Egy birtokon, San Fernando közelében – Tamaulipas állam, Mexikó.

Jobbról belép a pincehelyiségbe Sergio. Csak az ajtón kívülről jön be világosság, mígnem Sergio felkapcsolja a villanyt. Háta mögött, az övébe dugva, fegyver.

Egy csupasz izzó gyenge fényében tárul elénk a helyiség belseje.

A terem másik végében, vasbeton oszlopnak támaszkodva, Odette. Keze a háta mögött. Lábán, a bokája körül lánc.

Középen szék. Sergio helyet foglal rajta, és egy darabig némán szemléli Odette-et. Állát arcára tapasztott tenyerébe süllyeszti, mint akit kétségbeesés emészt.

Odette nem mozdul, csak néz maga elé mereven.

SERGIO:

Mi pobrecíta, hát mit műveltek veled ezek? Kiláncoltak, mint valami rabszolgát, a kezeidet meg összekötötték a hátad mögött, és itt hagytak kiszolgáltatottan, mindenki kényére-kedvére… Remélem, úgy nem nyúltak hozzád... Ugye nem…? (Kivár egy kicsit, mintha megnyugtató választ várna, de az elmarad.) Nagyon remélem... Hiába szerepelsz apám műsorában, sajnos a rossz így is, úgy is megeshet, az a szörnyű igazság – hacsak meg nem akadályozom valahogyan. De ne félj, nem fogom hagyni, hogy meggyalázzanak. Megvédelek, kerül, amibe kerül! Ezért vagyok itt... Megismersz, ugye? Sergio vagyok. Emlékezned kell rám!

Feláll, és közelebb megy Odette-hez.

Nézz rám, kérlek, azokkal az angyali szemekkel! Elvarázsoltál engem, érted? Visszarepítettél a múltba. Azt hittem, örökre elvesztettelek, most mégis itt vagy! Elindulsz Salvadorból, como una migrante... Tökéletes álca, csak engem nem téveszthet meg... Apám emberei, ők viszont bedőlnek neki. Rátok néznek, és azt mondják, ezek csak „las chukis nice”, és legyintenek, úgy értve, ahogy mifelénk mondják, hogy ti csak ilyen felkapaszkodni vágyó, csinos kis tucatnőcskék vagytok a társaiddal. Kapartok észak felé. De amikor hattyúkirálynőként ragyogsz a színpadon, és pörögsz körbe-körbe lábujjhegyre állva, a szabad lábaddal bájosan kalimpálva, én látlak téged… te vagy az, Odette, ne is tagadd! (Elmosolyodik.) Az egyik előadáson megszámoltam, hogy vagy harminckétszer körbepördültél, egészen beleszédültem…!

Körözni kezd, a háta mögött összekulcsolt kézzel. Látszik, hogy próbál uralkodni magán, pedig szenvedély fűti.

Ez az új szer, amivel apám üzletel mostanában… ez a cocodrilo mágico… igen, ettől olyan tágak a pupilláim, nyilván észrevetted… ez a szer segít látnom az igazságot ilyen élesen, dacára minden valószerűtlenségének… Beveszem, és egyszerre tudok olyan dolgokat, amiket az úgynevezett józanság ködében nem látnék. Például hogy ki vagy valójában! Ezért vagyok felfokozott állapotban, nem közvetlenül és csupán a drog hatására, csak hogy biztosan értsed… Józanság… az egyébként is naiv képzet! Nincsenek józan emberek. Például apám, akit még a legjobb barátai is hidegvérű és számító hijo de putaként jellemeznének, azt mondja, hogy a rivális kartellből ejtett foglyokat le kell fejezni, hogy ne jöjjenek többet a területünkre. Hogy is mondják ezt? Disuasión... El kell rettenteni őket attól, hogy megpróbálják lenyúlni a piacunkat. Ha kesztyűs kézzel bánnánk velük, elpofátlanodnának, és a végén még ránk támadnának a saját házunk táján. Ahogy apám mondja: iderovarkodnának. Ez látszólag rendben is van… világos logika, nem igaz…? Mi…? (Sergio kizökken a monológjából. Megáll, abbahagyja a körözést.) Miért nézed a derekamat? Ja, a pisztolyom miatt? Ne félj tőlem, az csak kötelező kellék. Itt mindenki ilyennel mászkál. Nem volnék férfi, ha nem tenném. Tudom, régebben én másmilyen voltam, de mára felismertem a szükségességét. Na, pont erről beszélek egyébként. Ez is elrettentés. Ha nem tenném, azt hinnék, nem vagyok közülük való. Hogy gyenge vagyok. Szívatnának, aztán egy nap valamelyikük tervet szőne az elrablásomra. Eladna a rivális kartellnek, vagy maga próbálna váltságdíjat kizsarolni apámból. Úgyhogy az ilyesmit nem lehet a véletlenre bízni... De a józanság jele-e az, kérdezem én, hogy drogot árulunk, és megmérgezünk egy egész társadalmat magunk körül?

Fel-alá járkál, miközben folytatja.

Apám csak röhögne, ha feltenném neki ezt a kérdést, neki ez teljesen érthetetlen mostanra. De mégis, minek árulunk drogot? Mitől olyan nyilvánvaló, hogy ezt kell tennünk? Miért ne élhetnénk másféle életet…? Igaz, ha mi nem tennénk, megtenné ezt más, ezt elfogadom. Az meg, hogy a rivális kartell embereit le kell fejezni, ha elkaptuk őket, és a videót közzétenni az interneten, hát, végső soron ez tényleg csak az elrettentést szolgálja. Borzalmas, de a logika ebben ott van. De miért kellett annak a busznak az utasait lemészárolni? Ti nem tehettetek semmiről. Jöttök, sőt nem is jöttök… menekültök Salvadorból. Nyilván borzalmas ott a szegénység, és hasonlóan kemény bandák vannak ott is. Csak egy kicsit jobb életre vágytok, inkább a gringók után takarítanátok, meg mosnátok a szennyesüket, mindeneteket odaadjátok azoknak az embercsempész hiénáknak, azt hiszitek, csak órák kérdése, és a határ másik oldalán lesztek, erre leszednek titeket a buszról valami pitiáner üzleti vita miatt, mert az embercsempészek alkalmazói valaki szerint kevesebbet fizettek a kelleténél. Mintha volna árkatalógusunk, és ezeket a dolgokat ilyen bürokratikus precizitással kellene számonkérnünk. És fogják, és lemészárolnak mindenkit. És nem egyszerűen kivégzik őket! Nem ám! Tudod, miért kellett az embereknek gladiátorként megküzdeniük egymással? Mert apám nagy rajongója a ketrecharcnak. És nemrég látott egy videót, ahol valami nigériai migráns jól állta a sarat Eddie „El Bruto” Kermack ellen, ő meg kitalálta, hogy majd mi is felfedezzük a magunk bajnokát a mi migránsaink között. Ez racionális? De apám csak füttyent, és a vadállatai megteszik, amit mond. Pillanatok alatt megidézik, sőt mindjárt túl is szárnyalják egy középkori autodafé hangulatát a kegyetlenkedésükkel… Autodafét mondtam, igen. Nem ismered ezt a szót? Az eretnekséggel vádoltakat vetették alá ilyen bánásmódnak a tudatlan középkorban. Igen, ilyen dolgokat is tudok, hiszen emlékszel, vallásantropológiát tanultam, előbb itt, aztán az Estados Unidosban… Meséltem neked… Fulbrighttal voltam Kaliforniában, apám is közbenjárt az ittenieknél, hogy én kapjam az ösztöndíjat. Ezt máig borzasztóan szégyellem, de oda menekülnöm kellett, bármi áron, mert már álmomban is csak levágott fejeket láttam. Nekem semmi közöm nem volt ezekhez a dolgokhoz tevőlegesen, a kezeim tiszták voltak, de az is éppen elég borzalmas volt, amikor apám végignézetett velem egy-egy kivégzést.

Megáll, eltöpreng.

Csak azt nem tudom, minek jöttem vissza? Tanúvédelmi programba kellett volna jelentkeznem, biztosan megoldható lett volna valahogyan. De engem nem kerestek meg ügynökök, nem volt olyan jelenet, mint a filmekben, hogy egyszer csak tennének valami visszautasíthatatlan ajánlatot, és akkor onnantól nekik dolgoznék, bedrótoznának, amikor meg kell, kimenekítenének. Ezeknek a határ túloldalán fogalmuk sem volt róla, hogy ki vagyok. Apám a születésemtől fogva úgy intézte a papírokat, hogy egy szűk körön kívül senki ne tudja, hogy a fia vagyok, máskülönben célponttá váltam volna. Ennek köszönhetem, hogy a gyilkolásból sem kellett kivennem a részem, amíg haza nem tértem. Aztán persze… a folytatást ismered, sajnos. Elborzasztott, amikor lehoztak ebbe a pincébe… Belegondolni is rossz, hogy itt öltek meg téged, vagyis hogy itt próbálkoztak ezzel... De te feltámadtál el Dios kegyelméből! Pontosabban te eleve egy angyal voltál, és nem halhattál meg… nem is tudom, hogyan képzelték ezek, hogy ilyen szépséget elpusztíthatnak. Így is borzasztó, hogy át kellett esnem ezen. Azóta élek a droggal. Egy pillanatra sem feledtelek el. Ezek azt mondták nekem, hogy a rivális kartell bérelt fel, hogy a család közelébe férkőzz, és hogy „szerencsére”, sőt „az én szerencsémre”, nem tudtad, kinek a fia vagyok, és hogy csak azért szemeltél ki éppen engem, mert amazok tudták, hogy mindig itt vagyok el jefe közelében, és ez így célravezetőnek tűnt. De apám emberei direkt előtted mondták el nekem mindezt, hogy biztosan értsem: meg kell ölniük téged. Aztán kegyetlenül összeszurkáltak téged, majd pisztolyt adtak a kezembe, és rávettek, hogy én végezzek veled. Ugye megérted, hogy nem volt választásom? Én csak jót akartam neked…! Várj, mindjárt kerítek egy zsebkendőt...

Hangosan az orrát fújja.

Taknyom, könnyem összefolyik, istenem, mint valami kisgyereknek, akitől elveszik, s aztán összetörik a kedvenc játékát…! (Zokog egy darabig, majd, mintha elvágták volna, abbahagyja.) Na, most már jó lesz, összeszedem magam… Ilyen érzékeny férfi vagyok én, mit tehetnék... Tudod, én csak azért húztam meg a ravaszt, mert a lelkem mélyén éreztem a te angyali ragyogásodat. El Dios megkötötte a kezem, de sejtettem, hogy ebből rossz végső soron nem származhat, mert Ő a gondomat viseli, hiszen én jó vagyok, én nem vagyok olyan, mint ők! Zokogtam, amikor a fegyver elsült, és napokig nem tudtam enni utána semmit. Azóta pedig nem volt senkim, csak bordélyházakban fordultam meg, és hát luxuskurvákat fogadtam néha. De mindig csak a te másodat kerestem közöttük, és persze nem találhattam senki hozzád foghatót. Ugyanígy el cocodrilo mágico hatása alatt voltam mindig, és pontosan ezért tudom a különbséget azok között a kétségbeesett tivornyázások és a mostani alkalom között. Te tiszta vagy… hogyan is fedezhettelek volna fel azok között a feslett nők között? Mikor apám megtudta, hogy balett-táncosok vagytok, és kiemelt titeket a halálra várók sorából, még nem hullt le a szememről a lepel. De azóta mindig ott voltam, amikor előadtátok A hattyúk tavát, és ahogy a szárnyaiddal, az angyali kis szárnyaiddal a színpadra lépsz a parányi tó mellett a birtokunk végén, mindig azonnal tudom, ki vagy valójában. Megszólal a szívem. Ezt a hangot nem lehet elnyomni…!

Közelebb megy Odette-hez.

Mikor először ébredtem rá erre, órák hosszat zokogtam el Dios végtelen kegyelmét felismervén. Addig abban a hitben kellett élnem, hogy az én kezem által pusztultál el. De látom most már, hogy irgalmas volt hozzám az Úr, hogy áldott legyen az ő neve…!

Kis szünet után folytatja.

Az élet nem könnyű. Apámnak sajnos feltűnt, milyen szemmel nézek rád. Először egy prostituálttal próbálta elvonni rólad a figyelmemet. A legcsinosabb lányt küldte hozzám, akit keríteni tudott. Una mujer trofeo, így mutatta be nekem, amikor még mit sem sejtettem. Az a céda, Odile, una puta malvada, akkor próbálta meg elcsavarni a fejem, mikor bevettem a szokásos adagomat. Hattyúnak sminkelte magát, hogy vonzóbbnak találjam. Majdnem elgyengültem, de végül nem hagytam magam! Micsoda olcsó trükk! Hogyan is érhetett volna fel hozzád? Elutasítottam, de ez csak rontott a helyzetemen… Apám emberei azt kérdezik magukban: „Hogyhogy ott az alkalom, és ez mégsem bassza meg a nőt?” „Minek az olyan férfinak a hatalom, aki nem képes használni azt?” Láttam rajtuk, hogy ezt gondolják, anélkül, hogy mondták volna. Az egyetemi tanulmányaim miatt gyengének tartanak, egy értelmiséginek, azt hiszik, alkalmatlan vagyok arra, hogy ebben az üzletben részt vegyek. Amivel nem is lenne semmi bajom… hidd el, Odette, én már ezerszer kiszálltam volna ebből az egészből, ha erre lehetőségem lett volna, de a Főnök fiaként ezt csak úgy nem lehet, ezen a világon vele kell elszámolnom. A kartell vezetősége pedig nem becsül engem. Azt gondolják, hogy az apámtól nem nekem kellene örökölnöm a céget. Rákényszerültem az utóbbi időben, hogy néha magam öljek meg elfogott embereket, de nem mintha én akarnám átvenni egyszer az irányítást – csak azért, hogy ne szúrjanak hátba, amikor a legkevésbé számítok rá. A buszsofőrt is ezért én intéztem el a motoros fűrésszel. Ha ezekre a vadállatokra hagyom, kínozták volna szegényt. Én legalább egyből véget vetettem a szenvedéseinek. És elrettentésként is tettem. Hogy lássák, nem remeg a kezem az ilyesmitől.

Odalép Odette közvetlen közelébe.

Én ma már nem félek semmitől. Nem akarom, hogy több vér tapadjon a kezemhez, soha többé nem akarok bántani senkit. Apám viszont bántani akar téged – ezért hoztak ebbe a sötét verembe. (Begörbített mutatóujjával végigcirógatja Odette arcát.) Nem nézi jó szemmel, hogy a megszállottad lettem, azt mondja, kellemetlen a partnerek előtt, hogy állandóan ott zokogok az előadások alatt. Gyengének mutat minket, a családot. De hát hogy is ne zokognék? Látlak téged, egy angyalt, amint egy ilyen cirkuszi mulatságban kell részt venned, a vérrel permetezett balettruhában… ez borzalmas, nem, ez beteg, ezt én nem bírom! Most pedig meg akar szabadulni tőletek. Ne kérdezd, hogyan, nem akarod tudni. Te újjászületnél, de amin előtte keresztül kellene menned, az sok az én halandó és sebezhető lelkemnek. Hidd el, mi pobrecíta, mindent vállalok, hogy ezt elkerüljem… Hogy ezt elkerüljük, együtt. Csak még egyszer szerelmeskedni akarok veled. El cocodrilo mágico hatása alatt órákig élvezhetjük majd. Így, ahogy most vagy. Nem oldozlak el. Ahogy annak idején is szeretted, hiszen a szerelmed azt diktálta, hogy mindent megtegyél nekem, és én éppen ezért fogadtam örök hűséget neked, amíg halandó létem engedi. A végén együtt beveszünk egy kis cracket, hogy minden könnyebben menjen, utána pedig ezeket a ciánkapszulákat itt. (A zsebébe nyúl, felmutatja, ami a kezében van, majd visszahelyezi a zsebébe.) Megszökünk… nem tudnak megakadályozni minket. Együtt emelkedünk fel a mennyek országába, és többé nem kell visszatérned onnan értem, mert én már nem leszek itt! Ugye milyen jól kiterveltem?

Lazán átöleli Odette-et. Kezeit a lány lapockáján nyugtatja. Hozzásimul.

Érzed az ölelésemet…? És a merevedésemet…? Ez te vagy, Odette, ezt te teszed velem, akárcsak régen! Érted vagyok az a férfi, aki vagyok! Eszedbe jut, milyen volt akkor? Mondd, hogy szeretsz, kérlek, mondd, hogy szeretsz még mindig, és nem akarod azokat a borzalmakat, amik máskülönben várnak rád…

Sergio érez valamit deréktájon. Meglepetten néz oda. Pisztolya a lány kezében van.

A lány keze a jelek szerint nincs, mert nem is volt megkötözve. Megszerezte Sergiótól a fegyvert.

Három golyót küld Sergióba. Az első kettőt a mellkasába, a harmadikat a fejébe, mikor már a földön fekszik. Hogy az utolsót biztosan ne tévessze el, leguggol Sergio mellé, és közvetlen közelről lő.

LUCÍA - MÉGSEM ODETTE (magából kikelve):

Nem kötözték meg a kezem… mégis miért kötözték volna meg, te kretén? Nem elég, hogy bezártatok ebbe a pincébe, és ideláncoltatok a lábamnál fogva? Hülye állatok! A nevem Lucía, tudjátok meg! Semmi közöm ahhoz az Odette-hez! Én csak táncolni szerettem volna… végre egyszer egy műveltebb, érzékenyebb közönségnek!

Futó léptek hallatszanak odakintről. Lucía egyik kezében az ajtó felé szegezett pisztollyal, másik kezében a Sergio zsebében talált ciánkapszulával készül az utolsó felvonásra.

Függöny el.

© Marton Péter

Ez a novella a Bolygók világa c. novelláskötet része, mely innen tölthető le egyben.