A váratlan konferenciameghívás események egész sorozatát indította el párhuzamosan két helyszínen.

Donáth tanár urat az Egyesült Államokba invitálták egy műhelyszerű szakmai találkozóra. A vendégkutató kolléga, Sarah keze volt a dologban, az ő ajánlásával került a workshop szervezőinek a látókörébe. A populizmus nemzetközi kapcsolatokra gyakorolt hatása volt a téma, és a házigazdák indokoltnak látták, hogy Magyarországról is keressenek valaki használhatót a projekthez. Így keveredett Donáth tanár úr a floridai Gainesville-be.

Amikor a kedd délutáni órája következett odahaza, azon az egyetemen, ahol csak mellékesen, óraadóként tanított, ő éppen a FRKN' Donutsnál vásárolt reggelit egy kontinenssel arrébb, kávét meg fánkot.

A csevegősen operáló pultos, jól megtermett fekete férfi, megkérdezte tőle, melyik országból való. Donáth tanár úr kurta válasza kiváltotta a szokásos, zavarba ejtő ugratást, hogy „Well then, you must be a hungry Hungarian!”

Az eladó be is mutatkozott gyorsan, „I’m Barry”, mondta, és felajánlotta, hogy ha Donáth tanár úr máskor is betérne hozzájuk, csak keresse őt bátran, egy hungry Hungariannek bármikor szívesen ad húsz százalék kedvezményt a fánkos-kávés alapkombó árából.

Donáth tanár úr fejben egyelőre nem tudott egészen lépést tartani az amerikai angollal. Mivel időigényesen erőlködött, hogy értelmes válasszal rukkoljon elő, a zavaráról mit sem sejtő Barry még szélesebb vigyort öltött, és a kitűzőjére bökve elismételte, hogy „I’m Barry, o’right, sir, just remember!” Ettől Donáth tanár úr még inkább zavarba jött, és a maga számára is teljesen váratlanul bemutatkozott. „My name is Ferenc Donáth”, szaladt ki a száján, Hunglish akcentussal, mire a másik szeme elkerekedett, és akkora hahotázó nevetést eresztett meg, hogy beleremegtek a falak.

Gyorsan odahívta maga köré a többieket, hogy ezt hallaniuk kell. „Listen, guys, our guest here is a hungry Hungarian… – Máris mosolygott rá mindenki. – …and this is nuts, and you won’t believe me, but hey, no shit, listen, his name is… DONUT!”

A többiek jót mulattak ezen, de igazából kedvesen, cseppet sem udvariatlanul. Éreztették, hogy ezt alapvetően szívélyes üdvözlésnek szánják, a nevét pedig afféle kiváltságként kezelik. A végén a húszszázalékos kedvezmény helyett már ingyenfánkot ajánlottak reggelire a tanár úrnak.

Seszták kolléga helyettesítette volna aznap, szívességből, ha minden a tervek szerint alakul. A cserejátékos azonban beteg lett, és mentő ötletként az egyik doktoranduszát kérdezte meg, be tudna-e ugrani előadni Ukrajnáról az Európai Unió szomszédságával foglalkozó kurzus részeként. Amaz nem vállalta, de tudott valakit, akinek tapasztalata is van onnan, ráadásul remek szakmai háttérrel bír, londoni diplomával (pontosabban már csak formaságok vannak hátra, szóval „gyakorlatilag” londoni diplomával). És éppen itthon van.

Így került a képbe Imi.

A doktorandusz, akivel érintkezett az ügyben, elmondta neki, hol tudja felvenni a felszerelést, és hogy melyik terembe kell majd mennie. Ellátogatott hát a megadott instrukciók szerint a technikai irodába. Ott a szendvicsébe felejtkezett, vele egykorú informatikusformát talált – kapucnis pulóverben ült az asztalánál. A tarkója mögött a kapucnija fel-le rázkódott, miközben harapdálta a két oldalról fogott kiflit. Közben meredten nézte maga előtt a képernyőt – Iminek volt ideje megfigyelni mindezt, mielőtt a másik érzékelte volna a jelenlétét.

Imi köszönt, és jelezte, hogy melyik terembe tart. A technikus különösebb gondolkodás nélkül a kezébe nyomott egy „Mikrofon” feliratú cipzáras táskát és két nehéz kábelköteget, VGA-t, meg hosszabbítót tápkábel bekötéséhez, ha kellene.

Hirtelen annyi felszerelés volt nála, hogy kezdett egy szerelőre hasonlítani. A biztonság kedvéért mégis inkább elfogadta és magával vitte, amit kapott, bár úgy gondolta, a terembe beépített számítógép is megteszi majd. Direkt kért hálózati kódot a belépéshez a doktorandusz havertól, a prezentációját pedig felpakolta egy pen drive-ra.

Lement az alagsorba, az előadóterembe, és ott tapasztalta, hogy beépített számítógép márpedig nincsen. Még jó, hogy elhozott a technikáról mindent, illetve jó, hogy a technikusok észben tartották, mire lesz szüksége. Közben ötven-valahány kíváncsi szempár tapadt rá, nyilván csodálkoztak, milyen fiatal előadó jön be. Imi mindig is laza srác volt, de egy csöppet azért feszélyezte a helyzet.

Közben felismerte, hogy akad egy kis probléma. Az ő laptopján nem volt VGA-bemenet, hiába, újabb széria, nem mindegyikre csinálnak már. „Nincs valakinél egy HDMI/VGA átalakító véletlenül?”, kérdezte ezért a diákoktól, és meglepetten tapasztalta, hogy a terem akusztikája milyen szörnyű, szinte teljesen elnyeli a hangját. Felszerelte hát magát a hordozható mikrofonnal, és úgy kérdezte meg újra, ki tudja-e segíteni valaki.

Elsőre csak az övéhez hasonlóan tanácstalan tekinteteket kapott, de aztán valaki jelentkezett, és elmondta, hogy a tanszéki irodában tartanak órára behozható laptopokat, azokon VGA-port is van. Imi megkérte az illetőt, hogy vigyázzon a kábelekre, a mikrofonra, no meg az ő számítógépére is, ő pedig elszalad a tanszéki irodába… de hol is van az? Az ötödiken, 525-ös szoba, kapta a választ.

A lift csigalassan jött és ment, de tíz perccel később visszaért a kölcsönzött laptoppal a hóna alatt, miután meggyőzte az eleinte kételkedő titkárnőt, hogy tényleg előadóként vinné el a felszerelést. Végül is tudta, melyik kurzusra megy, és hogy pontosan melyik terembe. Mindezen túl Seszták tanár úr volt a végső referenciája. Ez nyerte meg neki a meccset, bár igazából soha nem találkoztak azzal a Sesztákkal. A személyijét így is ott kellett hagynia biztosítéknak.

A teremben nekiállt összekötni a felszerelést. A hosszabbítóra szükség volt – a konnektort jó tíz méterrel a pódium mögött találta, a falba építve. Felette a VGA-kapcsolódoboz, három csatlakozási ponttal. Utóbbiak lefelé néztek, úgyhogy térdre ereszkedve, a diákoknak háttal, kitekeredett testhelyzetből volt kénytelen rögzíteni a VGA-csatlakozót, amihez a csavarokat is be kellett tekernie. (Mint utóbb szembesült vele, az első sorban ülő lányok egyike lefényképezte közben, mondván, „milyen jó már a segge”, és persze egyből felnyomta az Instára is, mert miért ne.)

A távirányítóval ezután megpróbálta beindítani a projektort, de az nem reagált. Az előbb is segítőkész diák felpattant, és szólt, hogy felszalad a galériába, mert csak onnét, egy székre állva lehet bekapcsolni az eszközt. Miután ezzel is megvoltak, Imi megpróbálta kijátszani a prezentáció képét a vetítővászonra, a projektor azonban nem kapott semmilyen jelet. Szétszerelte hát a fali VGA-bekötést, hogy kipróbálja a többi csatlakozási pontot. (Végül a harmadik működött csak, úgyhogy addigra egész széria készült róla az Instagramra.)

Már-már bele tudott kezdeni a prezentációba, huszonkét perc csúszással. Ekkor azonban a tanszéki laptop hagyta cserben, és elkezdett vadul villódzani, mint a stroboszkóp – a jelek szerint nem osztozkodott szívesen a projektorral. Csak epilepsziás roham kockáztatásával lehetett volna a képernyőn követni az előadás diáit.

Hogy maga is biztosan tudja, mit látnak a diákok a fejük felett a magasban lógó óriás vásznon, Iminek előre kellett jönnie a pódiumtól a padsorok közé. Szerencsére középütt választék futott végig, így végül is olyan volt ez, mintha valami rockkoncerten sztár módjára bemozogta volna a lelátót. A hordozható mikrofonnal akár a sarokban is leülhetett volna megtartani az előadást. „Flip the classroom”, gondolta hát, és huszárosan belecsapott. A pódium feletti lámpákat előbb még lekapcsolta, hogy jobban lehessen látni a diákat.

A donyecki élményeket is beleszőtte az előadásába, és ezzel nagy sikert aratott. Ha stage-divingolni támad kedve, tán még szörfözhetett is volna a közönség soraiban. A sors azonban csak negyven perc játékidőt hagyott neki.

Előadásának végzete, az, ami jelenését igazán feledhetetlenné tette, a pince felől közeledett felé.

Megviselten, kimerülten érkezett, az egyik lábát sántán húzta maga után. Iszonyatos verekedések veteránja volt már. Még egy ilyen békés városban is találni született bunyógépeket, ő pedig valahogy mindegyikbe belefutott.

Szerencsétlenségére Imihez hasonlóan a fogságot is meg kellett tapasztalnia. A vasút közelében egy család az akarata ellenére az otthonában tartóztatta, sőt elvitték egy emberhez, aki elaltatta, és utána arra ébredt, hogy megfosztották a karmaitól. Miután így megcsonkították, az első adandó alkalommal megszökött. Újra az utcát járta, a harcait pedig most már fegyvertelenül kellett megvívnia.

Idővel felismerte, hogy a vágások helyett elég lehet nagyot ütni. Megtanulta, hogy az ellenfelek a karmok hiánya láttán felbátorodnak, és jobban jár, ha megelőzi őket. Az összecsapások sokszor csak az akarat csatái, az egyik sikeresen megfélemlíti a másikat, fél óra vernyogás, fogfenés, fújás és pózolás után. Hát ő inkább elébe ment a dolgoknak, és hatalmas taslit adott bárkinek, aki az útjába állt.

A blöff többnyire kiválóan működött.

Azért még így is igyekezett inkább olyan búvóhelyeket keresni, amelyekért nem kellett másokkal megküzdenie. Aznap egy nagy épület alagsorában lelt rá egy törött ablakra. Kartondobozokat pakoltak egymásra odabent, a padlótól a plafonig, talán így kerülte el az épületet lakók figyelmét a rés a pajzson. Bejutott, és mivel mindenféle izgalmas szagot érzékelt, felfedezőútra indult. Hosszú folyosókon ment végig anélkül, hogy bárkivel találkozott volna. Aztán egyszer csak ott volt előtte egy terem sok emberrel. Különös volt. Rendezett sorokban ültek, és egy irányba néztek mind, a mennyezet felé.

A terem félhomályba borult végében álló alkalmatosság hívogatónak tűnt. Nem baj, ha felkelti a figyelmet. Sántaságára belátta, hogy jó lenne, ha ismét befogadná valaki, és egy darabig nem kellene visszamennie a fenevadak közé.

Egy lábról elrugaszkodva is elkapta az alkalmatosság szélét az elülső mancsaival, és felhúzódzkodott rá. Kellemes meglepetésére a tetején forrón fűtő, lapos, fekete dobozt talált. Ráfeküdt, maga alá tekerte a farkát, a mancsára hajtotta a fejét, és összehúzott szemmel figyelte az embereket, mit tesznek.

Természetesen észrevették, és mindjárt őrá figyeltek mind...

Végül a forrón fűtő, lapos, fekete doboz tulajdonosa vitte haza, egy nőnemű ember kíséretében, akitől sok cirógatást kapott. Esze ágában sem volt tiltakozni a törődés miatt. Valahonnan került a számára még egy macskautaztató box is. Ilyenhez volt már szerencséje korábban. Önként sántikált be a belsejébe.

Mikor célba értek, akárhol is volt az, először lefürdették. Hősiesen tűrte. Egyértelmű volt, hogy ezúttal így jár jobban.

A számítása bevált, adtak neki enni.

Mielőtt rekordtempóban nekilátott volna befalni, amit elé raktak, még észlelte, hogy a simogatásokból ezúttal kimarad. Megfelejtkeztek róla. De olyan éhes volt, hogy ezzel nem törődött.

© Marton Péter

A novella történetének közvetlen előzményei itt olvashatók.

A távolabbi előzmények pedig itt.

Ez az írás ugyanakkor a Bolygók világa c. novelláskötet része, mely innen tölthető le egyben.