Tekerek végig a rakparton, építkezés jön szembe. Nem tudom, ki a munkavezető, de nem nagyon végzi a dolgát, mert a fél járdát feltúrták anélkül, hogy bármi jelzésről vagy az elkerülés lehetőségéről gondoskodtak volna. Néhány deszkapalló hever keresztben gödör felett, még gyalogosan is kunszt átkelni ott. Ha biciklis megpróbálja, csak egy fér el, ez nyilvánvaló.

Normális tempóban közelítek, optimális szögben, szemből azonban felbukkan egy dinamikus páros, csupa modern szerkóval, boltból frissen vételezett ruhában, csuklójukon kütyükkel. A fejükön napszemüveg, az a fajta, amitől száguldó hormonbombának látszanak, akaratnak, melyből hiányzik a gondolat. Gyorsabbak nálam – minden hülye tud gyorsan menni, ahogy autóvezető-oktatáson mondta a mester annak idején. Már majdnem a pallókhoz érnék, ők viszont gondolkodás nélkül felhajtanak rájuk velem szemben. Vészfékezek, leteszem a bal lábamat, biciklit negyvenöt fokban bedöntöm, rántom el magammal együtt balra.

Miközben elhúznak mellettem, a haját rasztafonatban viselő hölgy megkérdi élete edzőtársától – hangjában éppen csak leheletnyi bizonytalanság: „Ha mi jövünk szemben, akkor nekünk van elsőbbségünk, nem?”

Tekerek tovább, fel a Széna tér felé, a járdán megyek, ahol halovány már a bicikliutat jelző festés. A helyzet kétértelműsége a gyalogosokat harcra hívja, két fiatal lány közül az egyik direkt bejön elém, hogy jelezze, rossz helyen vagyok. Nemrég U2be-videóban láttam megoldást ilyen helyzetekre. Türelmesen lassítok, és dalra fakadok, a Csillagok háborújának a dallamára énekelem, hogy „Kerékpárúton / haladok, kérem / a festés halvány, de a… / kerékpárúton / haladok, kérem…”

Az útonálló a barátnője nyakába ugrik, hangosan röhög, bevált a módszer, szabad az út, nyugtázom elégedetten. „Baszki, ez elmebeteg, ezt beírom a Pesten hallottamra!” – hallom a hátam mögül. Végül is mindegy, Machiavelli ezzel az eredménnyel is elégedett lenne.

Öt perccel később már a kedvenc parkom mentén pedálozok, előttem a bringaúton kissrác rugdos labdát. Anyuka rászól, „Ne a bicikliúton rugdosd a labdát, Tivadar!”

„Mér’, mi van ott?” – kérdi erre ő, ezek szerint Tivadar, miközben elgurulok mellette, ő pedig néz rám kerek szemekkel – az ördög tudja, mi van a tekintetében, ha van ott valami egyáltalán.

Felérek a kilátóponthoz, ahová igyekeztem, és ezekre a jelenetekre gondolok újra meg újra. Olyan vagyok, mint a Schrödinger macskája, ott is voltam, meg nem is. Ha abból indulok ki, hogy észrevettek-e engem, kifejezetten engem, nem voltam ott egyáltalán, vagy legalábbis láthatatlan voltam.

Jó lenne erről blogot írni, de attól elment a kedvem. A múltkor egy bejegyzésem komoly olvasottságot kapott, aztán egy kritikus leírta rólam, hogy nyilvánvalóan átverés vagyok, mert egyszerű technikusként irreális, hogy Schrödingerről meg az egzisztencia kérdéseiről filozofálgatnék, ez ócska klisé, ilyen nincs – átlagos embernek állítom be magam, pláne hogy pont a CEU-nak, a Közép-európai Egyetemnek a technikusaként, mennyire didaktikus már ez.

Úgyhogy megtartom magamnak az élvezetet, amit a biciklizés vagy az egyetemi órák véletlenszerű látogatása jelent. Megtartom a kanadai emlékeimet is, pedig akartam írni róluk sokat.

Az egyetemen rengeteg érdekeset tanulok, mikor kábelcserék és projektorszerelések között beülök egy-egy előadásra, de a legfontosabb dolgokat tulajdonképpen régóta tudom.

A kilátást nem vehetik el tőlem. Nem... még a dinamikus páros sem, akik visszafordultak közben, utolértek, és éppen előttem, mármint előttem fél méterrel állnak le élvezni a tájat. Odébb megyek, ha kell.

© Marton Péter

Ez az írás a Bolygók világa c. novelláskötet része, mely innen tölthető le egyben.