Mint amikor egy parkon mész át zimankós időben, és látod, hogy körülötted ugyan jég és hó lep mindent, egy szabályos csíkban mégis száraz, vagy akár felázott a talaj – ott húzódnak a távfűtő csövek a föld alatt. Vagy észreveszed, hogy az egyik nagy étteremlánc nevének betűit hirdető neonfények a közeli ház tetején már jó ideje hiányosan világítanak, mert senki sem foglalkozik ezzel, és két héttel később a cég csődközeli helyzetéről olvasol. Pakolás közben rácsodálkozol, hogy a lakótársad cipőjének a talpa a belső oldalon sokkal jobban elkopott, és ezt utóbb összekapcsolod a megfigyeléssel, hogy lúdtalpas. Az autóból álmosan kitekintve házat látsz, melybe még ottjártad előtt tüzérségi lövedék csapódott. Szinte művészien robbant fel, a szélrózsa minden irányába permetezte szét a darabjait...

Az anyagi valóságot alakító kauzalitás maga a láthatóvá váló idő – visszafordítva is szemlélhető, a folyamatok visszakövethetők.

Imi a ház előtt állt, a kapu alatti beállóban. Meghúzta magát, mert iszonyatosan, vészjósló nagy erővel feltámadt a szél. Az utca néptelen volt, autók nem jártak már. Bár az ablakból négy emelettel a feje felett áradt kifelé a lárma és valami táncolós zene üteme, meghallotta azt a különös hangot. Valami közeledett felé, és meg kellett értenie, hogy mi az.

Harckocsioszlop? Vagy csak egy kóbor kutya – hülyegyerekek konzervdobozt kötöttek a farkára? Flashmobbal szervezett éjszakai futóverseny résztvevői, akik kereplőt zörgetnek, hogy ösztökéljék egymást? Vagy megfordult az okozatiság, és a hangok öltenek anyagi valóságot fokozatosan…?

Nem segített megítélni ezt, hogy Imi az este folyamán már az ötödik jointját puffantotta el szólóban – joint szólóban, szemantikai paradoxon, élettanilag előbb-utóbb para, bár ez egyéni adottság kérdése is. Van, aki csak egyenletesen beáll az ilyesmitől. Ami Imit illeti, ő elugrott két utcányira, hogy betoljon egy rehabkebabot az ijedtségre, de még nem sikerült teljesen összekapnia magát.

A buli a feje felett kicsúszott mindenki ellenőrzése alól. A lakótárs haverral „vihar előtti csendnek” hirdették meg a Facebookon, a meteorológiai szolgálat riasztására tekintettel. Nem gondolták, hogy vagy ötvenen jönnek el. Csak pár órán át volt elérhető az alkalomra létrehozott nyilvános oldal…

Imi gyakorlatilag menekült az utcára, ki a Budapesten töltendő néhány hónapra Lacival együtt bérelt lakásból, mikor az imént elérte ezt a túlstimulált állapotot, és az afgán hasis ellen orvosságként kezdte áhítani a gyrosnak csúfolt török áfiumot. Azért költözött albérletbe, hogy bécsi gyakornoksága lezárultával ezúttal tartósabban kirúghasson a hámból. Az elmúlt három hétben a lakás látott is egypár érdekes megmozdulást. Iminek nem sok cucca volt odafenn, amiért aggódnia kellett volna. Mindent, ami fontos, a szüleinél tárolt.

A zaj közeledett tovább, rendületlenül. A szél éppen az enyhén lejtő utca mentén fújt végig, gravitáció és légmozgás együtt kiadták a jelenség egy elképzelhető magyarázatát, legalábbis ami a közeledtét illeti. De Imi nem lehetett bizonyos efelől.

„Amilyen mázlim van, kaffogó hebrencsek. Én leszek az inváziójuk első áldozata”, gondolta. Hangosan felröhögött. A Noble College-os tanulmányai miatt büszkén emlékeznek majd rá a szülők meg az ismerősök. Hát még ha a Donyecktől Moszkváig szerzett élményeiről leírt feljegyzéseket is megtalálják, és felolvasnak belőlük – kifejezetten szórakoztató lesz a temetés. „Kaffogó hebrencsek tépték szét tragikusan fiatalon, mégis kalandos életút végén”. Kicsit közhelyes, mára minden hülyének kalandos életútja van, de azért rendben lesz így. Kényelembe helyezte magát, hátát a beálló falának vetette.

De csak kartonlapok, nejlonszatyrok, szakadt, fagyott–merev szövetfoszlányok (ruhák?), tépett újságpapírok és kinyitott konzervdobozok érkeztek a széllel – Imi az utóbbiakra sikerrel tippelt. Az újságok között az orkántól vadul imbolygó utcai lámpa fényében is felismerte a Szép Ingatlanok folyóirat egy tizenhét évvel korábbi számát, mert a ház kukatárolójában látta nem olyan rég.

Ez az igazi szívás, állapította meg, miután a folyamatok így visszakövethetővé váltak.

A lépcsőházban két héttel ezelőtt hajléktalan férfi bukkant fel. Iminek egyszer meg is kellett kerülnie a lépcsőfordulóban, amikor elromlott a lift, és gyalog mászott fel az albérletbe. Ott aludt, hangosan horkolt. Imi a fejére húzott rongyoktól és bozontos, háromszázhatvan fokban növő szakállától a vonásait nem tudta kivenni, de azt megfigyelte, hogy a bőrét kiütések borítják.

Talán nem zavart volna sok vizet. Éjjelente volt csak ott, napközben eljárkált. A szokatlanul kemény márciusi hideg pedig nem tarthatott örökké – előbb-utóbb biztosan odébbállt volna. Egy alkalommal azonban, részegségében, nem ügyelt a tisztaságra, és a tetejébe még kiabált is. Többek között Imit is elküldte a kurva anyjába, amikor kidugta a fejét az ajtón. Reggelre a folyosón terjengő szag orrfacsaró volt, és az addig gyanútlan emeleti szomszéd mozgósította a közös képviselőt. Az privát biztonságiakat fogadott, akik a rá következő éjjel kidobták a férfit a házból.

„Nem lesz itt többet az a hajlékony”, mondta Iminek a házmester egy nappal később, amikor a postaládáknál összetalálkoztak. Időbe telt, mire Imi rájött, kiről van szó. Néhány nappal később látta a férfit a közeli parkban. Ott vert tábort, ahol a távfűtő csövek húzódtak. Imi eltűnődött, vajon megjárt-e azóta minden szóba jöhető lépcsőházat.

Most pedig levonta a következtetést, hogy egy otthon maradványait sodorja keresztül a látóterén a szél. Némelyik darabja lassan, méltóságteljesen görgött előre, ebből származott a zaj nagyobb része. A kartonlapok az út aszfaltjához súrlódva csúsztak végig a lejtőn, a nejlonszatyrok bizarr keringőt járva lebegtek e gyászmenet felett. Követték a törmelékfolyam útját a pokolba. A tulajdonos nem volt sehol, de talán ő is éppen arra tartott, a végtelenben találkozó párhuzamos úton.

Eldobta a joint után maradt csonkot. Úgy döntött, visszamegy, eleget látott.

Egyszer csövezett életében. Szabad választásból tette, és csak egy hétig, mert szolidarítani akart egy argentin haverral, aki addigra egy hónapja vadkempingezett kényszerűen Londonban (még az előző nyáron). A Nemzetközi Tengerészeti Szervezetnél volt fizetetlen kutatógyakornok. Imi szívesen lógott vele. Felipe helyzete a donyecki emlékeit idézte fel benne, és kíváncsi volt, bírja-e még a strapát. Esténként bérelt biciklivel és autóstoppal jártak ki a Lee-völgybe vagy a Surrey-dombsághoz, és Felipe által letesztelt, alkalmas helyeken tanyáztak. Már az első éjjel ismeretlen rovarok csípték össze Imi karját, meg a lábát, talán poloskák. A jelek szerint az ő vérét preferálták, Felipét békén hagyták. Két nap elteltével borzasztóan zavarta, mennyire nehéz ilyen körülmények között akár csak minimálisan szalonképesnek maradnia. Ha nem lett volna hol lecuccolnia (egy évfolyamtársnál, aki a nyári tanulmányi szünetre is Londonban maradt), nem vállalta volna be a dolgot. Ha nem lett volna bankkártyájuk, a biciklidokkoló állomásnál akadtak volna el. Ha nem lett volna sátruk, az első esős nap vetett volna véget a kalandnak. Egyáltalán, miféle kalandnak. Akkor nem kaland lett volna ez.

Mikor felért a lakásba, Sarah, az egyik random vendég, aki out of the blue, vagyis inkább a nagy Facebook-kékség algoritmusok szabályozta világából, ismerősök ismerőseinek a hálózatából esett be hozzájuk a buli résztvevőinek többségéhez hasonlóan, úgy vette fel a beszélgetés fonalát, mintha az imént abba sem hagyták volna. Azon az egyetemen volt posztdoktori vendégkutató, ahol Imi a Noble College előtt végezte az alapszakot. Ráadásul pont azzal a tanárral, Donáth Ferenccel dolgozott sokat, akinél Imi záróvizsgázott, és akitől később a londoni tanulmányaihoz a jó jegyei alapján ajánlást kapott – nemrég találkoztak is a bécsi ENSZ-központban, ahová Donáth tanár úr egy diákcsoporttal érkezett. Kirendelt gyakornokként Imi kalauzolta őket körbe az épületben. Amikor kezet ráztak, Imi rögtön említette, hogy felvették a Noble College-ra, sőt már csak a diplomavédése van hátra. Donáth tanár úr őszintének tűnő lelkesedéssel gratulált ehhez.

Valóban kedves ember, pedig milyen elfoglalt, crazy, hogy milyen sokat kell tanítania, állapította meg Sarah. Együtt ebédeltek nemrég, mesélte, és megkérdezte „Ferencstől”, hogy mennyit keresnek az egyetemi oktatók Magyarországon. Először csak azt a választ kapta, hogy a tanársegédek és az adjunktusok bizony elég rosszul, de a kórházi ápolóknál azért többet. Sarah konkrét összeget akart hallani. Mikor megtudta, mekkora az a fizetés, Ferencs minden ellenkezése és zavara ellenére ragaszkodott hozzá, hogy ő állja a számlát.

Imi erre azt felelte, hogy Ferencs már egyetemi tanár, úgyhogy Sarah inkább azzal segít rajta, ha észben tartja mint kontaktot, és nem mulasztja el bevenni jó lehetőséget adó szakmai projektekbe, amikor adódik ilyen. A tanársegédeket, adjunktusokat hívja meg továbbra is nyugodtan.

© Marton Péter

A novella történetének közvetlen előzményei itt olvashatók.

Folytatása pedig itt.

Ez az írás ugyanakkor a Bolygók világa c. novelláskötet része, mely innen tölthető le egyben.