Miután kitörtek a harcok, illetve legelőször is a balhé, Donyeckben, Imiék cége megpróbált kapaszkodni az ottani piacba még egy darabig. Az időközben (adózási okokból) Svájcba települt központban úgy gondolták, érdemes maradni egy kicsit, hátha mégsem borul minden. Nyárig húzták, akkorra a messzi Alpokból is belátható volt, hogy a Donbászban az energiahatékonyság informatikai támogatásával nem sok babért arathatnak. A háború módfelett pazarló dolog.

A repülőtérért május végén harcok folytak, azóta nem üzemelt. Imit az egyik haverkolléga elvitte volna autóval Poltaváig (ő rokonoknál készült meghúzni magát, Imi pedig vonatra akart szállni ott), de alig értek a városon kívülre, egy úttorlasznál megállították őket.

Iminél uniós útlevél volt. Kiszállították a kocsiból, bekötötték a szemét, és elhurcolták egy helyre, kikérdezésre. Inkább emberrablásnak tűnt, de Imi az első két (a kempóedzésekhez képest) lájtosabb verés során, amit kapott, elmondta vendéglátóinak, hogy kettős állampolgár – orosz állampolgársága is van, mert az édesanyja orosz, még ha ő nem is beszéli igazán jól a nyelvet. Leellenőrizték, és kiderült, hogy igazat mond, így harmadik, kevésbé lájtos beszélgetésre már nem került sor.

Még egy hónapot húzott le egy pincében ücsörögve, gyakran előmerészkedő patkányokkal és viszonylag gyorsan cserélődő sorstársakkal együtt, mielőtt teherautóra rakták, aztán az orosz határon át kellett szállnia egy másikra (utóbb derült ki, hogy az átadás-átvétel ott zajlott). Egy katonai támaszponton tették ki, és onnantól korrektül bántak vele. Egy nappal később Moszkvába repítették, és kollégiumi jellegű szálláson helyezték el, ahol a minden gyanakváson felül állóan puritán berendezés mellett ott volt azért furcsaságként, hogy fegyveres őr vigyázott az emeletre, ahol lakott. Az őr a kimenő forgalomnak állta útját elsősorban, a befelé jövőt csak szűrte.

Egyik nap megkereste Imit egy „független újságíró”, aki felvetette neki, hogy beszámolnának róla, mint menekítették ki Kelet-Ukrajnában egy „fasiszta” milícia fogságából. Bár tudja ő, folytatta, hogy Imi szeme be volt kötve, és ezért nem tudja igazán részletekbe menően megítélni a dolgot, de lényeges, hogy ő is megerősítse, milyen fontos szerepe volt az akcióban Kátyának, a felkelők hős harcosának, egy lenyűgöző szőke szépségnek – fotót is mutatott róla. A független újságíró utalt rá, hogy egy ilyen sztori megjelenése után biztosan gyorsabban menne a papírmunka az állami szerveknél, és hamarabb hazajuthatna. Sőt addig talán a hátralévő napjai is kellemesebben telnének. „Всё что не делается, делается к лучшему” – mondta sokat sejtetően (semmi nem történik ok nélkül). De Imi nem sietett. Élvezte az internetmentes életet, és hogy egy időre jó kifogással maradhatott távol mindenkitől. Teljesen detoxikálódott. A munkahelyén a csapattal főleg pizzából meg hamburgerből állt a diétájuk, a fogság alatt pedig valami híg löttyöt tettek elé levesnek, amibe kenyeret törtek. Most jól eléldegélt a konyhásnénik által zsúrkocsiról felszolgált várényikin és pelményin – ezeket az édesanyja is sokat csinálta odahaza, míg a szüleivel lakott.

A független újságíró erős csalódásának adott hangot, de többször nem nyaggatták hasonló dolgokkal. Aztán jelentkezett a magyar konzul, és Imi hazajutott.

Elég ideje volt töprengeni az életén, és elhatározta, hogy továbbtanul, de ezúttal tényleg a tanulás öröméért, igazi egyetemistaként. Lehetőleg Angliában. A donyecki fordulat után levonta a következtetést, hogy háromszázhatvan fokban kell átlátnia a játékteret – a világ nem csak a marketingből áll. Miután hazatért Magyarországra, tábort vert a szüleinél, és szétnézett a piacon.

Böngészés közben elszívta a csomag papiroszkát, amit még orosz katonáktól kapott az ukrán határhoz közeli bázison, akikkel, bár a felvigyázói voltak, összespankodott. Továbbra is pelményit evett – most már kifejezetten rendelésre. Édesanyja boldogan csinált volna neki napi három adaggal is, miután megkerült.

Rátalált a Noble College újonnan induló Stratégiai tanulmányok szakára. Pontosan ilyesmit keresett: el is mélyülhet benne, de gyakorlatias a képzés. A határidő aznap éjfél volt, és a jelentkezéshez csak motivációs levél kellett, meg két ajánlólevél, az online űrlap kitöltése és a szükséges dokumentumok feltöltögetése mellé. A hetvenöt fontos adminisztrációs díjat ráért befizetni a jelentkezési határidő után, egy héten belül.

Ráírt a volt csajára, akivel még az egyetemi időkben volt együtt. Megkérdezte tőle, melyik tanárok adnak ajánlást a leggyorsabban, és összedraftolta az érintetteknek a referenciát. Az elsőtől visszakapta aláírva három órán belül, a második egyelőre nem jelentkezett. Imi felkészült rá lélekben, hogy ez most nem jön össze. Végül is nem tragédia, csak későn eszmélt a lehetőségre. A következőt időszerűbben kapja el. A lényeg, hogy ziccert nem hagyunk ki, ha egy mód van rá, és akkor teljes a lelki béke.

Donáth tanár úr egy konferencia százeurós részvételi díjának a fedezetét igyekezett biztosítani éppen, az egyetemen. Ha nem tudja leadni az összes pályázati papírt még ma, csak egy hónappal később lesz újra lehetősége erre, az pedig késő. Húsz nap múlva következett a befizetési határidő, és ha nincs előre döntés az ügyben, saját zsebből kell intéznie az egyébként az egyetem tudományos teljesítménye szempontjából is fontos szereplést – utólag nem téríti meg neki senki.

„Hogy merészelné előre, jóváhagyás nélkül költeni az egyetem pénzét?” – kérdezte tőle kedvesen és maximális jóhiszeműséggel az egyik pénzügyi adminisztrátor, mikor a biztonság kedvéért érdeklődött, lehet-e mégis visszamenőlegesen pályázni a támogatásért valahogyan. Hiába próbálta elmagyarázni, hogy „előre” az csakis a saját pénze lehet, a civilizációk párbeszéde csődöt mondott.

Este 20:40-kor végzett az utolsó órájával. Otthon nekiállt összerakni a szükséges dokumentumokat – meghívólevelet, konferenciaprogramot, egy írásos igazolást a szervezőktől, hogy tényleg őt hívták meg, naprakész publikációs jegyzéket, a hivatkozási jegyzékét, egy egyoldalas indoklást a pályázathoz, munkáltatói igazolást arról, hogy tényleg az egyetem alkalmazásában van (már tizenöt éve), valamint az egyetem fedezetvizsgálati igazolását, miszerint az egyetem által erre a célra az egyetem vezetésének döntése alapján biztosított forrás tényleg rendelkezésre áll. Inkább kikapcsolt maga körül mindent, amikor hazaért, hogy megfelelően tudjon koncentrálni a feladatra. Éjfél előtt, 23:43-ra sikerült elküldenie a teljes csomagot e-mailben. Utána gyorsan végignézte a közben felhalmozódott üzeneteket – nincs-e valami sürgős?

Egy Hajdú Imre nevű volt hallgatója ajánlást kért tőle, aznap éjféli határidővel, de nagyon udvariasan szabadkozott ezért. Rendes gyerek, meg is fogalmazta előre a szöveget, jól van, görgette végig maga előtt a csatolmányt Donáth. Három tárgyból is jelest kapott nála korábban, hát rendben, legyen. Printelt, aláírt és szkennelt villámgyorsan, aztán ellőtte a levelet, mert a felesége már morgott, hogy nem lehet aludni miatta.

Még szerencse, hogy Angliában egy órával le vannak maradva mögöttünk időben... Ezek a tehetséges gyerekek megérdemlik a támogatást, hadd szárnyaljanak szabadon, gondolta Donáth tanár úr, mielőtt álomba merült, és csatlakozott a szabadon szárnyaló csapathoz maga is.

© Marton Péter

A történet előzményei itt olvashatók.

A folytatás pedig itt.

Ez a novella ugyanakkor a Bolygók világa c. novelláskötet része, mely innen tölthető le egyben.