak ebbe a sötét verembe. (Begörbített mutatóujjával végigcirógatja Odette arcát.) Nem nézi jó szemmel, hogy a megszállottad lettem, azt mondja, kellemetlen a partnerek előtt, hogy állandóan ott zokogok az előadások alatt. Gyengének mutat minket, a családot. De hát hogy is ne zokognék? Látlak téged, egy angyalt, amint egy ilyen cirkuszi mulatságban kell részt venned, a vérrel permetezett balettruhában… ez borzalmas, nem, ez beteg, ezt én nem bírom! Most pedig meg akar szabadulni tőletek. Ne kérdezd, hogyan, nem akarod tudni. Te újjászületnél, de amin előtte keresztül kellene menned, az sok az én halandó és sebezhető lelkemnek. Hidd el, mi pobrecíta, mindent vállalok, hogy ezt elkerüljem… Hogy ezt elkerüljük, együtt. Csak még egyszer szerelmeskedni akarok veled. El cocodrilo mágico hatása alatt órákig élvezhetjük majd. Így, ahogy most vagy. Nem oldozlak el. Ahogy annak idején is szeretted, hiszen a szerelmed azt diktálta, hogy mindent megtegyél nekem, és én éppen ezért fogadtam örök hűséget neked, amíg halandó létem engedi. A végén együtt beveszünk egy kis cracket, hogy minden könnyebben menjen, utána pedig ezeket a ciánkapszulákat itt. (A zsebébe nyúl, felmutatja, ami a kezében van, majd visszahelyezi a zsebébe.) Megszökünk… nem tudnak megakadályozni minket. Együtt emelkedünk fel a mennyek országába, és többé nem kell visszatérned onnan értem, mert én már nem leszek itt! Ugye milyen jól kiterveltem?

Lazán átöleli Odette-et. Kezeit a lány lapockáján nyugtatja. Hozzásimul.

Érzed az ölelésemet…? És a merevedésemet…? Ez te vagy, Odette, ezt te teszed velem, akárcsak régen! Érted vagyok az a férfi, aki vagyok! Eszedbe jut, milyen volt akkor? Mondd, hogy szeretsz, kérlek, mondd, hogy szeretsz még mindig, és nem akarod azokat a borzalmakat, amik máskülönben várnak rád…

Sergio érez valamit deréktájon. Meglepetten néz oda. Pisztolya a lány kezében van.

A lány keze a jelek szerint nincs, mert nem is volt megkötözve. Megszerezte Sergiótól a fegyvert.

Három golyót küld Sergióba. Az első kettőt a mellkasába, a harmadikat a fejébe, mikor már a földön fekszik. Hogy az utolsót biztosan ne tévessze el, leguggol Sergio mellé, és közvetlen közelről lő.

LUCÍA - MÉGSEM ODETTE (magából kikelve):

Nem kötözték meg a kezem… mégis miért kötözték volna meg, te kretén? Nem elég, hogy bezártatok ebbe a pincébe, és ideláncoltatok a lábamnál fogva? Hülye állatok! A nevem Lucía, tudjátok meg! Semmi közöm ahhoz az Odette-hez! Én csak táncolni szerettem volna… végre egyszer egy műveltebb, érzékenyebb közönségnek!

Futó léptek hallatszanak odakintről. Lucía egyik kezében az ajtó felé szegezett pisztollyal, másik kezében a Sergio zsebében talált ciánkapszulával készül az utolsó felvonásra.

Függöny el.

© Marton Péter

Ez a novella a Bolygók világa c. novelláskötet része, mely innen tölthető le egyben.