Miután Jacques elhajtott az eladatlan készletekkel, Sekou gondosan lelakatolta a szendvicsezőbódét. A környező utcákban naphosszat turistaprédára leső ghánaiak is hazamentek addigra.

Mikor rögzítette a ráccsal védett pultot elfedő redőnyt, újra összeállt a napközben hézagos kép a bódé oldalán baguette-et és harisnyás lábat egyaránt frivol módon bemutató madmoiselle-lel. Annak idején megütközött rajta, és fura volt ilyen helyen munkába szegődnie – mostanra észre sem igen vette.

Drissával, tizennégy éves fiával biciklire ültek, és elindultak hazafelé. Kezdett kitavaszodni, így nem kellett a nyeregben dideregni.

Összeszokottan tekertek, már számtalanszor megtették ezt az utat együtt. A mai nap azonban nem olyan volt, mint a többi, és ezt ők akkor még nem sejthették.

Sekou szerette, amikor a fia kijött hozzá az iskola után. Jókat beszélgettek, és a gyerek legalább addig sem valami züllött társasággal lógott. A suliban ment a bandázás rendesen. Az egykori gyarmatbirodalom minden szegletéből jártak oda kölykök. Volt is hová beilleszkedni, meg nem is. Jó is, ha sikerül, meg nem is.

Az iskola nagy előnye volt, hogy Drissa egészen jól megtanult angolul. A Monmartre környékén ez mindig hasznosnak bizonyult. A franciául nem beszélő turisták értékelték, ha valaki készségesen válaszolt nekik általuk érthető nyelven is. Máskor csak járták a fura táncukat, hogy oda is jönnének a pulthoz, meg nem is, a torkukat köszörülték, a nyakukat nyújtogatták, szemlesütve, morgásszerű hangokkal kommunikáltak. Sekou megtett minden tőle telhetőt, de nem volt olyan hatékony a vásárcsinálásban, mint a fia. Ha Drissa megkérdezte a nézelődőket, „Hello, how are you doing?” stb., az esetek nagy részében ezzel sikert ért el, és a szerencsétlenkedésnek vége szakadt. Széles mosoly vette át a szemérmes pillantások helyét, üzlet köttetett.

Az angol használatához Sekou-nak és Drissának nem kellett a francia–angol történelmi rivalizálás ügyében – például Crécy, Poitiers vagy az azincourt-i csata emlékével – elszámolniuk. Az ő felmenőik még a Mali Birodalomban éltek, amikor ezekre az ütközetekre sor került. Még csak nem is gondoltak ezekre az ütközetekre soha. Sekou-nak a biciklin ülve többnyire a szülőfaluja járt az eszében, vályogkunyhókkal és a sivatag homokjával körös-körül. Milyen jó lett volna ott száguldozni egy ilyen bringával annak idején!

Átkeltek a tizedik és a harmadik kerületen. A Bastille-nál Sekou érezte, hogy belemelegedtek már. Mire kiértek a Szajnához, nagyon élvezte a hajtást. Szólt Drissának, hogy álljanak meg egy percre, mert ki kell fújnia az orrát. A körgyűrűn kívüli otthonukhoz még legalább fél órát kellett tekerniük. Felszabadító élménynek ígérkezett ezt a távot tiszta légutakkal megtenni, mentesülve az emberi test működésével járó kellemetlenségektől, amilyen az orr eltömődése is.

A Bercy stadionnál nagy volt a tömeg. Sekou kíváncsian szemlélte a forgatagot, miközben elővett egy zsebkendőt a hátáról a hasa elé húzott hátizsákból.

– Mivel vár minket maman? – kérdezte szórakozottan.

– Földimogyoró-leves lesz, fufuval! – vágta rá széles vigyorral Drissa.

Szereti az anyja főztjét, jó gyerek ez. A földimogyoró-leves is jó! Mariam pedig jó feleség. Sekou elmosolyodott. Csak ennyi kell, és királyok lehetünk a magunk különös világában.

– Csak úgy virulsz, mi? – kérdezte Drissától.

– Siessünk, hogy lássuk a meccset! – noszogatta a fia. Egyik lábát teljes készenlétben a pedálon hagyta, ment volna már nagyon.

– Milyen meccset? – tartotta fel Sekou, hogy tréfából bosszantsa egy kicsit.

Drissa teátrálisan a homlokához kapott a kezével, hogy kifejezze, mennyire abszurdnak találja a kérdést.

Sekou elnevette magát a pimaszság láttán. Kérdőn vonta fel a szemöldökét.

– De hát itt van az orrod előtt, apuuuuu! – Drissa hevesen mutogatott a stadion irányában.

– Hát mi van ott? – kérdezte Sekou, és egy pillanatig tényleg nem kapcsolt. Tulajdonképpen a homlokhoz kapni mégiscsak indokolt, látta be aztán, mikor az egyszerűség kedvéért analitikus üzemmódra váltott, és kikalkulálta a legvalószínűbb választ. Hiszen a gyerek kedvence, a francia apától és szenegáli édesanyától származó Henry Guardiola készült megvívni a párizsi Super 8-as torna döntőjét Nikola Vujičić ellen…

Sekou pontosan tudta, hogy ma lesz a meccs, de hogy éppen itt, a Bercyben, az neki csak most állt össze.

Nem volt oda a teniszért annyira, mint Drissa, pontosabban nem tanúsított annyi érdeklődést ezzel a tevékenységgel kapcsolatban, de még őt is érdekelte, hogy mi lesz a mérkőzés eredménye.

Miután beütötték magukat, Henry Guardiola még egyszer utoljára kritikusan megvizsgálta a teniszütő markolatára tekert gripet, hogy megfelelően rögzítette-e. Ellenőrizte a húrok feszességét, szabályos négyzetrácsba igazgatta őket. Megbizonyosodott róla, hogy a rezgéscsillapító a helyén van, ott, ahol ülnie kell. Végigment a teljes ellenőrzőlistán, mint egy utasszállító repülőgép személyzete a felszállás előtt.

Közben visszasétált a kispadhoz, és a mellette felállított hűtőládából elővette a kulacsát. Ivott egy kortyot a speciális keverékből, amelyet meccsek alatt fogyasztott, hogy optimális kondícióban maradjon.

A szeme sarkából vetett egy pillantást az ellenfelére, aki már szerválni készült. Vujičić nyerte a pénzfeldobást, és élt a lehetőséggel, hogy ő kezdje az adogatást.

Mint szinte minden teniszező, Henry is babonás volt egy kicsit. Nem örült, hogy az ellenfeléé az első ütés joga. Jól jött volna egy kis feszültségoldó… Bezzeg a régi szép időkben! Suzanne Lenglen, a francia bajnoknő ilyen helyzetben csak kortyintott egy kis brandyt az ijedtségre, úgy ment ki a pályára, aggodalmaktól mentesen – legalábbis azt beszélik.

Vett egy mély levegőt, megpróbálta kitisztítani a fejét. A rutin sokat segített. Mire elfoglalta a pozícióját, mintha másik ember lett volna.

Figyelte Vujičić mozdulatait.

Lesz olyan, amikor már a labda feldobásából is meg fogja tudni mondani, merre várható a szerva, és időt nyer, hogy az adogatás megütésétől rendelkezésre álló körülbelül 0,4 másodperc alatt megfelelően reagáljon. Most még teljes mértékben a reflexeire kellett hagyatkoznia. Vujičić figyelt rá, hogy a szándékait megfelelően palástolja.

Egy tizedmásodperc elteltével érzékelhető volt, hogy az adogatás kanyarodik kifelé, a pálya tenyeres oldala felé. Henry lábujjhegyen landolt, alapállásban, készen az elrugaszkodásra. Az agya továbbította a jelet, hogy melyik irányba mozduljon el. Anélkül, hogy ez tudatosult volna benne, az ütő markolatának a fogásán is módosított, hogy a labdát ideálisan találja el.

Ám először is oda kellett érnie. A labda kifliszerű röppályán tartott a pálya széle felé. Szökkennie kellett érte, de ügyelve, hogy a dinamikus egyensúly megőrzése mellett adja le az ütését, robbanásszerűen irányítva bele minden energiát.

Száz százalékot kellett nyújtania az első pillanattól fogva. Meg is akarta mutatni, hogy készen áll erre. A legelső fogadóütés így önmagában is bravúrosra sikerült. Kevesen érték volna el, és még kevesebben tudták volna Vujičić fonák oldala felé irányítani úgy, hogy gyakorlatilag támadó ütés legyen belőle.

Vujičić azonban hihetetlenül gyorsan és ruganyosan mozgott. Éppen csak a labda alá tudta tolni az ütőjét, de rajta volt. Egy kézzel kellett védekeznie – máskülönben két kézzel ütötte a fonákot –, mégis vissza tudta tornászni Henry ütését úgy, hogy az a háló középső, alacsonyabb része felett egyetlen centiméterrel suhant el, és maradt is lent, mélyen. Henrynak igyekeznie kellett, hogy legalább a nyomást fenn tudja tartani az ellenfelén, és ehhez a megfelelő pozícióból üthesse meg a labdát.

A lábmunkája tökéletes volt. Gyönyörű egykezes fonákját vetette be. Ez már önmagában is örömmel töltötte el. A játék szeretete mutatkozott meg abban, ahogyan a labdát kezelte – ezt szerette benne a közönség is olyan nagyon, és ő pontosan tisztában volt ezzel.

A legvalószínűbb ütésnek Vujičić fonákjára kellett volna visszamennie, Henry azonban módosított az ütőtartáson, kevesebb pörgetéssel ütötte meg a labdát, és hosszan kitolta maga előtt az ütő fejét. Mesterien, milliméterekkel a hálónak a pálya széléhez közelebbi, magasabb része felett szúrta át a labdát, végig a vonal mentén, és indult be a hálóhoz, Vujičić tenyerese ellen.

A támadó ütést a háló felé mozgásból adta le. Így néhány lépéssel beljebbről rohamozott, mint mások tették volna, és gyorsan pozícióba került, hogy páratlanul gyors reflexeit kihasználva lezárhassa az elképzelhető szögeket Vujičić elütési kísérlete előtt.

Ellenfele gyakorlatilag spárgából, a tenyeres sarok felé csúszva kényszerült próbálkozni ellene.

A közönséget máris lenyűgözték – ennek hangos „Óóóó!” kiáltások adták a jelét...

De már érkezett is az elütés, mint a menetrend szerinti gyorsvonat, keresztben. Henrynak előrefelé rugaszkodva kellett belerobbannia a labdába. Arra nem volt lehetősége, hogy ejtse a röptét, mert Vujičić ütése pörgött lefelé. Nem tudta volna olyan jól kivenni a labdából az erőt, hogy a másik ne sprintelhesse le. Tovább kellett tehát építenie a pontot, és ehhez be kellett érnie azzal, hogy az alapvonalhoz tolja ki a labdát. Lehetőleg úgy, hogy Vujičić ezúttal még nehezebben érjen oda, ő pedig végre megkapja a lehetőséget a labdamenet befejezésére.

A találkozás a labdával jól sikerült, de így is egy kicsivel több ívet kapott a röpte, mint amit Henry szívesen látott volna. Vujičić majdnem hasra esett, miközben körbepördült a tengelye körül, hogy visszaérjen a fonák oldalára. Egy pillanatra talán le is ért a keze a földre, miközben lendületet vett, de ment, mint a rakéta, és valahogyan felkaparta a labdát az égbe.

Henry hátrált négy-öt lépést, oda, ahová a lecsapást várta. A szemével gondosan követte a labda röppályáját. Koncentrálnia kellett, mert a labda a stadiont bevilágító óriáslámpák előtt suhant el. Így is a kezében érezte már a pontot.

Akkor hallatszott az első robbanás.

Sekou-nak megcsörrent a telefonja. Előrekiáltott Drissának, hogy lassítson egy kicsit. A bal füléhez vette a mobilt, hogy a jobb kezével stabilan tartsa a kormányt, és fékezhessen, ha kell. A bicikli hibája volt, hogy nem lehetett egészen elengedni, és a nyeregben hátradőlve hajtani – Sekou egyensúlyérzéke máskülönben tökéletes volt, és minimális eltérés nélkül tartotta volna az irányt.

Mariam volt az, a felesége.

– Merre jártok? – érdeklődött.

– Már úton! Hamarosan jelentkezünk… Csóóók! – köszönt is el gyorsan Sekou. Megvárta, míg Mariam is belemondja a telefonba, hogy „Csók”, csak azután készült elemelni a fülétől a készüléket.

Akkor következett be az első robbanás.

A stadion egyik beléptetőkapujánál történt. Egy szempillantás alatt mindenkit leterített a közelben. Sekou még a lökéshullámot is látni vélte, mielőtt kiborította őket a nyeregből. Villámgyorsan növekvő kiterjedésű gömbkupolaként nyílt ki, mint valami virág egy gyorsított felvételen. Még jó, hogy az autók részben felfogták a detonáció erejét.

Emberek sikoltoztak, kitört a pánik. Akik talpon voltak, sarkon fordultak, próbáltak elszaladni messzire. Mások éppen arrafelé igyekeztek – egyenruhában, rendőrök és biztonságiak.

Sekou-ban lassan tudatosult, hogy valahogyan ki kellene másznia a bicikli alól, mert fél lábbal beszorult alá. A szemével Drissát kereste maga előtt. Szerencsére megvolt. Ő is próbált kikászálódni a bringája alól. Fájdalmasan nyöszörgött, beverhette valamijét.

Sekou odaszaladt hozzá, és segített neki.

– Egyben vagy? – Kiabált, pedig ott álltak közvetlenül egymással szemben.

Drissa ijedten bólogatott, de közben a jobb térdére mutatott. Azt a jelek szerint jól beverte. A nadrágja szövete kiszakadt, és látszott, hogy vérzik a sebe. A körülményekhez képest mégis jól voltak.

– Drissa, figyelj rám, mennünk kell innen gyorsan, biztonságos helyre, érted? El kell mennünk a stadion közeléből.

– Persze, apu, mehetünk – válaszolta megszeppenten a gyerek.

Sekou-ban tudatosult, hogy még mindig a kezében tartja a telefont. El akarta tenni, de az ujja hegyével valami furcsát tapintott rajta. Biztosan az esés közben sérült meg, gondolta. Az új telefon. Talán tönkre is ment.

Akkor azonban észrevette, hogy a készülék hátlapján kis méretű, golyó ütötte nyomhoz hasonló lyukat hagyott valami. Azonnal megértette, hogy a robbanásból származó repesz érte ott. Valami, amit a detonáció ereje lőtt ki az irányukban.

Zavarában a füléhez emelte a telefont párszor, és újra meg újra ránézett a hátlapjára. Hitetlenkedve bámulta. A jelek szerint ezen múlott az élete. Hogy még mindig itt volt. Hogy hallotta a szirénazajt, és néhány sérült túlélő kiáltozását.

– Apu, jól vagy? – kérdezte Drissa.

– Persze… – Csak ennyit bírt mondani.

– Uram, jól van? Jól érzi magát? – egy turistának tűnő járókelő kérdezgette így. A kezében táblagépet tartott, rögzítette a történéseket.

Sekou-nak eszébe sem jutott, hogy ez a dolog akár róla is szólhat. Mellékszereplőnek érezte magát ebben a nagy felfordulásban. A túloldalon súlyos sérültek hevertek, talán halottak is, ott zajlottak az igazi események.

Gyorsan rávágta, hogy „Persze”, és azt gondolta, az ismeretlen biztosan talál majd mást, ami érdekes lehet.

De az továbbra is felé tartotta a táblagépet. – Jól láttam, hogy a telefonja mentette meg az életét, uram? – kérdezett rá határozottan.

– Azt hiszem, igen – felelte Sekou. A szeme sarkából látta, vagy inkább érzékelte a fia képén a döbbenetet.

Eltette a telefont, és most már sietősen lerázta magukról az ismeretlen férfit.

– Nézze, nekünk mennünk kell… elnézést, uram – mondta, és felállította a biciklijét. – Drissa, gyerünk, megyünk haza! – szólt határozottan, és elindultak. Az ismeretlen nem állt az útjukba.

Más bámészkodókat is kerülgetniük kellett, így lassan haladtak. Az élet kezdett teljesen leállni. Az autók lépésben mentek mellettük az úton. A vezetők forgatták a fejüket, hogy lássanak valamit. Olyan is volt közöttük, aki ment volna már inkább, és dudálgatott az előtte haladóknak. Sekou ösztönösen érezte, hogy nekik van igazuk, menni kell innen minél előbb.

Vagy ötszáz méterre jártak a stadiontól, amikor újabb robbanás hangját hallották. Tompábban, mint az előzőt. Az épületen belülről jöhetett.

Henry Guardiola döbbenten nézett a tompa puffanás irányába. Valahonnét az épületen kívülről jöhetett. Profi teniszezőként sokat edzett, de követte a híreket. Tudatában volt a világban zajló eseményeknek. Nem volt szüksége biztonságpolitikai szakértőre, hogy megtippelje, öngyilkos merénylet történhetett, és hogy szélsőséges iszlamisták állhatnak a hátterében. A támadó valószínűleg fennakadhatott a biztonságiakon, ezért odakinn következett be a robbanás.

Vujičić labdája lepattant. Henry már nem figyelt rá. Lepattant még egyszer, aztán még egyszer, és végül megállapodott egy hirdetőtábla tövében. Labdaszedő nem szaladt érte. A mérkőzésbíró sem foglalkozott vele, sőt félig már le is mászott a bírói székből. A labdamenetet nem nyerte meg, és nem veszítette el senki, mégis vége szakadt.

Reménytelenül más irányt vettek az események.

A nézőtér előtt készenlétben álló biztonságiak a pályára sereglettek, és négyes különítményekre oszlottak, úgy fogták közre a két játékost. Védelmet biztosítottak nekik, miközben kollégáik a nézőteret tartották szemmel, ahol megkezdődött a szervezett kiürítés. Gyorsan reagáltak – figyelte elismerően Henry.

Két éve, egy hamburgi teniszversenyen az ottani biztonságiak nem voltak a helyzet magaslatán. Bambán nézték, amikor egy néző berohant a pályára, és egy petárdát robbantott fel Henry közvetlen közelében. Csak akkor esett le nekik, hogy közbe kellene lépniük talán. A késedelmüket túlkompenzálták, és végül olyan brutálisan teperték le a rendzavarót, azt a szánalmas bolondot, hogy több csontja is eltörött…

A versenyigazgató szavaira ocsúdott fel. Megszületett a döntés: a játékot aznap biztosan nem fogják tudni folytatni. Henry magában megállapította, akkor bizony lehet, hogy ezt a mérkőzést már soha nem is fogják lejátszani. Kegyeleti okokból, ami persze érthető. Csalódottnak érezte magát. Kirobbanó formában volt, meg akart küzdeni a bajnokságért, itt és most.

Jelezte a biztonságiak felé, hogy visszamegy a kispadhoz összeszedni a holmiját. Be akart állni az öltözőben a zuhany alá, hogy rendezhesse a gondolatait. Fel kellett készülnie minden eshetőségre. Azért meglehet, végül is nincs teljesen kizárva, hogy egy-két nappal később mégis folytatják majd a találkozót. Talán már holnap. Attól függ, mennyire súlyos, ami odakinn történt.

Elrakta az ütőit. Nem vacakolt a pakolással, csak betömködte utánuk a törülközőit is a hatalmas sporttáskába, behúzta a cipzárat, a vállára vette a táska szíját, és elindult kifelé. Mögötte Vujičić ugyanígy tett.

A biztonsági ember, aki a kispad másik oldalán, közte és a nézőtér között vette fel a pozícióját, a többieket megelőzve indult el. Meg kellett kerülnie a kispad mellett álló hűtőládát, így érhetett időben Henry bal szárnyára, hogy fedezni tudja őt az öltöző felé haladtában.

Hogy a második merénylő direkt erre a pillanatra várt-e, nem tudni. Talán mindegy volt neki, hogy kivel végez, vagy kinek árt éppen. Miután a társa nyilvánvalóan kurdarcot vallott, és nem jutott be az épületbe, először minden bizonnyal eltöprengett, hogy mitévő legyen. Szinkronban már nem robbanthattak.

Mellénye körülbelül húsz kilós súllyal nehezedett a vállára. Tudatosította benne a felelőssége terhét, miközben valami fura biztonságérzetet is adott neki. Körülveszi, védelmezi őt, úgy érezte – noha mindvégig tisztában volt vele, hogy a rendeltetése ezzel ellentétes.

Az érzései vezették. Elhatározásra jutott, és végrehajtotta a küldetését, éppen ebben a pillanatban.

– Allahu akbar! – kiáltotta, ahogyan a torkán kifért, és működésbe hozta a mellkasa körül rögzített szerkezetet. A feje alapján azonosították később, algériai bevándorló család Párizsban született fiaként – a körkörösen ható robbanás erejétől a feje úgy vált el a törzsétől, mintha csak egy pezsgősüveg durrant volna el, messzire repítve dugóját.

Felkészítői a körben egyenletesen elosztott robbanótöltetek fölé szögeket helyeztek, egész réteget. Ezek szanaszét lövelltek a detonáció erejével, és kárt tettek anyagban és emberi szövetben, ami csak az útjukba került.

A biztonsági ember által egyetlen másodpercre fedezetlenül hagyott Henryt is ilyen srapnelek érték. Az egyik a nyakán. A másik a mellkasába fúródott hátulról. A légnyomás kiütötte. Elsötétült előtte a világ, a neheze pedig csak ezután várt rá. Ahogyan másokra is, a kevésbé szerencsés túlélők közül.

------ A történet folytatódik... ------

A történet folytatása a Bolygók világa c. novelláskötetben olvasható, mely innen tölthető le egyben.

© Marton Péter