Hiába a hatalom. Hiába elégíthető ki jelentősebb késedelem nélkül minden szükséglet. Csak azért, mert ez megadatik, nem garantált, hogy mindig optimális lesz az ember közérzete.

Körülbelül ez a szomorú gondolat fogant meg a Főnök fejében, bár nem ilyen tisztán, csak homályosan – de épp elég élénken ahhoz, hogy komolyan bosszankodjon miatta.

A három méter átmérőjű, szív alakú fürdőkádban ücsörgött éppen, elegáns belvárosi lakásának büszkeségében. Kényszeresen kényelmet keresve dőlt hátra a mellig érő, langyos vízben. Könyökével a medence peremére támaszkodott. Tekintélyes sörhasa kifeszült, mint vitorla a szélben, miután nemrég landolt a gyomrában egy adag rosé kacsamell, káposztás cvekedlivel és levendulás-mézes almakompóttal.

Nagyon elnehezült tőle.

Az ejtőzéshez máskülönben adottak lettek volna az ideális körülmények. Ott volt például Lucy, aki éppen a Főnök boldogsága érdekében ügyködött a víz alatt.

A Lucy csak művésznév volt. Hogy igazából hogy hívták a lányt, az a Főnököt nem érdekelte. Minden egyes domborulat úgy domborodott rajta, ahogy kell, ez a lényeg. Tökéletes példány. Ha egyszer ráun majd, mélázott el a Főnök, még évekig űzheti jobb helyeken az ipart, csak lassan válik értéktelenné.

Ráadásul ügyes is, állapította meg a műértő objektivitásával. Nem Lucy hibája, hogy az ottléte nem dobja őt fel. Hülyeség volt fél tizenkettőre áthívnia. És hülyeség volt, hogy nem állta meg zabálás nélkül. Tizenegykor muszáj volt teletömnie magát.

Utált tele hassal szexelni. Ha csak ülnie kellett hozzá egy helyben, saját ormótlan otrombasága akkor is zavarta. Mikor kövéren feszülő hassal, az étkezéstől zsíros szájjal is azt hallotta a szépségektől, akik feljártak hozzá, hogy „Te olyan klassz vagy, bárcsak minden ügyféllel ilyen jólesne!”, meg hogy „A múltkor is eszembe jutott a farkad, már hiányzott nekem, ugye elővehetem?”, rátört a hányinger. És a magány.

Unottan bámészkodott összevissza, miközben Lucy hozta a tőle telhetőt.

A szeme fel-alá siklott a mennyezeten, azután egyszer csak megakadt a tekintete az egyik sarokban. Jókora pók ücsörgött ott teljes mozdulatlanságban. Az a fajta nyolclábú, amelyiktől az átlagos városlakó az első pillanatban rosszul lesz, a következőben pedig már brutálisan el akarja pusztítani. Nagy testű, hosszú lábú.

– Hát te, hogy kerülsz ide, barátom? – tűnődött hangosan a Főnök. Aztán rájött, mennyire furcsán hangzik ez a mondat az ő szájából. „Barátom”. Mintha visszhangzott volna körülötte, amit mondott. Egészen belebizsergett az újszerű élménybe. Nem sokszor fordult elő, hogy így rácsodálkozott valamire. Korán megtanulta, hogy az viszi a legtöbbre, aki a leginkább az eszénél van. Az azt kapja, amire számít. Márpedig az van a leginkább az eszénél, aki mindig mindenre számít.

Mégis rabul ejtette a termetes pók látványa, ráadásul ez az iménti kis botlás – hogy a barátjának szólította – valamifajta bensőséges viszonyt teremtett közte és a hívatlan vendég között.

Hogy hogyan került oda, a sarokba, nyilvánvalónak tűnt. A fürdőszoba falán, a mennyezethez közel volt egy rácsos szellőzőnyílás, amely az egész épületen végigfutó szellőzőaknára nyílt. Ettől a nyílástól húsz centire vert tábort a pók. Hogy milyen fajta lehet, azt a Főnök nem tudta megállapítani. A gimnáziumi biológiaórákon nem nagyon figyelt oda. Végig az eszénél volt, már akkor is csak a lényegre koncentrált.

Most sem hazudtolta meg magát. Tudatának egy sötétebbik rekeszében kidolgozott egy tervet. Több lépéssel előre gondolkodott. Az a pók nem fog a sarokban ücsörögni ítéletnapig. Táplálékot nem talál. Még egy nyomorult muslica sem jár erre soha. Tehát vadászútra indul a lakásban. Akkor pedig ő meg a Főnök összeakadnak valahol egy alkalmatlan pillanatban. Ott lesz karnyújtásnyira, a Főnök pedig az undortól hajtva lecsap rá, és könnyedén végez vele.

Elmosolyodott. Szerette az efféle játékokat. Amelyekben ott volt némi bizonytalanság, de afelől sem lehetett kétség, hogy ő nevet a végén. Néhanapján egy kicsit többet kockáztatott, mint máskor, néha egy kicsit kevesebbet. De mindig ő nevetett a végén.

Ez a gondolat felpezsdítette végre. Vetett egy pillantást a víz alá. Lucy úgy húsz másodperce volt odalenn. Jól bírta tüdővel, de a felszálló buborékokkal alighanem az utolsó tartalékai távoztak éppen. Hamarosan feljött volna levegőért, hogy egy-két másodperc után újra lebukjon, folytatva, amivel hiába próbálkozott már hosszú ideje. A Főnök azonban máshogyan akarta.

Lenyúlt a víz alá. A két fülénél és a hajánál fogva lefelé húzta a lány fejét. Lucy esélytelenül birkózott a szorításában. Csak akkor törhetett volna ki ebből a helyzetből, ha az egyetlen kínálkozó módon tesz benne kárt. Ha harap. Annak utólag igen kegyetlen következményei lettek volna számára is. Ezzel Lucy maga is tisztában volt.

Pontosan az a fajta játszma volt ez, amelyet a Főnök annyira kedvelt.

A lány egy idő után rúgkapált kétségbeesésében, de közben még odaadóbban dolgozott.

A Főnök elégedetten nevetett a végén. Nevetése visszhangzott a csempével borított falak között.

A Főnököt egy hétre elszólították a városból a kötelességei, pontosabban mások kötelességei, amelyeket egyeseken személyesen is számon kellett kérnie. (A győri kisfőnök, Zsoltika elpasszolt egy tucat visszaalakított balkáni Kalasnyikovot valami francia arabnak, és kokóban kapta meg az árát. A Főnök pontosan tudta, mennyiért adta tovább az anyagot, Zsoltikának mégsem sikerült rendesen elszámolnia a bevétellel... Pitiáner ügy, de legalább lehetett hatékonyan intézkedni.)

Eseménydús napokat tudott a háta mögött, mire hazatérhetett belvárosi lakásába egy hétfő délelőtt. Alig esett be az ajtón, ledobálta magáról a ruháit, kikapcsolta a mobilját, és indult a fürdőszobába. A bejáró személyzet már előkészítette számára a relaxálós fürdőt, a Főnök pedig kéjes élvezettel merült alá az éppen az általa előírtaknak megfelelően meleg vízben, azoknak az embereknek az elégedettségével, akik hétfő délelőtt is megengedhetik olykor, hogy alámerüljenek a jóban. Ha kell, pisztoly csövét szorítják a jó fejéhez, hogy alámerülhessenek benne.

Eltelt némi idő, mire feltűnt neki, hogy Lucy nem volt ott. Egy-két perc késésen nem lepődött volna meg, bár jó előre jelezte, hogy látni óhajtja a lányt. Lucy egy kicsit zokon vette, amit a legutóbb művelt vele, és a Főnök a rövid, de bosszantó váratás felett napirendre tért volna azzal, hogy a lány biztosan így akarja éreztetni vele a nemtetszését. A hosszabb késés azonban elfogadhatatlan volt, ezt Lucy is tudta, a legvalószínűbbnek tehát az látszott, hogy a lány egyáltalán nem akart ma átjönni hozzá. Ha akart még valaha egyáltalán.

A Főnök a telefonja után nyúlt, mely ott hevert a kád szélén. Újra bekapcsolta. Szabinát kellett volna hívnia. Lucy dolgaiban, hogy mikor találkozott, és kivel, Szabina volt az illetékes, de ő talán megpróbált volna falazni a lánynak. Ezért inkább az emberét hívta, akit előzőleg a lányért küldött egy kocsival.

– Na mi van, Vili, hol vagy most?

– Jaj, Főnök, én már sokszor próbáltam telefonálni, de…

– Mi van? – kérdezte kurtán a Főnök.

– Hát, nem akart eljönni…

– Pontosan mit mondott?

– Hát, mikor kijött a házból, én odamentem, hogy nyissam neki a kocsi ajtaját, de ő aszonta, hogy más dolga van. Aszonta, nem ér rá. Meg hogy erről már szólt valami Szabinának. Én megkérdeztem, hogy mi a dolga. Aszongya, Amszterdamba’ ajánlottak neki valami melót, és nincs neki kedve itt maradni. Valami barátja autójába szállt be. Nem tudtam, mi legyen, hagytam elmenni. Amúgy is mászkáltak az utcán a népek, csak ment volna a hiszti. A kocsi számát felírtam… Valamit rosszul csináltam, Főnök?

– Minden rendben, fiam, semmi baj – nyugtázta a Főnök. Azután megmondta Vilinek, hogy mi legyen. Vili nyelt egyet, és megígérte, hogy igyekezni fog. Sietnie kellett, hogy még az országhatár előtt akcióba léphessen.

Lucy megkapja a magáét, gondolta a Főnök. Még hogy elmenne Amszterdamba valami kirakatban rázni a seggét kanos hollandoknak meg németeknek…! Mit képzel ez!? Ott is vannak főnökök! Némelyik talán rosszabb, mint ő maga. Ott is lesz majd, aki időnként különleges ötletekkel áll elő. Például: menjél szépen, vedd fel ezt a bukósisakot a fejedre, és szaladgáljál nekünk meztelenül a golfpályán, miközben mi céllövészetet tartunk, és röhögünk rajtad. Minél hangosabban sikoltozol, annál jobb! Ha hasra esel, hát az bájos, attól majd’ elélvezünk. Ha pedig eltalál valamelyikünk, tudod, hogy mi lesz a jutalma… Mi, hogy nem vállalod a melót…? Hogy te megválogatod, mit csinálsz…? Azt hiszed, így megy ez…?

Egészen beleélte magát az elképzelt helyzetbe, de végül magára eszmélt. Megpróbált kicsit leereszteni. Hátradőlt a kádban, és masszírozni kezdte az arcát, hogy szűnjön benne a feszültség. Szórakozottan járatta a szemét a mennyezeten, és akkor… A pók még mindig ott volt! Pontosan ugyanott, ahol a legutóbb, egy árva millimétert sem mozdult arrébb.

– Hát, barátom, téged aztán nem tudom, honnan szalajtottak! – szólította meg ösztönösen. Mosolyra derült, mikor felfogta, hogy újra kimondta a másodszorra egészen ismerősen csengő szót.

Barátom.

Nevetett, felszabadultan, mert tudta, hogy a játékban, amelybe belefogott, Lucy végképp nem lehet a nyertes. A pók pedig mintha osztozott volna vele az örömén, végigfutott a lábain egy kis remegés, alig érzékelhetően.

A következő egy hét alatt a Főnök szorosan rajta tartotta a szemét immár nyilvánvalóan hosszabb itt-tartózkodásra berendezkedett vendégén. Meglepő módon azt tapasztalta, hogy a pók soha nem mozdult egy tapodtat sem. Még éjszaka sem változtatott helyet.

A Főnök rendszeres szokásává vált, hogy hajnalban kétszer-háromszor felkelt ellenőrizni, ott van-e még nyolclábú „barátja”, ahol az este látta. Ott volt.    

– Hát, pajtikám, tényleg nem tudom, téged honnan szalajtottak! Nem vagy egészen mindennapi eset, annyi szent! – szólt hozzá az egyik éjjel. El sem csodálkozott azon, hogy most már valami szent is keveredett az életébe.

Megkedvelte ezt a kövér pókot. Részben a jelenség rejtélyessége lehetett az oka. Kezdetben sejtelme sem volt, mivel táplálkozhatott csúf lakótársa. Ha táplálkozott egyáltalán.

Egy alkalommal kedvenc ingatlanmagazinját olvasgatta, amikor szembejött vele egy pókkiállítás hirdetése. Kíváncsiságból rákattintott a bannerre. Az esemény oldalán közzétett képeken anyukák rémüldöztek, és gyerekek ámuldoztak a válogatott szörnyek láttán. A lap alján mindenféle cikket ajánlottak a témában.

A Főnök nem nagyon szeretett olvasni, volt neki arra embere elég, most mégis végigszaladt az egyik íráson. A pókok táplálkozásáról szólt. Megtudta, hogy van köztük növény- és halevő is, olyan is, amelyik már elhullott rovarok tetemét zabálja fel, sőt még olyan is, amelyik más pókfélék populációjának a ritkítására specializálódott. Zsákmányban szegény időkben képesek hibernálni magukat, és némelyikük akár tíz évig elélhet.

Még ezzel együtt is érthetetlen volt, hogy házi pókja annyi ideje kitartott a fürdőszoba sarka mellett, ahol először megtelepedett. Éppen azon a jól látható helyen.

Izgalmas volt ez az egész! Egy üde színfolt a szürke hétköznapokban.

Nem sokkal később a Főnöknek külföldre kellett utaznia pár hétre. (Az egyik rendőrségi kapcsolata súgta neki, hogy egy darabig ne legyen szem előtt, a Kalasnyikov-ügy miatt.) Mikor visszatért, a szokásos meleg fürdő várta odahaza. Miközben hanyagul levetette, és amerre a lakásban járt, szanaszét hajigálta a ruháit, újra eszébe jutott a pók. Míg nem volt otthon, nem nagyon töprengett, mi lehet vele. Az ágyékánál egy ideje kellemetlen viszketést érzett, a szabad perceiben az vonta el a figyelmét. Most azonban roppant kíváncsivá tette a dolog.

Tudta, hogy ha a pók az ő elutazását követően nem nézett sürgősen új táborhely után, a takarítószemélyzet feltehetően végzett vele. Mikor biztosan tudni lehetett, hogy a Főnök hosszabb ideig nem lesz otthon, mindig alaposabban takarítottak. Máskor nem nagyon mertek hozzányúlni semmihez.

Izgatottan lépett a fürdőszoba bejáratához. Úgy lesett be rajta, mint a bújócskázó kisgyerek.

– Kukucs! – dugta be a fejét az ajtón.

És döbbenten látta, hogy a pók maradt a sarokban, ahol eddig volt. Legalábbis mostanáig. Mert amint a Főnök belépett a fürdőszobába, megmozdult. Csigalassan járatta hosszú lábait. Megindult a rácsozott szellőzőnyílás felé.

A Főnököt meglepte, mennyire megviselik a látottak. Rohamszerűen tört rá a végtelen magány érzése, egészen kiborult tőle.

– Megöllek, te undorító dög! – kiabálta, de elhamarkodottan fenyegetőzött. Alacsony termetű ember volt, egy méter hatvanöt körül, a tágas fürdőszoba belmagassága pedig három méter feletti. Puha filcpapucsát hiába vágta volna oda. Hirtelenjében esélye sem lehetett, hogy ártson ennek a lénynek. Még rovarirtót sem tartott a lakásban, hiszen egy nyomorult muslica sem járt erre soha.

Miután mindez végigfutott az agyán, visszanyerte józanságát. Hogy saját viselkedése feletti megdöbbenését önmaga előtt is palástolja, tréfálkozni kezdett.

– Ugyan, barátom! Nem gondoltam én azt komolyan! Szerzek neked döglött legyeket! Jól megleszünk mi ketten, öreg cimborák!

A pók, abban a pillanatban, hogy ezt kimondta, megmerevedett. A rácsos szellőzőnyílás legszélén.

A Főnök egy percen belül másodszor tapasztalta, hogy furcsán reagál valamire, amire máskor nem is reagált volna egyáltalán. Tudniillik komolyan elkezdte törni a fejét, vajon hogy az ördögbe szerezhetne döglött legyeket, hogy a jelek szerint költözni készülő lakótársát maradásra bírja. Van olyan bolt, ahol ilyesmit árulnak…?

Neszt hallott, ezért hátrafordult.

A fürdőszoba ajtajában ismeretlen férfi állt. A homloka a halántéka felett véres, a haja csapzott volt, a ruhája tépett. Úgy festett, mint aki átverekedte magát a Főnök testőrcsapatán. A bal kezében fényképet tartott két ujja közé fogva. A Főnök mindjárt felismerte, hogy Lucy volt rajta.

– Miért!?! – üvöltötte az ismeretlen.

A jobb keze felemelkedett.

A Főnök nem lepődött meg azon, ami következett. Az erőszakkal csínján kell bánni, különösen ha messzire érünk vele. Az ember kinyújtja csápjait a világba, hogy elragadjon egy prédát... az ilyen művelet mindig előre nem látott bonyodalmakkal járhat. Hiába gondoskodnánk róla, hogy nyoma ne maradjon, a visszahúzódó csápot valaki, aki elég eltökélt ehhez, és nem kíméli magát, követheti. Eljuthat hozzá, és akkor... Csak idő kérdése volt, hogy így legyen.

Ez a szomorú gondolat fogant meg a Főnök fejében, mikor a férfi kezében eldördült a fegyver, kétszer is egymás után. Olyan fájdalmat érzett, amilyet életében még soha. Nem tudta volna megmondani, hol találták el a lövések. Hanyatt esett, és elterült a kád mellett.

Pár perccel később rövid időre magához tért. Így éppen láthatta, amikor a pók komótosan távozott a szellőzőnyílás rácsozatán keresztül.

Csalódottan hunyta le a szemét. Annyira elkábult a vérveszteségtől, hogy már nem érzett fájdalmat. Nem érezte, mikor a heréje tövénél tátongó sebből, a bokszernadrágján keletkezett lyukon keresztül kis pókivadékok százai rajzottak szét a fürdőszobában.

Hallotta viszont a gonosz nevetést. Nem mert volna megesküdni, hogy ismeretlen támadójától származik. Ott visszhangzott körülötte mindenfelé.

Akár a szellőzőaknából is jöhetett!

© Marton Péter

Ez a novella a Bolygók világa c. novelláskötet része, mely innen tölthető le egyben.