HÉT ÉVVEL KORÁBBAN

Marci egy padon ült, a Place du Luxembourgon. Csípte a hideg, és marta a becsapottság érzése. Majd szétvetette a feszültség.

Az elmúlt néhány nap történései hatottak rá így. Újra meg újra lepergett előtte minden.

Végigdolgozta a munkahetet, hogy a hétvégéje szabad legyen, és ideutazhasson Brüsszelbe. A hét elején még alig várta, hogy eljöjjön a péntek, és újra láthassa… a barátnőjét. Most el kellett gondolkodnia, használja-e még ezt a szót egyáltalán. Vagyis hogy használhatja-e, mert ez elsősorban nem rajta múlott. Ekkorát fordult vele a világ.

Szerdán romlott el minden.

Réka, a barátnője aznap este találkozni ment egy ausztrál palival, akivel még Magyarországon ismerkedett meg. A gazdasági minisztériumban volt gyakornok akkoriban, és hostesskedett az üzletember-találkozón, ahol összefutottak. Beszélgetésbe elegyedtek, aztán az esemény végén beültek egy sörre. Marci úgy ment oda találkozni Rékával, hogy nem számított az ausztrál jelenlétére. Fura volt ott találnia a lányt egy másik férfival. Fura volt a beszélgetésükbe kívülállóként belecsöppennie.

Robert – így hívták a fazont – a hét elején bukkant fel Brüsszelben. Ráírt Rékára, hogy látni szeretné. Marci gyomra összerándult az idegességtől, mikor meghallotta ezt.

„Meghív engem! Hát nem jó fej?” – kérdezte Réka, altatóan, vagyis inkább gyanúsan csevegő hangnemben, mikor este szokás szerint leültek a Skynet elé beszélni egymással – ő odahaza, Pesten, Réka pedig itt, Brüsszelben.

Most a legszívesebben megkereste volna a kedves Robertet, hogy jól szétverje a fejét. A belső mozivetítésen egészen hitelesen hatott, hogy csak úgy megragadja az ausztrált a torkánál fogva, és bemos neki párszor. Páccs! Azanyád! Azt képzeled, hogy egy kelet-európai nőt ilyen könnyen megkaphatsz? Hogy csak úgy el lehet csábítani a párja mellől kacsintós szmájlikkal telezsúfolt e-mailekkel, az eurók láthatóan felszabadult költésével, meg forró csokis és mojito koktélos meghívásokkal?

Tán még a földön is belerúgott volna az ausztrálba, de az agresszió képeinek sorát megzavarta a teljes kiszolgáltatottság érzése. Be kellett látnia, hogy Réka nélkül Robert aligha ment volna bármire. Nem lenne igazságos Ausztrálián elvernie a port.

Nehezére esett higgadtan gondolkodnia. Réka jelentett neki mindent. Amíg odahaza együtt voltak, kereknek tűnt a világ. Amikor a lány kijött Brüsszelbe, elvileg csak gyakornoknak, és nem több mint hat hónapra – valójában azonban a Marcit szíven döfő „nem valószínű, hogy én vissza akarok még jönni Pestre” megjegyzéssel, melyet Ferihegyen ejtett el váratlanul –, az olyan volt, mintha valaki kiharapott volna a világából egy darabot.

Hogy ezek után egy Roberthez hasonló idegen Réka közelébe férkőzhetett, teljesen kikészítette. Mintha elszakították volna az otthonától, közben meg egy betörő a gyerekszobájában randalírozott volna – összehányta volna a holmiját, koszos cipővel összejárkálta volna a padlót, és még a falakat is kiverte volna.

Ökölbe szorult a keze a dühtől.

Előjelek voltak…

Mikor Réka kiutazott gyakornoknak, egy hónappal korábban, Marci elkísérte, hogy ne kelljen egyedül cipelnie a sok holmiját – és hogy felelősségteljesen szemügyre vegye, milyen az albérlet, ahová Réka beköltözik. A férfi kötelességtudata dolgozott benne. Meg akarta mutatni, hogy ezer kilométernyi távolságból is ő vigyáz majd mindenre. Visszagondolva szánalmas erőlködés volt csak.

A beköltözéskor a kiadó szoba tulajdonosa, aki maga is a házban lakott, meglátta Marcit. Meglehetősen modortalanul vonta kérdőre Rékát, kicsoda „ez”.

– Egy barátom – válaszolta a lány. – Csak elkísért.

Marci kiakadt ezen. Utóbb döbbenten vonta kérdőre Rékát, mégis mire vélje ezt. A lány úgy tett, mintha nem értené a kérdést. „De hát mondtam én, hogy a barátom vagy…” – hajtogatta, pedig Marci tudta, hogy nem ezt mondta, és a legjobban az fájt neki, hogy tudta, hogy Réka tudja, hogy ő tudja. A lány egyszerűen nem nézhette ennyire hülyének, pláne nem az angol nyelv értelmezésével kapcsolatban. Marci műfordítóként dolgozott odahaza.

Rékától ez a néhány szó megkérdőjelezte a helyét és a szerepét a világban. Minek jött el kísérőként Brüsszelbe? Miért segített neki? Aranyhidat épített a távozáshoz valakinek, akit a legszívesebben magához láncolt volna? Tényleg ennyire hülyét csinált belőle az élet? Vagy inkább saját maga?

Akkor még el tudta nyomni ezt az érzést.

A kiutazása előtti szerda este óta azonban nem hessegethette el a gondolatot, hogy baj van.

A számítógép előtt ült. Várta, hogy Réka befusson a találkozóról, a lány azonban csak nem jött. Marci meg akarta kérdezni, mit vigyen neki hazulról. Tizenegy óra felé már tombolt benne a düh. Hatkor találkoztak az ausztrállal… mit csinálnak ezek még tizenegykor? Számon akarta kérni Rékán, hogy miközben ő azon töri magát, hogy segítsen, amiben csak tud, amaz nagy ívben tesz az ő fejére.

A zöld jelzés 11:53-kor villant fel Réka neve mellett a képernyőn. Marci úgy gondolta, megvárja, míg a lány megcsörgeti őt. Úgy hatásosabbak lesznek a szemrehányásai. Valójában csak nem mert cselekedni. Félt, hogy a hangján sem tudna uralkodni. Gyengének mutatkozik majd, vagy éppen túl ingerültnek. Kivárt.

A zöld fény egy perccel később kialudt. Réka nem kereste őt.

Döbbenten meredt a képernyőre. A szíve hevesen vert. A vérnyomása az egekben járt…

Másnap délutánig várt, aztán nem bírta tovább. Írt egy szigorúnak szánt SMS-t Rékának: „Este beszélnünk kell, legyél ott 8-kor.”

A lány ott is volt, percre pontosan, és először úgy tett, mintha mi sem történt volna. Várta az éjjel Marci jelentkezését, mondta egy vállrándítás kíséretében.

Marci bekeményített.

Addig kérdezgette, mégis mi a fene akadályozta meg abban, hogy ő kezdeményezze a hívást, amikor hazaért, hogy a lány végül töredelmesen beismerte, csak össze van zavarodva… mert… hát… szóval Robert „bepróbálkozott”. Rögtön azt is hozzátette, hogy most „egy kicsit bizonytalan, hogy ez mit jelent”, ugyanakkor „lelkiismeret-furdalása van emiatt”.

Marci azt hitte, eldurran az agya. Próbálta kérdezgetni Rékát, mi történt pontosan, de az csak nem árulta el. Miért van lelkiismeret-furdalása – örlődött Marci –, ha csak Robert volt a cselekvő fél a történetben… ha az ausztrál tényleg csak próbálkozott, Réka pedig elhárította ezt? Vagy többről van szó? Szexeltek? Robert megkapta az ő Rékája testét…? Hogy azt tegyen vele, amit akar…? Egészen elborította a féltékenység.

Megcsalás és megcsalatás – Marcinak semmi tapasztalata nem volt ezekről. A tágabb családi körben és a mindennapi életben hallott emberekről, akik félreléptek, de azok jellemzően unatkozó középkorúak voltak, más emberek, velük lehetetlennek tűnt azonosulnia. Nem gondolta volna, hogy Rékával egyszer hasonló helyzetben találják magukat… A feltételes mód használata elbizonytalanította mindenben, amit az életről tudni vélt.

A Skyneten keresztül alaposan kitombolta magát. A lány egy idő után már a bocsánatáért esdekelt. Nem mondott semmi közelebbit arról, mit csináltak Roberttel. De egyre csak azt hajtogatta, hogy ennek az embernek nem ír többé még e-mailt sem, nehogy az véletlenül bátorításnak vegye.

Marci így szállt fel a péntek reggeli brüsszeli járatra a jó előre foglalt repülőjegyével, két álmatlan éjszaka után.

Nyúzott volt, de a kimerültségébe valami felemelő érzés vegyült. Úgy érezte, benne van ebben a helyzetben a feloldozás lehetősége a kettejük számára, neki és Rékának. A szakadék szélére táncoltak, de visszatántorodtak onnan.

Ilyen, romantikusan végzetszerű gondolatok jártak a fejében, miközben a reptéri busz közeledett vele Brüsszel központja felé.

Már azon gondolkodott, a történtek fényében megengedheti-e magának, hogy szorosan magához ölelje Rékát – amit a leginkább szeretett volna –, amikor a Gare du Midinél találkoznak. Vagy várjon ezzel egy kicsit? Egy darabig vágjon savanyú képet, hogy a történtek jelentősége biztosan tudatosuljon mindkettejükben? A kapcsolat érdekében? Sehogyan sem tudott eligazodni ezen.

A Gare du Midinél azonban nem várt rá senki.

Azonnal telefonált a lánynak. Úgy készült, hogy először udvariasan megkérdezi, miért késik, aztán most már biztosan kénytelen lesz bevágni a durcát. Réka nem hagyott neki más választást, ezzel, hogy még ki sem ért elé időben. Hacsak nincs valami tényleg jó kifogása… De hát úgy volt, hogy aznap csak délelőtt megy be dolgozni, csak egy pár órára. Mégsem vette fel a telefont, sőt kinyomta a hívást.

Marci SMS-t írt neki. Dühvel pötyögte be a betűket, állandóan elírt mindent, és kényszeresen javította is a hibákat rögtön. Eltartott pár percig, míg elkészült az üzenettel, és ellőtte végre.

Válasz csak egy órával később érkezett.

Addig ácsorgott ott. Végignézte, ahogyan a repülőtérről befut még két, menetrend szerinti busz. Leste, hogy a metrómegálló felől nem érkezik-e meg Réka. Aggódott, nem szúrt-e el valamit, például biztosan nem a pályaudvari metrómegálló peronján várja-e a lány. De mindig oda lyukadt ki, hogy azért az SMS-ére Rékának illett volna válaszolnia, és hogy azzal minden esetleges félreértés tisztázható lett volna, már ha tényleg csak a találkozó pontos helyével lett volna a gond.

Végül üzenetet kapott, hogy menjen át a Place du Luxembourgra. A lány ott, az Európai Parlamentben volt gyakornok. Nyilván bent tartották valamilyen feladattal. Marci ezt csak találgatni tudta. Bosszús volt. Elképzelni sem tudta, milyen feladat akadályozhat meg valakit abban, hogy legalább SMS-t küldjön egy rá váró embernek, valakinek, akit állítólag szeret. Pláne a mostani helyzetben – az ő mostani helyzetükben. Azok után, ami a héten történt.

Megnézte, hogyan juthat el az új találkozóhelyre, és valahogyan elvergődött oda.

Mikor befutott, sürgős dolga akadt. Talált egy kávézót, ahol adtak neki presszókávét. Ott el tudott menni a mosdóba. Réka még mindig nem jelentkezett.

Pár perc múlva elhagyta a helyet, és ha már fagyos, de legalább napos idő volt, kiszemelte magának az egyik padot a térnek az Európai Parlament komplexumával átellenes oldalán. Óriási volt a sürgés-forgás, mindenféle népek jártak-keltek arra. Marci csodálkozva nézte a sok különös szerzetet, akiknek a világába tévedt. Ez volt a késői ebédidő. Sokan ugrottak ki szendvicsért a közeli helyekre. Marcinak beugrott, hogy olvasott valamit a készülő kereskedelmi és befektetési megállapodásról. Biztosan az is belejátszott, hogy ekkora volt a forgalom.

Kicsit zavarban érezte magát, mint aki nem tartozik ide. A pad mellett elhaladók némelyike meg is nézte magának. Bizonytalanul méregették, ki lehet ez. A tér másik végében gépkarabéllyal őrjáratozó katonákat látott. Még az hiányzik, hogy ezek is gyanúsnak találják, ahogy itt üldögél magában.

Eszébe jutott, hogy ha ő is enne, biztosan jobban beleolvadna a környezetbe. El is fogta az éhség, ami azt illeti, ám költőpénze nem volt sok. Úgy készült, hogy amíg kint lesz, ő fizeti az ebédet mindkettejüknek, és még a bevásárlást is a hétvégére. Azon felül nemigen lesz szükség egyéb kiadásokra.

Volt viszont nála egy doboz brownie. A ruhái egy részét nem tudta eltenni miattuk a hátizsákjába, az egy szem kézipoggyászba, amit magával hozhatott. Réka édesanyja sózta rá a doboz sütit, hogy a kedvenc édességével szerezzen meglepetést gyermekének. Éreztette Marcival, hogy jobb, ha nem akadékoskodik, a brownie megy Brüsszelbe, és kész, ez nem tárgyalási alap. A brownie fontosabb, mint Marci.

Nagyon begurult. Nekilátott enni, elpusztította a teljes készletet. Majd megmondja kerek perec, hogy nem bírta ki. Rékának meg kell értenie, hogy az ő hibájából alakult így.

A 65-ös buszon ültek, Réka albérlete felé közeledve. Marcinak nem volt lehetősége megfontolni, sértődött képet vágjon-e vagy sem. Sértődött képet vágott, mert nagyon sértődött volt, miután a lány elmondta, hogy a képviselő úr csapatával tarthatott ebédelni, azért nem jött előbb. Hívták, ő pedig nem mert nemet mondani egy ilyen lehetőségre. „Ilyen helyzetben nem érdemes ugye”.

Marci reklamált, hogy legalább egy SMS-t kaphatott volna. Réka válaszul nem szólt, csak gyengéd simogatásokkal csitítgatta. Ez egyfelől kellemes érzéseket ébresztett Marciban, másfelől borzasztóan idegesítette, mert a szándék nyilvánvalóan a lefegyverzése volt, és ahhoz egyelőre nem akart asszisztálni. A kísérlet, hogy lefegyverezzék, már önmagában is azt a benyomást keltette benne, hogy a lány nem veszi elég komolyan.

Úgyhogy egy darabig hallgatott. De Réka kitartóan békítgette – továbbra is főleg nem-verbálisan –, és egy idő után Marciban enyhült a feszültség.

A buszmegállótól a ház felé menet már valami könnyedebb téma is előkerült. Az első összenevetést követően a lány tökéletes ritmusérzékkel kérdezett rá édesanyja süteményére, hogy Marci még zavarba is jöjjön ettől egy kicsit.

– Elvették a repülőtéren, basszus… – válaszolta elvörösödve. Réka jelentőségteljesen hallgatott, mire Marci magyarázkodásba kezdett. – Nagyon durva, tisztára ideg voltam. Ezek szerint ilyesmivel sem lehet már repülni… Vagy mittomén, lehet, a biztonságiak rosszul tudják igazából. Hát, sajnálom, jól nézett ki pedig...

A nyelve hegyével megnyalta a szája sarkát. Remélte, hogy nem maradt ott árulkodó morzsa.

– És csak úgy elvették? Kidobták a szemetesbe, vagy eltették valahová? – kérdezte Réka. A hangja kétségekről árulkodott.

– El, igen, én ezt nem is értem. Kidobták a kukába egyenesen. Hogy ennek mi értelme, azt szerintem ők sem tudják.

– Hát, anyu nem lesz elragadtatva, de rendben – tért napirendre a dolog felett Réka, látszólag. Marci rosszat sejtett. Megérezte, hogy fél ettől a lánytól. A lánytól, aki két napja talán komolyan elgondolkodott rajta, hogy ejti őt egy félig idegen, középkorú ausztrál férfiért. Még azzal együtt is, hogy tudta, Marci két nappal később jön hozzá látogatóba. Vajon ha nincs az a foglalt repülőjegy, és Réka minimális lelkiismeret-furdalása, lehet, hogy már szakítottak volna? Elhessegette a gondolatot. Túlzottan ijesztő perspektívát nyitott a jövőre nézve.

Megérkeztek a lány házához, és a bejárati ajtótól felvezető lépcső tetején rögtön a házigazdába botlottak. Amaz a prédát leső hüllő tekintetével méregette őt.

– Vendég? – kérdezett rá nyomatékosan.

Marciba belenyilallt a felismerés, hogy itteni státusa erősen bizonytalan. Az imént félresöpört aggályai is feltámadtak. Fel sem vonta a szemöldökét, amikor Réka egyszerű igennel felelt.

– Tíz euró lesz éjszakánként. Most kérem az összeget – bökött az ujjával egyenesen Marci arcába a házigazda.

Nem vitatkozott. A sok napközbeni várakozás után nagyon vágyott rá, hogy leülhessen végre. A lépcsőkorlátra támasztotta a hátizsákját, előhalászta a pénztárcáját, és kivette belőle az eurókat. Odaadott egy húszast.

– Csak vasárnapig akkor? – kérdezte gyanakodva a hűbérúr.

– Igen, csak a hétvégére – erősítette meg Marci.

– Helyes – nyugtázta amaz, és odébbállt végre. Felmászhattak hát a második emeletre, a tető alatti térbe, Réka szobájába.

Szerencsére a lány is ki lehetett éhezve, nem csak ő, mert amint magukra maradtak, az első dolguk a ruháik levetése volt.

A hétvége elrepült, és ez a kifejezés, hogy tudniillik az idő repülésének a tanúja, nyomasztóan motoszkált Marci fejében végig, a repülő képével együtt, amelyre fel kellett szállnia vasárnap délután. A vasárnap nem is volt igazán ott töltött nap. Felkeltek korán, és már készülődtek is. Délben el kellett érniük a reptéri buszjáratot a Gare du Midinél. Reggeliztek egy könnyűt, pirítóst valami lekvárral, és sétáltak egy kicsit az albérlet környékén. Marcit lenyűgözte minden, a tipikus brüsszeli házoromzatoktól az egymást fura szögben keresztező utcákig, melyek néhol hat- meg nyolcszögletű terekbe torkollottak. A domborzat is hozzájárult a hely misztériumához. Marci képtelen volt összerakni a város szerkezetét a fejében, Réka vezette jobbra-balra. Ő mostanra egészen jól kiismerte magát errefelé.

A Gare du Midi környékén szendvicsezős helyet kerestek az ebédeléshez. Marci lélekben készült az elválás pillanatára. Másra sem készült, kínjában. Elmajszolta a baguette-et, amit kaptak, és, mintha kívülről figyelte volna önmagát, tehetetlenül nézte, csak nézte, ahogy egyre kevesebb marad az eredetileg óriási kifliből.

Kézen fogva mentek a buszmegállóhoz. Már elkezdődött a felszállás, amikor odaértek. Marcinak retúrjegye volt Charleroi-ba, így most jegyet sem kellett váltania.

Réka odaállt elé, és kiadós nyelves csókkal búcsúzott. Aztán megfogta Marci kezét, és megkérdezte tőle, tudna-e hagyni számára egy kis pénzt, mert a gyakornokiból nehéz kijönni.

Marci ezen meghökkent egy kicsit. Bár igyekezett, hogy ne így legyen, az érzés az arcára is kiülhetett. A parlamenti gyakornokságért végső soron több pénzt fizettek a lánynak, mint amennyit ő egy jobb hónapban keresett odahaza. Persze nem az itteni árak mellett, ez kétségtelen – de nem ő akarta, hogy Réka idejöjjön élni.

A pénztárcájába nyúlt, és elővett egy húszast. A szombati bevásárlás után ennyi készpénz maradt nála. Illetve volt nála még egy százas is, de azt a következő kiutazásra tartogatta. Réka nem tervezett hazarepülni. Marcin múlott, hogy találkoznak-e még.

A lány elvette a felé nyújtott húszast egy „köszönöm” kíséretében, aztán még egyszer megölelte őt.

Mennie kellett.

Két héttel később a Skyneten beszélgettek. Réka elkezdte feszegetni, hogy fogytán a pénze. A következő fizetéséig pedig még van egy hét. Nincs mit ennie, mondta. Az a húszas sajnos nem segítette ki olyan nagyon, tette hozzá magától értetődően.

Marci a homlokát ráncolta. Kompromisszumos megoldást keresett, és felajánlotta, hogy elugrik Réka nagymamájához, a rózsadombi nagyihoz, aki mindig szívesen adott a lánynak, amennyi csak kellett. Mondta, hogy még a következő nap elintézi az átutalást a W Unionnál. Réka csúnyán nézett rá, és nem válaszolt. Marci megkérdezte, miért. Erre Réka megkérdezte tőle, nem érzi-e, hogy „szarrágó egy kicsit”? A kifejezés hallatán Marci döbbenten nézett vissza a képernyőre. Nem bírt megszólalni. Réka további adalékokkal is szolgált az ügyben. Tudta például, hogy amikor Marci kint járt, volt nála egy százeurós. Látta a pénztárcájában, amikor az albi tulajának fizetett. Látta azt is, micsoda undok arckifejezéssel adta oda azt a húszast a búcsúzkodáskor. A számonkérés hatására Marci ösztönösen védekezésbe ment át. Próbálta elmagyarázni, hogy az a pénz a következő brüsszeli látogatásra kellett, arra tartogatta. Réka erre azt mondta neki, hogy akkor talán csinálhatna valami értelmesebbet is, mint a műfordítás, ha ennyire nem futja belőle semmire. „Különben is, micsoda idióta fordítgat férfi létére romantikus regényfüzeteket hülye picsáknak”, kérdezte a lány valami egészen ijesztő indulattal az arcán. Marci el akarta mondani, hogy a kiadónál nő történetesen nem akadt a fordítók között egyáltalán, vagyis nem volt éppen egyedül ezzel, de Réka a szavába vágott. Pályázhatna valami értelmes munkát Brüsszelben, vetette oda, ha már annyira szeretne tudni mindenről, amit ő Brüsszelben csinál.

Marci elbizonytalanodott, mit kezdhet ezzel a beszélgetéssel. Nyilván kereshetett volna állást Brüsszelben, de egy pillanatig sem odakint képzelte el az életüket. Ez az ellentét ott volt közöttük, amióta csak Réka felhozta, hogy nem feltétlenül jön vissza Budapestre – „max látogatóba”. De Marci mostanáig nem merte szóba hozni ezt, ezúttal pedig nagyon kínos helyzetben kellett volna a témáról vitába bocsátkoznia.

Kitérő manőverként megismételte, hogy szívesen elmegy Réka nagyijához akár most azonnal.

A lány ettől teljesen begurult, és nekiszegezte: „Ez az utolsó szavad?” Nem várt sokat, szinte azon nyomban megszakította a beszélgetést.

Marci már megint az üres képernyő előtt ült, tehetetlenül.

Fura véletlen folytán egy ismerőse pár perccel később rátelefonált, hogy találkozzanak. Ez kiszakította a katatón állapotból, amibe került. Mivel nem jutott eszébe jobb, elment otthonról. Az ismerősével bedobtak egypár sört. Nehezére esett, de megállta a Rékával történtek említése nélkül.

Másnap felkészült, hogy rendbe hozza a kapcsolatát valahogyan. Kerül, amibe kerül. Este lesz lehetősége beszélni a lánnyal, aki addigra minden bizonnyal lecsillapodik majd. Addig inkább nem nézte meg az e-mailjeit sem.

A legszívesebben felhívta volna Rékát telefonon, de azt még teljes érzelmi kiszolgáltatottsága mellett is felérte ésszel, hogy muszáj várnia egy kicsit, taktikusan.

Hat órakor óvatosan dugta ki a fejét az internetre. Az Arcbukkal kezdte. Meg akarta nézni, kirakott-e valami vicceset a lány aznap. Arra lehetett volna hivatkozni a feszültség oldása végett.

De csak egy értesítő üzenet várta, miszerint „immár nincs kapcsolatban Réka Szabóval”.

HÉT ÉVVEL KÉSŐBB

Marci a „Midlife Crisis”-t hallgatta a Faith No More-tól az Airbus utasszállító fedélzetén, amikor az megkezdte az ereszkedést Bruxelles-National repülőtér felé. Széles vigyorral az arcán bólogatta végig az egész számot. Lelkesen ünnepelte a kibaszott nagy energiát, ami ebből a dalból áradt. Nem szenvedett ő semmiféle válságtól.

A NATO-hoz jött, mert hívták, egy csapat újságíróval együtt. Írogatott néha külpolitikai tárgyú cikkeket, ezért került fel az itteniek listájára, és lehetőséget kapott, hogy háttérbeszélgetéseket folytasson egy tucat tisztviselővel a NATO különféle részlegeitől, valami Hipster-Smith nevű ürge szervezésében. Marcit őszintén érdekelte a program – különösen az új részleg, az Intergalaktikus Hadviselés Tanulmányi Csoport vezetőjével készíthető interjú. De legelőször is örült a kiszakadásnak az álmosítóan kellemes hétköznapokból.

Az első napon szabadon eltölthető órák elébe is várakozással tekintett.

Úgy tervezte, úgymond a dolgok sajátos perspektívába helyezése végett, hogy kibuszozik a Luxembourgra, és beül a helyre, ahol Rékát várva megfordult annak idején. Ott reflektál majd messzi emlékeire. Vonzotta az élmény kuriózuma. Az egykori érzések máskülönben kihunytak benne régesrégen.

Olyan ez, mintha egy időgépbe ülne. Fogalma sem volt, mit talál azon a téren hét év után. Egy csatatérre visszatérni lehet ilyen, gondolta, mikor nem hever már ott egyetlen holttest vagy elejtett fegyver sem, csak az elesett bajtársak emléke ötlik fel haloványan. Másik sereg élén tér most vissza, magabiztosan.

A kapcsolatuk alatt Réka módszeresen rombolta az önbizalmát. Megpróbálta elhitetni vele, hogy a műfordítói munkájával nem sokat ér. Bezzeg Réka, az Európai Unió szívében, ugye, ő aztán komoly mércét állított hivatalsegédként mindenkinek. Valódi karriert épített. A lány végül is meg tudta győzni Marcit, hogy jó abban, amit Brüsszelben gyakornokként csinál, de hogy emberként többet érne nála, azt a leggyengébb pillanataiban sem hitte el neki.

Hét év távlatából visszatekintve az akkor történtekre kifejezetten menőnek érezte mindazt, amit azóta elért. Jólesett ezt felidéznie magában újra meg újra. A NATO-hoz jött ide. Ezt már önmagában is sokkal tökösebbnek érezte a langyi Európai Uniónál. A Bruxelles-Nationalon szállt le Charleroi helyett, a városban a vidék helyett – ez is mind mennyivel menőbb már! És egyáltalán, a mostani önmaga mennyivel menőbb a hét évvel ezelőttinél, mindent egybevéve! Például mennyire király zenét hallgat éppen!

Az Angel Dust album huszonhárom évvel ezelőtt jelent meg… Hallgathatta volna hét évvel ez előtt is akár… Bárcsak ezt hallgatta volna inkább. Úgy minden még jobb lett volna – de így sem volt rossz, egyáltalán nem volt rossz.

Beült a Luxembourgon a helyre. Indításnak kikért egy üveg kiváló, mindig megbízható Chimay Rouge-t. Miután megitta, az Orval következett. A különleges élesztőtől, amellyel készítik, sajátos, fűszeres-virágos ízvilágú sör – az ilyesmi indításképpen nem esett volna igazán jól, másodiknak annál jobban csúszott lefelé.

Az otthoninál nehezebb belga sör kellemesen áradt szét Marciban, és különös energiával töltötte fel. Vagy két órája ücsörgött a kávézóban, és még a rádióból hallatszó újrakevert popzenében is az örömét lelte. Headbangelni támadt kedve, ahányszor csak meghallotta az elsőre ismerős refrént. Egy lány énekelte:

„I still think of you and all the shit you put me through / And I know now, I know you were wrong.”

Visszagondolt arra a péntekre, amikor legutoljára jött ide. Olyan érzése volt, mintha egy múzeumban csípett volna be szemléletes kiállítási tárgyak között, melyek biztonságosan nem valódi díszletként tették számára lehetővé a visszatérést az évekkel ezelőtti letűnt világába.

Nézte az ablakból a téren jobbra-balra elhaladó különféle szerzeteket. Most is elkápráztatta ez a sokaság – és a sokféleség – odakinn. A kereskedelmi és befektetési megállapodást, melyről annak idején zajlottak a tárgyalások, már régen aláírták, de persze azóta is mindig volt valamilyen égető kérdés, hogy az itt dolgozóknak garantáltan legyen miért sürögniük-forogniuk.

Próbálta kifürkészni a járókelők gondolatait. Elidőzött egy arcon… aztán átugrott a következőre a tekintete. Amott az a kalapos úr… mögötte az újságot olvasó fiatal srác, biztosan gyakornok… a sarkon befordulók között pedig… nahát....

Csak nem…? Lehet, hogy az ott Réka? Messziről nem tudta egészen kivenni a gyanús nőszemély vonásait.

Érdekelte a dolog, de ebben a pillanatban egy vendég lépett az asztalához, és eltakarta előle a kilátást.

A jövevény esdeklőn nézett rá. Marci agya olvasta a kérést: „Ugye leülhetek ide?”

„Hát persze” – nézett vissza hasonló arckifejezéssel.

Egy drámedve. Mióta a kereskedelmi és befektetési megállapodás létrejött, egyre többen jöttek ide a bolygójukról, hogy üzletet nyissanak itt. Brüsszel korábban is forgalmas helynek számított, de amióta az intergalaktikus gazdaságnak is fontos csomópontja lett, végképp lenyűgöző volt errefelé az egy négyzetméteren fellelhető diverzitás.

Érdekes élmény volt drámedvével találkozni. Marcinak egyszer már megadatott a lehetőség. Telepatikusan kommunikáltak, és a képességet ehhez a beszélgetőpartnereiknek is biztosítani tudták. Csak ugyanolyan esdeklő medvebocsként kellett rájuk visszanézni, határozottan megformálni a közlésre váró gondolatokat, és az összeköttetés remekül működött. A drámedvék innen kapták a nevüket az emberektől, drámai nézésükről, és azon kívül persze a medveszerű megjelenésük miatt. Kognitív képességeik messze meghaladták a földi medvékét, sőt valószínűleg az emberekét is. Rendkívül szociálisak voltak. Marci egyszer olvasott egy tanulmányt róluk. A szerző úgy spekulált, hogy a drámedvék valamelyik génje lehet az emberekét meghaladó társadalmiasságuk forrása.

Ez a drámedve is ülhetett volna máshová – volt még asztal szabadon –, mégis inkább a társalgást választotta.

„Lerakom ide a cuccomat, és hozok valamit inni” – jelezte, mintha aggódna, hogy addigra nem lesz asztaltársa.

„Rendben” – gondolta az irányában Marci, bár ehhez biccentenie is elég lett volna.

A drámedve leadta a rendelését a csaposnál, egy spánielfülű, kocsányon lógó szemű vinxnél, és visszatért egy pohár áfonyás sörrel a kezében.

„Újságíró?” – kérdezte Marcitól.

„Hogyan találta ki?” – kérdezett vissza ő.

„Nézett engem, amíg rendeltem, és közben egy cikk fogalmazásán törte a fejét… Ha jól értettem.”

„Igen, így van. A NATO-hoz jöttem, de írnom kell egy cikket a szerkesztőm kérésére az intergalaktikus kereskedelmi és befektetési megállapodás eddigi mérlegéről is.”

„Ejha! Az komoly vállalkozás. A hatások egyelőre felmérhetetlenek. Mikor a megállapodás megszületett, én például nem gondoltam volna, hogy egyszer idejövök miatta a Földre” – kommentálta a drámedve.

„Akkor miért van itt mégis?” – kérdezett rá köntörfalazás nélkül Marci.

„Jaj nekem, hiszen Ön egy újságíró, méghozzá érdeklődő. Ha Ön sört iszik, még többet kérdez, nekem pedig vigyáznom kell, mert én ilyenkor többet fecsegek.”

Jelezve, hogy ezt tréfának szánta, gondolatban felmutatott Marci előtt egy nagy, sárga, kezét a szája elé tartó, hahotázó emotikont, természetesen medvefülekkel.

„De komolyan” – erősködött Marci. „Ha valami jó kis értesüléssel tud szolgálni, egy életre üldözni fogja a hálám.”

„Hát jó” – egyezett bele a drámedve. „Megmondaná a nevét, kérem? Az újság nevével együtt, amelyiknek dolgozik?”

Marci válaszolt, majd rögtön hozzátette: „Egyébként nem csak nekik írok. Angolul is szoktam publikálni, csak olyankor nem a saját nevemen. A Globális Kereskedelmi Sürgönyben.”

„Nem rossz, nem rossz” – morfondírozott medveszabású beszélgetőtársa. „Illendő nekem is bemutatkoznom hát” – jutott elhatározásra, és kivetítette Marci elé a vizuális azonosítóját. Az egyszerűsített verziót, hogy Marci a kezdetleges rajztudásával is fel tudja jegyezni a noteszébe. „A noteszt tartsa elöl, röviden vázolom a helyzetet. Talán ebből lesz a sztori, amit hazavihet.”

„Köszönöm!” – előlegezte meg a bizalmat Marci.

„Nos, nincs mit, végső soron ez kölcsönösen előnyös lehet számunkra... A védjegytrollkodásról lenne szó.”

„Védjegyekkel… trollkodás?”

„Igen. Kicsit meglepően hangzik, de van ilyen. Sajátos tanulságokkal szolgál, hogy a mi univerzumunkban és az Önökében is kialakult. Úgyhogy ez valamiféle evolúciós törvényszerűségnek tűnik. Most azonban, mióta kereskedünk egymással, a dolog egészen újszerű következményekhez vezet. Számunkra jelenleg ez a meghatározó kérdés a napirenden.”

„Az Önök számára? Kit képvisel pontosan?”

„A drámedvék kereskedelmi főbiztosának különleges tanácsadója vagyok.”

„Azta!” – Marci igencsak megörült. Úgy tűnt, minden különösebb erőlködés nélkül megfogta az isten lábát. Vagy legalábbis egy very important drámedve hátsó tappancsát.

„Jaj, igazán nem kell túlzásba esni!” – jött a válasz e gondolatra. „De felelősségteljes pozíció az enyém, ez kétségtelen. Ami a védjegytrollkodást illeti…”

„Elnézést, nem akartam közbegondolni.”

„Semmi baj. A probléma lényege tehát az Önök hajlama az információ leírt szavakban történő rögzítésére. Nem mondom, a mi gondolatbankunkban is megvan a trollkodás megfelelője. De ott legalább nagyjából el kell képzelni valamit, amit egy drámedve innovációként kíván szabadalmaztatni. Önöknél a találmányok bejegyzésének és védelem alá helyezésének a folyamata erősen elszakadt a valóságtól. Külön vállalataik szakosodnak arra, hogy algoritmikusan generált zagyva szókombinációkat helyezzenek oltalom alá mint komoly feltalálói eredményeket.”

„De mire jó ez az érintett vállalatoknak?”

„Hát arra, hogy bármikor előrukkolhassanak az általunk a földi kereskedelembe bevont termékeknek megfelelő védjeggyel, és kompenzációt követeljenek tőlünk. Névlegesen a termelőinktől, végül azonban, az Európai Unióra nyomást gyakorolva, a mi kamaránktól. És azért lobbiznak, igen barátságtalan módon, hogy az itt jelen lévő kereskedőink vagyonának a terhére is rendezhető legyen az úgynevezett kártalanításuk. Ami mögött természetesen semmiféle valódi kár nincsen. Ellenkezőleg. Ezek a védjegykalózok szeretnének minél többeket megkárosítani, ha hagyják őket.”

„És milyen termékeket érint a jelenség?” – Marci most már rutinosan vezette az interjút.

„Egyre többet, ahogyan a Földdel folytatott kereskedelmünk köre is fokozatosan bővül az elérhető szállítókapacitások fejlődésével. De ha engem kérdez, a csupor a mi részünkről a messzi galaxisokban híres virágmézünk előállítási folyamatának itteni levédetése után telt be. Ez azért több a soknál!” – dörmögte telepatikusan is érezhető bosszúsággal a drámedve. „Nagyon szívesen adok kimutatásokat a vita elfajulása esetén várható kereskedelemkiesésről és az ágazatközi hatásokról.”

„Azt megköszönném. Gyakorlatilag csak egy szép fogalmazást kell kreálnom az egészből. A Sürgöny biztosan lehozza.”

„Én is úgy vélem. Mi, drámedvék, vagyunk olyan szociábilisak, hogy feltételezzük, az emberekben is él az őszinte megismerés és a megértő cselekvés vágya.”

„Készíthetek Önről egy fotót?” – kérdezte Marci. „A cikkhez, illusztrációként. Vagy inkább a neve elhallgatását kérő tisztviselőként idézzem? Attól félek, úgy kevésbé lesz hiteles a cikkem.”

„Jobbat tudok” – felelte kis gondolkodás után a drámedve. „Jöjjön velem, felveszem a minket kísérő sajtódelegáció listájára, és beszélhet a főtárgyalónkkal. Egy órán belül. Még az előtt, hogy excellenciája megtartaná a beszédét az Önök Európai Parlamentjében. Itt a nagy alkalom. Most nekünk is az az érdekünk, hogy belelássanak a kártyáinkba.”

„Húha! Ami azt illeti, pont szabad vagyok. Vagyis… Naná, benne vagyok!” – tört ki Marciból a lelkesedés.

Rékának furcsa előérzete támadt. A Luxembourg téren átkeltében mintha szellemet látott volna. Félig tudat alatt érzékelte a dolgot, nem is volt benne biztos egészen. De nem ért rá, hogy utánajárjon. Sietnie kellett, hogy megfelelően felkészíthesse az uniós kereskedelmi biztost a drámedve küldöttség vezetőjének beszédével kapcsolatban.

Csak öt percet kapott, de profi munkát végzett. A biztosnak az uniós méztermelők szövetségével volt még egy gyors találkozója – a beszéd várható tartalmára tekintettel ez időszerűnek tűnt. Réka nem ellenkezett hát, amikor udvariasan kitessékelték az irodából. Maradt háromnegyed órája az eseményig. Kényelmesen vissza tudott érni a Bizottságtól a Parlament épületéhez.

Nem ment be egyből helyet foglalni az ülésteremben. Szerzett műanyag poharat egy csapos ivóvíztartály alól, és félreállt a lobbiban, hogy igyon a termoszban hozott kávéjából.

Szórakozottan nézegette a falon közszemlére tárt képeket. Az Európai Parlament egy volt gyakornokának a fotóiból készült kiállítás. A szerző jelenleg Indonéziában dolgozott. A tárlat elején megosztott információk szerint traumatizált delfinek felépülésében segédkezett egy civilszervezet önkénteseként. A fényképeit még a Brüsszelben töltött évében készítette, annak idején. Sok műértő dicsérte, milyen éles szemmel ragadta meg rajtuk keresztül az EU-s intézmények életének hétköznapjait. „Mennyi filozófiával, mennyi bölcsességgel”, írta egy ömlengő kritikus.

Réka döbbenten állt meg a második kép előtt, mintha a földbe gyökerezett volna a lába.

– Te mocsok! – csúszott ki a száján magyarul.

A közelében állók bizonytalanul néztek rá. Persze nem értették, hogy mit mond. Azt látták, hogy dühös valamiért – izzik benne a harag.

De csak az lephette meg őket igazán, ami ezután következett. Réka kezéből kicsúszott a pohár, amint megpillantotta a lobbiba érkező drámedve küldöttséget. A főtárgyaló az oldalán Marcival és egy másik drámedvével tartott az ülésterem bejárata felé.

„A sunyi kis nyavalyás!” – gondolta Réka. Alig tudta fékezni a haragját. „Ott szerencsétlenkedett nekem, aztán nézd meg, miből lesz a cserebogár!” Kénytelen volt belátni: bár soha nem gondolta volna, hogy Marciból lesz valaki, most ő vezetett a versenyben, neki pedig volt hová felkapaszkodnia.

„Nahát, igazi hírességgel egészült ki a sajtós csapatunk!” – üzente a drámedve főtárgyaló Marcinak és a tanácsadójának egyszerre. Még egy csodálkozós emotikonnal is megtoldotta, medvefüles változatban.

„Hogyan?” – tudakolta Marci értetlenül.

A főtárgyaló egyszerűbbnek látta kivetíteni elé a képet magyarázatképpen. Óriási mentális energiáival erre is képes volt. Ezúttal Marcin volt a sor, hogy lefagyjon a döbbenettől.

Az elé táruló képen saját magát látta fekete-fehér felvételen, amint hét évvel korábban a padon ült éppen, odakinn a téren. A képaláírás sajátos összefoglalót kínált akkori helyzetéről:

„Brüsszel leggazdagabb embere. Mindenki siet körülötte, miközben neki jut ideje az elmélkedésre. Valahol máshol van, és igazi problémákon töri a fejét. Nem azokon a hivatali gondokon, melyekből csak mi csinálunk nagy ügyet.”

Remekül látszott a fotón, hogy sütit majszol éppen.

Lopva pillantott körbe, mintha arra számított volna, most aztán lebukik a brownie miatt.

© Marton Péter

Ez a novella a Bolygók világa c. novelláskötet része, mely innen tölthető le egyben.