Recenziós jegyzetek a migrációs irodalom margójára (#3)

Erről a könyvről annyi mindent tudnék írni, hogy inkább csak röviden fogok. Fontos információ például, rögtön az elejére, hogy aki ezt a könyvet nem szereti, vagy túlzottan fanyalog miatta, az ROSSZ EMBER! Ami kritikát leírok ide, az ilyen keretek között értelmezendő...

A Papírsárkányok bűn és bűnhődés története – mint Dosztojevszkijnél, of course, de itt a téma más konfigurációban szerepel.

Amir, a főszereplő srác, és Hasszán, aki félig a barátja (ugyanakkor száz százalékig a szolgája), együtt cseperednek fel Kabul egy gazdagabb kerületében. Születésük idején Afganisztán még egészen jól áll, a fővárosban pedig a társadalomnak legalább egy szűk rétege, ha részben falak mögött is, de szabad életet él. Na jó, minden relatív, mondjuk hogy lazán hordják a hagyományok kényszerzubbonyát (utólag a vissza-, avagy hátramaradottak le is turistázzák a főszereplőt ezért, sőt közlik vele, hogy mindig is csak turista volt a saját hazájában).

Amir pastún, Hasszán hazara, az egyik úrinép, a másik szolganép, erre a végzetre predesztinálja őket a két népcsoport különböző gazdasági és politikai pozíciója az országban.

Amirnak tehát nem kell raszkolnyikovi okoskodással fáradnia, hogy Hasszánnal, akit pedig szeret a maga módján, hitvány módon bánjon, és elkövesse ellene – apja bölcs meghatározásában – a legfőbb és valójában az egyetlen bűn, a lopás egy változatát. Ennek a következményeivel kell szembenéznie jóval később, már Kaliforniából, és hogy erre hogyan kerül sor, azt nem fogom elszpojlerezni. A lényeg, hogy le kell rónia egy adósságot, és visszamennie egy úton, melyet menekültként tett meg az apjával együtt, még gyerekként, az ellenkező irányban, nagyjából kizártnak gondolva a visszatérés lehetőségét.

Csak egy dologra térnék ki bővebben – aki nem olvasta a könyvet, az itt hagyja abba.

(Igyekszem azért rejtélyesen fogalmazni, hogy csak azok értsék, akiket ez nem fog zavarni.)

Szóval a cselekménynek egy komolyan kritizálható pontja mindenképpen adódik: helyes-e, hogy a történetben a gyermekkori évek nyugalmát felforgató gonosz és az egy generációval későbbi évek nyugalmát felforgató gonosz között személyazonosság áll fenn? Pro és kontra is tudok mondani érvet ezzel kapcsolatban.

Mellette szólhat az univerzális tapasztalat, hogy az elitek mutatnak bizonyos erős állandóságot, és hajlamosak a politikai rendszer átalakulásától függetlenül pozícióban maradni – átmenteni magukat. Igazán szép metaforával: „alúl a víznek árja”, mondotta Petőfi a zembereknek címezve, de a szar összességében mégis elég sokszor marad fent a felszínen, bármennyire hullámzik alatta a közeg.

Ellene szólhat viszont, hogy egy politikai rendszer komplex gonoszát egy ember rossz tulajdonságaival asszociálni a politika gügyögő értelmezésévé fajulhat.

De már ennyi rosszat leírni is fáj erről a könyvről. Úgyhogy itt abbahagyom. Szálljanak a Gripenek és a papírsárkányok, és kívánom, hogy ennek a könyvnek az olvasásától mindenki egy kicsit jobb emberré váljon!

Miután kitörtek a harcok, illetve legelőször is a balhé, Donyeckben, Imiék cége megpróbált kapaszkodni az ottani piacba még egy darabig. Az időközben (adózási okokból) Svájcba települt központban úgy gondolták, érdemes maradni egy kicsit, hátha mégsem borul minden. Nyárig húzták, akkorra a messzi Alpokból is belátható volt, hogy a Donbászban az energiahatékonyság informatikai támogatásával nem sok babért arathatnak. A háború módfelett pazarló dolog.

A repülőtérért május végén harcok folytak, azóta nem üzemelt. Imit az egyik haverkolléga elvitte volna autóval Poltaváig (ő rokonoknál készült meghúzni magát, Imi pedig vonatra akart szállni ott), de alig értek a városon kívülre, egy úttorlasznál megállították őket.

Iminél uniós útlevél volt. Kiszállították a kocsiból, bekötötték a szemét, és elhurcolták egy helyre, kikérdezésre. Inkább emberrablásnak tűnt, de Imi az első két (a kempóedzésekhez képest) lájtosabb verés során, amit kapott, elmondta vendéglátóinak, hogy kettős állampolgár – orosz állampolgársága is van, mert az édesanyja orosz, még ha ő nem is beszéli igazán jól a nyelvet. Leellenőrizték, és kiderült, hogy igazat mond, így harmadik, kevésbé lájtos beszélgetésre már nem került sor.

Még egy hónapot húzott le egy pincében ücsörögve, gyakran előmerészkedő patkányokkal és viszonylag gyorsan cserélődő sorstársakkal együtt, mielőtt teherautóra rakták, aztán az orosz határon át kellett szállnia egy másikra (utóbb derült ki, hogy az átadás-átvétel ott zajlott). Egy katonai támaszponton tették ki, és onnantól korrektül bántak vele. Egy nappal később Moszkvába repítették, és kollégiumi jellegű szálláson helyezték el, ahol a minden gyanakváson felül állóan puritán berendezés mellett ott volt azért furcsaságként, hogy fegyveres őr vigyázott az emeletre, ahol lakott. Az őr a kimenő forgalomnak állta útját elsősorban, a befelé jövőt csak szűrte.

Egyik nap megkereste Imit egy „független újságíró”, aki felvetette neki, hogy beszámolnának róla, mint menekítették ki Kelet-Ukrajnában egy „fasiszta” milícia fogságából. Bár tudja ő, folytatta, hogy Imi szeme be volt kötve, és ezért nem tudja igazán részletekbe menően megítélni a dolgot, de lényeges, hogy ő is megerősítse, milyen fontos szerepe volt az akcióban Kátyának, a felkelők hős harcosának, egy lenyűgöző szőke szépségnek – fotót is mutatott róla. A független újságíró utalt rá, hogy egy ilyen sztori megjelenése után biztosan gyorsabban menne a papírmunka az állami szerveknél, és hamarabb hazajuthatna. Sőt addig talán a hátralévő napjai is kellemesebben telnének. „Всё что не делается, делается к лучшему” – mondta sokat sejtetően (semmi nem történik ok nélkül). De Imi nem sietett. Élvezte az internetmentes életet, és hogy egy időre jó kifogással maradhatott távol mindenkitől. Teljesen detoxikálódott. A munkahelyén a csapattal főleg pizzából meg hamburgerből állt a diétájuk, a fogság alatt pedig valami híg löttyöt tettek elé levesnek, amibe kenyeret törtek. Most jól eléldegélt a konyhásnénik által zsúrkocsiról felszolgált várényikin és pelményin – ezeket az édesanyja is sokat csinálta odahaza, míg a szüleivel lakott.

A független újságíró erős csalódásának adott hangot, de többször nem nyaggatták hasonló dolgokkal. Aztán jelentkezett a magyar konzul, és Imi hazajutott.

Elég ideje volt töprengeni az életén, és elhatározta, hogy továbbtanul, de ezúttal tényleg a tanulás öröméért, igazi egyetemistaként. Lehetőleg Angliában. A donyecki fordulat után levonta a következtetést, hogy háromszázhatvan fokban kell átlátnia a játékteret – a világ nem csak a marketingből áll. Miután hazatért Magyarországra, tábort vert a szüleinél, és szétnézett a piacon.

Böngészés közben elszívta a csomag papiroszkát, amit még orosz katonáktól kapott az ukrán határhoz közeli bázison, akikkel, bár a felvigyázói voltak, összespankodott. Továbbra is pelményit evett – most már kifejezetten rendelésre. Édesanyja boldogan csinált volna neki napi három adaggal is, miután megkerült.

Rátalált a Noble College újonnan induló Stratégiai tanulmányok szakára. Pontosan ilyesmit keresett: el is mélyülhet benne, de gyakorlatias a képzés. A határidő aznap éjfél volt, és a jelentkezéshez csak motivációs levél kellett, meg két ajánlólevél, az online űrlap kitöltése és a szükséges dokumentumok feltöltögetése mellé. A hetvenöt fontos adminisztrációs díjat ráért befizetni a jelentkezési határidő után, egy héten belül.

Ráírt a volt csajára, akivel még az egyetemi időkben volt együtt. Megkérdezte tőle, melyik tanárok adnak ajánlást a leggyorsabban, és összedraftolta az érintetteknek a referenciát. Az elsőtől visszakapta aláírva három órán belül, a második egyelőre nem jelentkezett. Imi felkészült rá lélekben, hogy ez most nem jön össze. Végül is nem tragédia, csak későn eszmélt a lehetőségre. A következőt időszerűbben kapja el. A lényeg, hogy ziccert nem hagyunk ki, ha egy mód van rá, és akkor teljes a lelki béke.

Donáth tanár úr egy konferencia százeurós részvételi díjának a fedezetét igyekezett biztosítani éppen, az egyetemen. Ha nem tudja leadni az összes pályázati papírt még ma, csak egy hónappal később lesz újra lehetősége erre, az pedig késő. Húsz nap múlva következett a befizetési határidő, és ha nincs előre döntés az ügyben, saját zsebből kell intéznie az egyébként az egyetem tudományos teljesítménye szempontjából is fontos szereplést – utólag nem téríti meg neki senki.

„Hogy merészelné előre, jóváhagyás nélkül költeni az egyetem pénzét?” – kérdezte tőle kedvesen és maximális jóhiszeműséggel az egyik pénzügyi adminisztrátor, mikor a biztonság kedvéért érdeklődött, lehet-e mégis visszamenőlegesen pályázni a támogatásért valahogyan. Hiába próbálta elmagyarázni, hogy „előre” az csakis a saját pénze lehet, a civilizációk párbeszéde csődöt mondott.

Este 20:40-kor végzett az utolsó órájával. Otthon nekiállt összerakni a szükséges dokumentumokat – meghívólevelet, konferenciaprogramot, egy írásos igazolást a szervezőktől, hogy tényleg őt hívták meg, naprakész publikációs jegyzéket, a hivatkozási jegyzékét, egy egyoldalas indoklást a pályázathoz, munkáltatói igazolást arról, hogy tényleg az egyetem alkalmazásában van (már tizenöt éve), valamint az egyetem fedezetvizsgálati igazolását, miszerint az egyetem által erre a célra az egyetem vezetésének döntése alapján biztosított forrás tényleg rendelkezésre áll. Inkább kikapcsolt maga körül mindent, amikor hazaért, hogy megfelelően tudjon koncentrálni a feladatra. Éjfél előtt, 23:43-ra sikerült elküldenie a teljes csomagot e-mailben. Utána gyorsan végignézte a közben felhalmozódott üzeneteket – nincs-e valami sürgős?

Egy Hajdú Imre nevű volt hallgatója ajánlást kért tőle, aznap éjféli határidővel, de nagyon udvariasan szabadkozott ezért. Rendes gyerek, meg is fogalmazta előre a szöveget, jól van, görgette végig maga előtt a csatolmányt Donáth. Három tárgyból is jelest kapott nála korábban, hát rendben, legyen. Printelt, aláírt és szkennelt villámgyorsan, aztán ellőtte a levelet, mert a felesége már morgott, hogy nem lehet aludni miatta.

Még szerencse, hogy Angliában egy órával le vannak maradva mögöttünk időben... Ezek a tehetséges gyerekek megérdemlik a támogatást, hadd szárnyaljanak szabadon, gondolta Donáth tanár úr, mielőtt álomba merült, és csatlakozott a szabadon szárnyaló csapathoz maga is.

© Marton Péter

A történet előzményei itt olvashatók.

A folytatás pedig itt.

Ez a novella ugyanakkor a Bolygók világa c. novelláskötet része, mely innen tölthető le egyben.

Recenziós jegyzetek a migrációs irodalom margójára (#2)

Ehhez a könyvhöz nagyon egyszerű használati utasítást mellékelhetek. Ne olvass utána előre a neten. Ne olvasd el a magyar kiadás fülszövegét. És – főleg – ne olvasd el ezt a recenziót.

Annál jobb, minél kevesebbet tudsz előre.

Így keveredhetsz párbeszédbe a főszereplővel, akinek a monológja viszi végig a történetet, nagyrészt az általa elmesélt visszaemlékezéseken, azok mellett pedig az ezekkel fűszerezett, jelenbeli cselekményszálon keresztül – a monológ tehát el van helyezve egy egyoldalúan végigkövetett dialógus keretében, a pakisztáni Lahorban, valamikor a 2001 utáni időkben.

A hallgató (amerikai) fél kiléte egyáltalán nem érdektelen. A beszélgetést jázminillat és a finom bazári sült hús szaga lengi körül – a szerző remek kifejezésével „örömünket leljük egy virág nászénekében, miközben állattársaink megperzselt tetemei vesznek körül bennünket”.

Ha olvastad a könyvet, akkor tudod, miről beszélek. Tudod azt is, hogy a visszaemlékezések fonala és a jelenbeli cselekményszál végül összebogozódnak. És tudod, hogy a történet befejezése fura – én azt mondanám, nem az igazi, bár ez alighanem szándékos a szerzőtől. Homályban hagy a végén mindent, szerintem alapvetően mesterkélt módon – például hogy ki a másikat behálózó vadász, ki az áldozat, vagy hogy egészen pontosan ki, milyen konkrét megfontolásból lett az, ami, ebben a konkrét helyzetben.  

Olvasóként emiatt inkább áldozatnak érzem magam. Adott egy eredendően iszonyatosan jó sztori, megfelelő háttérkutatással, jól megírva. Tudjuk, min megy keresztül a pakisztáni főszereplő, mit, miért gondol, mit, miért tesz. Hogy hogyan lesz a globális üzleti elit alapvetően liberális felfogásban gondolkodó, otthonról elszakadt tagjából a pakisztáni értelmiségi elit egyszerre patrióta, konzervatív és felforgató tagja – akinek örökre szóló, meghatározó élményei vannak az Egyesült Államokból, és nem sokon múlott, hogy kint ragadjon, de azután az otthoni családját féltve, és a Pakisztán nemzeti érdekeiről szóló hivatalos narratívával egészségtelen mértékben (bár amúgy nagyon is hitelesen) azonosulva hazaröppent végleg.

Az átalakulás története nagyon jó. Az emberek életét megmérgező, agymosó propaganda hatása alatt, ami a patriótaságát bizonyítani vágyó diaszpóra tagjait is elérheti, miért ne válhatna fogadott hazája ellenségévé valaki az Egyesült Államokban, ha ráadásul 2001. szeptember 11. után időnként ostoba emberek zaklatják az utcán az identitását firtatva (vagy éppen egyszerűen az ellenséget látják benne). A politikai mint olyan hitelesen képezi a szereplő világának szerves részét, akármennyire közvetve éli csak meg. Egészen frankón gondol Afganisztánra Amerika által megsebzett „testvérországként”, miközben átsiklik azon, amit ott Pakisztán művel sokkal régebb óta – ami nélkül az amerikaiaknak nem is nagyon lett volna keresnivalója arrafelé az utóbbi időben. Az indiai célpontok elleni terrortámadásokat lazán tekinti egy örökké Pakisztán ellen áskálódó India cselszövésének. Az író saját vélekedésétől függetlenül (amiről fogalmam sincs) az ilyen típusú gondolkodást kiválóan rekonstruálja a monológban közölt narratíva.

Eközben a történet személyes szála is remek, mélyen átélhető.

De akkor miért kell ezek után kihúzni a talajt az egész alól azzal, hogy ismeretlen információk hiányában morálisan, kauzálisan, egyáltalán, akárhogyan megítélhetetlen helyzetbe torkollik mindez? Mert így kijön a meszidzs, hogy be nehéz megértenünk egymást? Könyörgöm, legalább azt az egy karaktert próbáljuk meg érteni, aki végig beszél hozzánk - ezt pont az írói megoldás lehetetleníti el. Persze ha megérthetővé teszünk egy szereplőt, akinek a megítélése megosztja a közönséget, az kockázatos, mert egyesek sebtében levonhatják a következtetést, hogy akkor biztosan egyet is értünk vele (mintha csak szócsőnek használnánk), de sajnos éppen ezt a kockázatot vállalva lehetett volna többet kihozni ebből az elbeszélésből - hogy több legyen az egymás mellett elbeszélésnél.

Ami pedig a címet illeti, a sztori végére főszereplőnk nem fundamentalista - pláne nem vallási fundamentalista, ha esetleg arra gondolnál. Az egész élete a magától értetődő fundamentumok hiányáról szól inkább.

Úgyhogy ez az eset, ahol a végkifejlet előttig el voltam ájulva egy könyvtől, utána viszont sokat bosszankodtam miatta. :(

Ezzel a mai napi nyafinak vége. Inkább mondok még egy okot, hogy miért jó ez az elbeszélés – legalábbis a végkifejletig elvezető része. A Szajjid Kutb életével felfedezhető hasonlóságra gondolok. Ha esetleg nem találkoztál még a nevével, Kutb a Muszlim Testvériség ideológusa volt annak idején, Egyiptomban. Alapvetően egy patrióta felfogásban gondolkodó íróból–irodalomkritikusból lett a politikai iszlám meghatározó alakja. Gondolkodásának (át)alakulásában szerepet játszott az idő, amit az Egyesült Államokban töltött, igen érdekes körülmények között „elnyert” ösztöndíjjal (gyakorlatilag száműzték oda, remélve, hogy ettől majd pont nyugatos értelmiségi válik belőle; hát ez nem gyütt be). Kutb kintléte alatt zajlott le az első arab-izraeli háború – ő a távolból dühöngött miatta (ahogyan a könyv főszereplője az indiai-pakisztáni határvillongások miatt). Ehhez társult a meg nem értettség érzése a fogadóországban, ahol eleinte tört angolságával nem sok beszélgetőtársat talált magának. Az "amerikai nővel" kapcsolatban is felhalmozódott benne némi frusztráció. Végül pedig már egyszerű hétköznapi interakciókban is – pl.: miért sózzák meg a coloradóiak a görögdinnyét, hülyék ezek? – Amerika léte ellen szóló érveket fedezett fel lépten-nyomon. Érezte, hogy nem tartozik oda, pedig erőlködött valamennyit, hogy ez ne így legyen, és legalább egy messzi és gazdag kultúra nagy formátumú követeként kezeljék őt. A végén inkább kidobta az egészet az ablakon, sőt még utána is kiabált, hogy amúgy csak az értéktelensége miatt dobja ki.

Egyiptomba hazatértét követően Kutb számára persze nem az Egyesült Államok volt a fő ellenség. Neki, még, akkor. De később az al-Kaidához kapcsolódó közel-keleti dzsihádista generációnak, egy bin Ladennek vagy egy Zaváhirinek – akikre a gondolatai nagy hatást gyakoroltak – már igen.

Szóval az az érzésem, hogy a párhuzam Kutb életével a szerzőnek is eszébe juthatott.

Hiába a hatalom. Hiába elégíthető ki jelentősebb késedelem nélkül minden szükséglet. Csak azért, mert ez megadatik, nem garantált, hogy mindig optimális lesz az ember közérzete.

Körülbelül ez a szomorú gondolat fogant meg a Főnök fejében, bár nem ilyen tisztán, csak homályosan – de épp elég élénken ahhoz, hogy komolyan bosszankodjon miatta.

A három méter átmérőjű, szív alakú fürdőkádban ücsörgött éppen, elegáns belvárosi lakásának büszkeségében. Kényszeresen kényelmet keresve dőlt hátra a mellig érő, langyos vízben. Könyökével a medence peremére támaszkodott. Tekintélyes sörhasa kifeszült, mint vitorla a szélben, miután nemrég landolt a gyomrában egy adag rosé kacsamell, káposztás cvekedlivel és levendulás-mézes almakompóttal.

Nagyon elnehezült tőle.

Az ejtőzéshez máskülönben adottak lettek volna az ideális körülmények. Ott volt például Lucy, aki éppen a Főnök boldogsága érdekében ügyködött a víz alatt.

A Lucy csak művésznév volt. Hogy igazából hogy hívták a lányt, az a Főnököt nem érdekelte. Minden egyes domborulat úgy domborodott rajta, ahogy kell, ez a lényeg. Tökéletes példány. Ha egyszer ráun majd, mélázott el a Főnök, még évekig űzheti jobb helyeken az ipart, csak lassan válik értéktelenné.

Ráadásul ügyes is, állapította meg a műértő objektivitásával. Nem Lucy hibája, hogy az ottléte nem dobja őt fel. Hülyeség volt fél tizenkettőre áthívnia. És hülyeség volt, hogy nem állta meg zabálás nélkül. Tizenegykor muszáj volt teletömnie magát.

Utált tele hassal szexelni. Ha csak ülnie kellett hozzá egy helyben, saját ormótlan otrombasága akkor is zavarta. Mikor kövéren feszülő hassal, az étkezéstől zsíros szájjal is azt hallotta a szépségektől, akik feljártak hozzá, hogy „Te olyan klassz vagy, bárcsak minden ügyféllel ilyen jólesne!”, meg hogy „A múltkor is eszembe jutott a farkad, már hiányzott nekem, ugye elővehetem?”, rátört a hányinger. És a magány.

Unottan bámészkodott összevissza, miközben Lucy hozta a tőle telhetőt.

A szeme fel-alá siklott a mennyezeten, azután egyszer csak megakadt a tekintete az egyik sarokban. Jókora pók ücsörgött ott teljes mozdulatlanságban. Az a fajta nyolclábú, amelyiktől az átlagos városlakó az első pillanatban rosszul lesz, a következőben pedig már brutálisan el akarja pusztítani. Nagy testű, hosszú lábú.

– Hát te, hogy kerülsz ide, barátom? – tűnődött hangosan a Főnök. Aztán rájött, mennyire furcsán hangzik ez a mondat az ő szájából. „Barátom”. Mintha visszhangzott volna körülötte, amit mondott. Egészen belebizsergett az újszerű élménybe. Nem sokszor fordult elő, hogy így rácsodálkozott valamire. Korán megtanulta, hogy az viszi a legtöbbre, aki a leginkább az eszénél van. Az azt kapja, amire számít. Márpedig az van a leginkább az eszénél, aki mindig mindenre számít.

Mégis rabul ejtette a termetes pók látványa, ráadásul ez az iménti kis botlás – hogy a barátjának szólította – valamifajta bensőséges viszonyt teremtett közte és a hívatlan vendég között.

Hogy hogyan került oda, a sarokba, nyilvánvalónak tűnt. A fürdőszoba falán, a mennyezethez közel volt egy rácsos szellőzőnyílás, amely az egész épületen végigfutó szellőzőaknára nyílt. Ettől a nyílástól húsz centire vert tábort a pók. Hogy milyen fajta lehet, azt a Főnök nem tudta megállapítani. A gimnáziumi biológiaórákon nem nagyon figyelt oda. Végig az eszénél volt, már akkor is csak a lényegre koncentrált.

Most sem hazudtolta meg magát. Tudatának egy sötétebbik rekeszében kidolgozott egy tervet. Több lépéssel előre gondolkodott. Az a pók nem fog a sarokban ücsörögni ítéletnapig. Táplálékot nem talál. Még egy nyomorult muslica sem jár erre soha. Tehát vadászútra indul a lakásban. Akkor pedig ő meg a Főnök összeakadnak valahol egy alkalmatlan pillanatban. Ott lesz karnyújtásnyira, a Főnök pedig az undortól hajtva lecsap rá, és könnyedén végez vele.

Elmosolyodott. Szerette az efféle játékokat. Amelyekben ott volt némi bizonytalanság, de afelől sem lehetett kétség, hogy ő nevet a végén. Néhanapján egy kicsit többet kockáztatott, mint máskor, néha egy kicsit kevesebbet. De mindig ő nevetett a végén.

Ez a gondolat felpezsdítette végre. Vetett egy pillantást a víz alá. Lucy úgy húsz másodperce volt odalenn. Jól bírta tüdővel, de a felszálló buborékokkal alighanem az utolsó tartalékai távoztak éppen. Hamarosan feljött volna levegőért, hogy egy-két másodperc után újra lebukjon, folytatva, amivel hiába próbálkozott már hosszú ideje. A Főnök azonban máshogyan akarta.

Lenyúlt a víz alá. A két fülénél és a hajánál fogva lefelé húzta a lány fejét. Lucy esélytelenül birkózott a szorításában. Csak akkor törhetett volna ki ebből a helyzetből, ha az egyetlen kínálkozó módon tesz benne kárt. Ha harap. Annak utólag igen kegyetlen következményei lettek volna számára is. Ezzel Lucy maga is tisztában volt.

Pontosan az a fajta játszma volt ez, amelyet a Főnök annyira kedvelt.

A lány egy idő után rúgkapált kétségbeesésében, de közben még odaadóbban dolgozott.

A Főnök elégedetten nevetett a végén. Nevetése visszhangzott a csempével borított falak között.

A Főnököt egy hétre elszólították a városból a kötelességei, pontosabban mások kötelességei, amelyeket egyeseken személyesen is számon kellett kérnie. (A győri kisfőnök, Zsoltika elpasszolt egy tucat visszaalakított balkáni Kalasnyikovot valami francia arabnak, és kokóban kapta meg az árát. A Főnök pontosan tudta, mennyiért adta tovább az anyagot, Zsoltikának mégsem sikerült rendesen elszámolnia a bevétellel... Pitiáner ügy, de legalább lehetett hatékonyan intézkedni.)

Eseménydús napokat tudott a háta mögött, mire hazatérhetett belvárosi lakásába egy hétfő délelőtt. Alig esett be az ajtón, ledobálta magáról a ruháit, kikapcsolta a mobilját, és indult a fürdőszobába. A bejáró személyzet már előkészítette számára a relaxálós fürdőt, a Főnök pedig kéjes élvezettel merült alá az éppen az általa előírtaknak megfelelően meleg vízben, azoknak az embereknek az elégedettségével, akik hétfő délelőtt is megengedhetik olykor, hogy alámerüljenek a jóban. Ha kell, pisztoly csövét szorítják a jó fejéhez, hogy alámerülhessenek benne.

Eltelt némi idő, mire feltűnt neki, hogy Lucy nem volt ott. Egy-két perc késésen nem lepődött volna meg, bár jó előre jelezte, hogy látni óhajtja a lányt. Lucy egy kicsit zokon vette, amit a legutóbb művelt vele, és a Főnök a rövid, de bosszantó váratás felett napirendre tért volna azzal, hogy a lány biztosan így akarja éreztetni vele a nemtetszését. A hosszabb késés azonban elfogadhatatlan volt, ezt Lucy is tudta, a legvalószínűbbnek tehát az látszott, hogy a lány egyáltalán nem akart ma átjönni hozzá. Ha akart még valaha egyáltalán.

A Főnök a telefonja után nyúlt, mely ott hevert a kád szélén. Újra bekapcsolta. Szabinát kellett volna hívnia. Lucy dolgaiban, hogy mikor találkozott, és kivel, Szabina volt az illetékes, de ő talán megpróbált volna falazni a lánynak. Ezért inkább az emberét hívta, akit előzőleg a lányért küldött egy kocsival.

– Na mi van, Vili, hol vagy most?

– Jaj, Főnök, én már sokszor próbáltam telefonálni, de…

– Mi van? – kérdezte kurtán a Főnök.

– Hát, nem akart eljönni…

– Pontosan mit mondott?

– Hát, mikor kijött a házból, én odamentem, hogy nyissam neki a kocsi ajtaját, de ő aszonta, hogy más dolga van. Aszonta, nem ér rá. Meg hogy erről már szólt valami Szabinának. Én megkérdeztem, hogy mi a dolga. Aszongya, Amszterdamba’ ajánlottak neki valami melót, és nincs neki kedve itt maradni. Valami barátja autójába szállt be. Nem tudtam, mi legyen, hagytam elmenni. Amúgy is mászkáltak az utcán a népek, csak ment volna a hiszti. A kocsi számát felírtam… Valamit rosszul csináltam, Főnök?

– Minden rendben, fiam, semmi baj – nyugtázta a Főnök. Azután megmondta Vilinek, hogy mi legyen. Vili nyelt egyet, és megígérte, hogy igyekezni fog. Sietnie kellett, hogy még az országhatár előtt akcióba léphessen.

Lucy megkapja a magáét, gondolta a Főnök. Még hogy elmenne Amszterdamba valami kirakatban rázni a seggét kanos hollandoknak meg németeknek…! Mit képzel ez!? Ott is vannak főnökök! Némelyik talán rosszabb, mint ő maga. Ott is lesz majd, aki időnként különleges ötletekkel áll elő. Például: menjél szépen, vedd fel ezt a bukósisakot a fejedre, és szaladgáljál nekünk meztelenül a golfpályán, miközben mi céllövészetet tartunk, és röhögünk rajtad. Minél hangosabban sikoltozol, annál jobb! Ha hasra esel, hát az bájos, attól majd’ elélvezünk. Ha pedig eltalál valamelyikünk, tudod, hogy mi lesz a jutalma… Mi, hogy nem vállalod a melót…? Hogy te megválogatod, mit csinálsz…? Azt hiszed, így megy ez…?

Egészen beleélte magát az elképzelt helyzetbe, de végül magára eszmélt. Megpróbált kicsit leereszteni. Hátradőlt a kádban, és masszírozni kezdte az arcát, hogy szűnjön benne a feszültség. Szórakozottan járatta a szemét a mennyezeten, és akkor… A pók még mindig ott volt! Pontosan ugyanott, ahol a legutóbb, egy árva millimétert sem mozdult arrébb.

– Hát, barátom, téged aztán nem tudom, honnan szalajtottak! – szólította meg ösztönösen. Mosolyra derült, mikor felfogta, hogy újra kimondta a másodszorra egészen ismerősen csengő szót.

Barátom.

Nevetett, felszabadultan, mert tudta, hogy a játékban, amelybe belefogott, Lucy végképp nem lehet a nyertes. A pók pedig mintha osztozott volna vele az örömén, végigfutott a lábain egy kis remegés, alig érzékelhetően.

A következő egy hét alatt a Főnök szorosan rajta tartotta a szemét immár nyilvánvalóan hosszabb itt-tartózkodásra berendezkedett vendégén. Meglepő módon azt tapasztalta, hogy a pók soha nem mozdult egy tapodtat sem. Még éjszaka sem változtatott helyet.

A Főnök rendszeres szokásává vált, hogy hajnalban kétszer-háromszor felkelt ellenőrizni, ott van-e még nyolclábú „barátja”, ahol az este látta. Ott volt.    

– Hát, pajtikám, tényleg nem tudom, téged honnan szalajtottak! Nem vagy egészen mindennapi eset, annyi szent! – szólt hozzá az egyik éjjel. El sem csodálkozott azon, hogy most már valami szent is keveredett az életébe.

Megkedvelte ezt a kövér pókot. Részben a jelenség rejtélyessége lehetett az oka. Kezdetben sejtelme sem volt, mivel táplálkozhatott csúf lakótársa. Ha táplálkozott egyáltalán.

Egy alkalommal kedvenc ingatlanmagazinját olvasgatta, amikor szembejött vele egy pókkiállítás hirdetése. Kíváncsiságból rákattintott a bannerre. Az esemény oldalán közzétett képeken anyukák rémüldöztek, és gyerekek ámuldoztak a válogatott szörnyek láttán. A lap alján mindenféle cikket ajánlottak a témában.

A Főnök nem nagyon szeretett olvasni, volt neki arra embere elég, most mégis végigszaladt az egyik íráson. A pókok táplálkozásáról szólt. Megtudta, hogy van köztük növény- és halevő is, olyan is, amelyik már elhullott rovarok tetemét zabálja fel, sőt még olyan is, amelyik más pókfélék populációjának a ritkítására specializálódott. Zsákmányban szegény időkben képesek hibernálni magukat, és némelyikük akár tíz évig elélhet.

Még ezzel együtt is érthetetlen volt, hogy házi pókja annyi ideje kitartott a fürdőszoba sarka mellett, ahol először megtelepedett. Éppen azon a jól látható helyen.

Izgalmas volt ez az egész! Egy üde színfolt a szürke hétköznapokban.

Nem sokkal később a Főnöknek külföldre kellett utaznia pár hétre. (Az egyik rendőrségi kapcsolata súgta neki, hogy egy darabig ne legyen szem előtt, a Kalasnyikov-ügy miatt.) Mikor visszatért, a szokásos meleg fürdő várta odahaza. Miközben hanyagul levetette, és amerre a lakásban járt, szanaszét hajigálta a ruháit, újra eszébe jutott a pók. Míg nem volt otthon, nem nagyon töprengett, mi lehet vele. Az ágyékánál egy ideje kellemetlen viszketést érzett, a szabad perceiben az vonta el a figyelmét. Most azonban roppant kíváncsivá tette a dolog.

Tudta, hogy ha a pók az ő elutazását követően nem nézett sürgősen új táborhely után, a takarítószemélyzet feltehetően végzett vele. Mikor biztosan tudni lehetett, hogy a Főnök hosszabb ideig nem lesz otthon, mindig alaposabban takarítottak. Máskor nem nagyon mertek hozzányúlni semmihez.

Izgatottan lépett a fürdőszoba bejáratához. Úgy lesett be rajta, mint a bújócskázó kisgyerek.

– Kukucs! – dugta be a fejét az ajtón.

És döbbenten látta, hogy a pók maradt a sarokban, ahol eddig volt. Legalábbis mostanáig. Mert amint a Főnök belépett a fürdőszobába, megmozdult. Csigalassan járatta hosszú lábait. Megindult a rácsozott szellőzőnyílás felé.

A Főnököt meglepte, mennyire megviselik a látottak. Rohamszerűen tört rá a végtelen magány érzése, egészen kiborult tőle.

– Megöllek, te undorító dög! – kiabálta, de elhamarkodottan fenyegetőzött. Alacsony termetű ember volt, egy méter hatvanöt körül, a tágas fürdőszoba belmagassága pedig három méter feletti. Puha filcpapucsát hiába vágta volna oda. Hirtelenjében esélye sem lehetett, hogy ártson ennek a lénynek. Még rovarirtót sem tartott a lakásban, hiszen egy nyomorult muslica sem járt erre soha.

Miután mindez végigfutott az agyán, visszanyerte józanságát. Hogy saját viselkedése feletti megdöbbenését önmaga előtt is palástolja, tréfálkozni kezdett.

– Ugyan, barátom! Nem gondoltam én azt komolyan! Szerzek neked döglött legyeket! Jól megleszünk mi ketten, öreg cimborák!

A pók, abban a pillanatban, hogy ezt kimondta, megmerevedett. A rácsos szellőzőnyílás legszélén.

A Főnök egy percen belül másodszor tapasztalta, hogy furcsán reagál valamire, amire máskor nem is reagált volna egyáltalán. Tudniillik komolyan elkezdte törni a fejét, vajon hogy az ördögbe szerezhetne döglött legyeket, hogy a jelek szerint költözni készülő lakótársát maradásra bírja. Van olyan bolt, ahol ilyesmit árulnak…?

Neszt hallott, ezért hátrafordult.

A fürdőszoba ajtajában ismeretlen férfi állt. A homloka a halántéka felett véres, a haja csapzott volt, a ruhája tépett. Úgy festett, mint aki átverekedte magát a Főnök testőrcsapatán. A bal kezében fényképet tartott két ujja közé fogva. A Főnök mindjárt felismerte, hogy Lucy volt rajta.

– Miért!?! – üvöltötte az ismeretlen.

A jobb keze felemelkedett.

A Főnök nem lepődött meg azon, ami következett. Az erőszakkal csínján kell bánni, különösen ha messzire érünk vele. Az ember kinyújtja csápjait a világba, hogy elragadjon egy prédát... az ilyen művelet mindig előre nem látott bonyodalmakkal járhat. Hiába gondoskodnánk róla, hogy nyoma ne maradjon, a visszahúzódó csápot valaki, aki elég eltökélt ehhez, és nem kíméli magát, követheti. Eljuthat hozzá, és akkor... Csak idő kérdése volt, hogy így legyen.

Ez a szomorú gondolat fogant meg a Főnök fejében, mikor a férfi kezében eldördült a fegyver, kétszer is egymás után. Olyan fájdalmat érzett, amilyet életében még soha. Nem tudta volna megmondani, hol találták el a lövések. Hanyatt esett, és elterült a kád mellett.

Pár perccel később rövid időre magához tért. Így éppen láthatta, amikor a pók komótosan távozott a szellőzőnyílás rácsozatán keresztül.

Csalódottan hunyta le a szemét. Annyira elkábult a vérveszteségtől, hogy már nem érzett fájdalmat. Nem érezte, mikor a heréje tövénél tátongó sebből, a bokszernadrágján keletkezett lyukon keresztül kis pókivadékok százai rajzottak szét a fürdőszobában.

Hallotta viszont a gonosz nevetést. Nem mert volna megesküdni, hogy ismeretlen támadójától származik. Ott visszhangzott körülötte mindenfelé.

Akár a szellőzőaknából is jöhetett!

© Marton Péter

Ez a novella a Bolygók világa c. novelláskötet része, mely innen tölthető le egyben.

Recenziós jegyzetek a migrációs irodalom margójára (#1)

A bejegyzés címében növénytani utalás. Indokolt, máris kifejtem. Az indiai-amerikai - pontosabban bengáli-amerikai - Jhumpa Lahiri Pulitzer-díjas novelláskötetének eredeti címe ugyanis Unaccustomed earth, és ez rögtön ebbe az irányba visz.

Az angol kifejezés egy Hawthorne-idézetből származik, mely a könyv mottójaként szolgál. Úgy szól: „Az ember fejlődésének sem használ jobban, mint a krumpliénak, ha mindig újra meg újra ugyanabba a kiélt földbe plántálják nemzedékről nemzedékre. Az én gyermekeim másutt születtek, és amennyire sorsukat módomban lesz irányítani, gyökereiket nem a régi földbe fogják ereszteni”.

Lahiritől ez vitaindító, és a szórványban létezés alapvető kilátásait firtatja vele.

Könyve ezek után ugyanis arról szól, hogy a diaszpórába település mint stratégia elsülhet jól is, meg rosszul is. Nem mellesleg egyébként is csak az eseteknek egy részében teljes az elszakadás a hazai földtől és az otthoni kultúrától. Máskor csupán részleges – és még a visszatérés is lehetséges.

Itt jön be a mikorrhiza fogalma részemről. A mikorrhiza növények és gombák között kialakuló szimbiózis, melynek részeként hálózat létesül a növények gyökérzete között, a gomba micéliumából kiinduló hifákon keresztül… True story! A növények még üzeneteket is tudnak váltani hifás összeköttetésük révén, akárcsak a bengáli (és más) diaszpóracsoportok tagjai az emberi kommunikáció technikai eszközeivel – a kötetben szereplő novellák cselekményének idején még jórészt telefonon, levélben és képeslapon, ma pedig nyilván az interneten. Közben családi kapcsolódásokat is növesztenek. Hifa-húrokat pengetnek.

Kell is, hogy kommunikálhassanak, mert mindenütt ott vannak a bolygón, és, miközben panaszkodnak néha emiatt (utóbbi nem csupán a magyar diaszpórában előforduló jelenség), természetesen építenek is erre.

A könyv egyik szereplője például egyszer csak a thai tengerparton találja magát, amint ott mereng a horizonton túli Calcuttára gondolva, ahová akkoriban érkezik meg indiai-amerikai szeretője Rómából. Ennyire globalizálódott létezésről van szó - ezt a szereplők osztály-hovatartozása megengedi; sok itt a mikrobiológus, matematikus vagy irodalmár egyetemi ember.

Ma az internet révén a bel-bengáli partnervadászatot megkönnyítő etno-társkeresők is rendelkezésre állnak, és az otthoni hagyományok ápolására új erőforrások adottak. Mégis (naná) folyamatosan és nagy számban vannak a közösség útjáról végérvényesen lekanyarodók, különösen a második, harmadik, n-edik generációk soraiból, akiknek már nem fontos, hogy a bengáli a „nembengáli” indiaival (vagy éppen amerikaival vagy brittel) ne házasodjon, akik jobban szeretik a fánkot meg a hamburgert, Bollywoodnál élvezhetőbbnek találják Hollywoodot, megszoktak egy másik oktatási rendszert, jobban és szívesebben beszélnek angolul, mint bengáliul, és így tovább. Ez a leszakadás a legtöbbjüknek elkerülhetetlen, és kihívásokkal meg problémákkal jár, de ezzel együtt lehet a sikeresebb út – a könyv kínál példát mindenféle eshetőségre.

Erőssége, hogy részletesen és nagy műgonddal, mégis egyszerűen elbeszélve követi a belső folyamatokat a karakterekben, úgy, hogy természetesnek érezzük a végkifejletek mindegyikét, a balul sikerült, a jól sikerült és a félig sikerült életutakról számot adókat egyaránt.