November eleje tavaszias időt hozott. Ondrejnek és Martinának kirándulni támadt kedve, miután egyik este Ondrej későn és fáradtan tért haza a munkából. Martina könnyű vacsorával és a kedvenc dzsesszlemezével várta. Halkan szólt a zene, ők pedig szabadjára engedték a gondolataikat. Arra jutottak, hogy a hétvégén jó lenne kimenni az erdőbe. Gyönyörűek a fák ilyenkor, élénksárgák és vörösek a levelek. Meg aztán gombászhatnának is, és este készíthetnének valami finomat a zsákmányból.

Mintha a sors megerősítő jelzést küldött volna nekik. Pénteken leadták a tévében Jean-Jacques Annaud filmjét, a Medvét. Jókat nevettek és könnyeztek a főhős medvebocs kalandjain, például amikor galócát eszik szegény, és fura látomásai támadnak békaszörnyetegekről. Magától értetődő volt, hogy másnap túrázniuk kell.

– Pontrendszert is csináljunk! – vetette fel Martina. – A pereszkegomba tíz pontot ér, az itt sokfelé nő. A laskagomba húsz pont, a pénzecskegomba ötven. A többit majd helyben megtárgyaljuk!

– Galócáért mínusz harminc pont, nyilván – toldotta meg Ondrej. A gombászás Martina mestersége volt, ő csinálta ezt az édesapjával sokat, falun, ahol felnőtt. Ondrej egyszer már csúnyán felsült a maga gyűjtögetésével. Nem ismerte meg a fiatal gyilkos galócát. Azt hitte, a galócáknak mindenképpen olyan jellegzetes kalapjuk van. Bajuk azért nem lett belőle, mert Martina messziről kiszúrta a veszedelmes jószágot.

– Ha egy felbőszült anyamedvét is hozol magaddal, az mínusz száz pont – nevetett Martina.

Ebben megállapodtak.

Összepakoltak, és előkészítettek egy kosarat a gombáknak a másnapi kalandhoz. Már nagyon várták az indulást.

Kora reggel útra keltek. Átvágtak a kisváros főterén, elhaladtak a középkori óratorony mellett, végigballagtak egy szűk utcán, és máris a városszéli házaknál jártak. Huszonöt perc alatt elérték az erdőt, és nekivágtak.

A környező vidéket bejárták már. Tudták, merre vannak itt a gombászáshoz ideális helyek. A kosarukba gyorsan került egy csomó laskagomba. Martina nagyvonalúan kiosztott száz pontot Ondrejnek, miután rálelt egy egész kolónia fehér fejű bimbós pöfetegre. A zsákmányt gondosan, nedvszívó papírrétegek között halmozták fel a kosárban.

A városszéltől egy-két kilométernél messzebbre még nem mentek. Fél éve költöztek csak ide, amikor Ondrejt kinevezték regionális értékesítési igazgatónak. Martina készséggel támogatta őt, és vele tartott. Így negyven kilométerre kerültek a szülőfalujától. Ondrej megígérte, hogy gyakran látogatják majd a szüleit.

Martina most a munkakereséssel volt elfoglalva. Pozsonyban nyelvtanárként jól fizettek neki – itt egyelőre nem akadt megfelelő állás az ő számára. Kiváló némettudásának hasznát vehették volna több helyen, ám falakba ütközött, ahol csak próbálkozott. Talán féltek tőle, hogy túl jól boldogulna.

– Nehéz munka az idegenvezetés. A lányom, aki tényleg nagyon jól beszél németül, mert Drezdában volt Erasmus-cserediák… hát még neki is nagyon kemény ám! – mondta egy helyi idegenforgalmi cég igazgatója. Aztán megígérte, hogy telefonál majd.

Egy helyi rendezvényszervező, festett szőke hajú, műkörmeit folyamatosan kritikusan vizslató hölgy, németül interjúztatta. Ezt Martina biztató jelnek vette. Sajnos az első pár mondatból kiderült, mennyivel jobban beszél németül. A másik nő ezért angolra váltott. Martina, pechére, angolul is jobban beszélt. Neki a határozott névelő megfelelő használata sem okozott gondot, amiben a szláv ajkúak pedig gyakran hibáznak. Az igazgatónő sem volt kivétel ez alól, Martinát mégis kijavította néhányszor. Például amikor a „means” szót használta. Ez angolul eszközt vagy módozatot jelent, egyes számban és többes számban is ugyanaz az alakja. Amikor bírája és potenciális munkaadója a tökéletes megalázás beteljesítése végett megismételtette volna vele a helytelen „mean” formában, ami főnévként igazából átlagot jelent, Martina meg sem bírt mukkanni.

A menedzserasszony elégedetten mosolygott rá, mint aki kiosztott egy fontos leckét, azzal rövidre zárta a beszélgetést. Ő is megígérte, hogy jelentkezik majd.

Martina próbálta őrizni a kezdeti lelkesedést. Ondrej megígérte, minden követ megmozgat, hogy jó munkát találjanak neki.

Szerencsére vidéken olcsó volt az élet. Ondrej korábbinál magasabb fizetéséből remekül kijöttek, és azért Martina is kapott néha fordítói megbízásokat Pozsonyból. Ma pedig az erdőben vételeztek hozzávalókat a vacsorához. Fák és hegyek között jártak, tiszta levegőn. Lehet-e ennél szebb és jobb? Mélyen beszippantotta a lehullott levelek és – távolabbról – a fenyőfák illatát.

Igazság szerint jól megvolt itt. Azt gondolta, ez az, ami mindennél fontosabb, a többi pedig majd lesz valahogy.

Elindultak egy ösvényen, amerre nem jártak korábban. Széles völgyben vezetett felfelé. Az utat nagyon szépen jelölték, mehettek a jelzések után. Fél egy felé járt az idő, amikor egy tisztáshoz értek. A szélén valaki kivágott néhány fát, talán illegálisan, mindenesetre a csonkokra le lehetett ülni kényelmesen. Nekiálltak elfogyasztani az otthonról hozott szendvicseket.

Martina élvezettel rágta át magát az uborkás-szalámis kiflin. A szülei magyar barátnőjétől kapott paprikás szalámit, azt pakolták bele. A járás kellemesen kimerítette, az étel feltöltötte, jólesett elbambulnia egy picit. Ondrej hangjára ocsúdott fel.

– Ha nagyon nem jön össze semmi, elmehetünk ám Németországba.

Martina meglepődött, és ahogyan ez gyakran előfordult vele, legelőször is a másik perspektívájából gondolta át a dolgokat.

– Mit csinálnál ott? – kérdezte.

– Beszéltem Jannal, és azt mondta, hogy a berlini központban örömmel alkalmaznának, mert elég tapasztalatom van. Főleg angolul kell beszélni, németül meg elgagyogok valahogy. Szóval most tényleg vehetnék tőled leckéket, ahogy mindig is szerettem volna.

Martina elmosolyodott. Ondrejjel valaha a nyelviskolában találkoztak. Kérdezősködött az induló tanfolyamokról, aztán fél óra csevej után rájött, hogy nem fog tudni minden héten adott napokon, adott időben beülni egy kurzusra leckéket venni. Felvetődött hát, hogy Martina lehetne a magántanára, és megbeszéltek egy találkozót. Randi kerekedett belőle.

Martina örömmel idézte fel az emléket. Most így is felötlött benne, hogy a szülei a közelben laknak, ő pedig nem akar messzire kerülni tőlük. Berlinből macerás lett volna látogatni őket.

Ezt mégsem mondta ki. Nem akarta elrontani a nap hangulatát. Boldog volt, hogy Ondrej ezek szerint törte a fejét, hogyan segíthetne rajta.

A szendvicsek elfogytak. Hogy elterelje a figyelmet Berlinről és a többi, nyomasztó dologról, felpattant, és a kosárral a kezében futásnak eredt.

– Teli hassal úgysem kapsz el! – visította. Ondrej szaladt utána. Mintha a farkas üldözné Piroskát, gondolták teljes összhangban.

Az ösvény mentén haladtak. Martina hagyta, hogy Ondrej beérje őt. Ölelkeztek egy jót, és kipihegték magukat.

Kézen fogva indultak tovább. Kicsit esetlenül, mert állandóan kerülgetniük kellett valamit. A völgy beszűkült ezen a ponton. Kis tóféleség mellett haladtak el, utána pedig az azt tápláló bő és sebes vizű patak folyását követték. A partja magas volt, a szélén lassan már csak egy ember fért el. Így is óvatosnak kellett lenniük, mert a fák keresztbe nyúló gyökerein át kellett lépdelniük. De annyira jó volt ezúttal nem a konyhai mosatlan vagy éppen a mosógép körül a földre dobált szennyes között navigálni.

Egy kanyar után muszáj volt átkelniük a patak felett. Keresztben kidőlt fa törzse szolgált hídként. Még egy turistajelzés is megerősítette, hogy arra kell tartaniuk. Izgalmas volt. Végig kacarásztak átkelés közben, de érezték, hogy egyensúlyozniuk kell, és odafigyeltek rendesen. A túlparton a másodikként érkező Martina Ondrej karjaiba omlott, és adott a megmentőjének egy csókot.

Az ösvény ezen az oldalon kiszélesedett, úgyhogy ismét kézen fogták egymást, és mentek előre andalogva.

A völgyfenéktől a hegyoldal meredeken emelkedett felfelé. A fák koronája fölött, a magasban sziklák is előbukkantak.

A bércek alatt haladtak tovább.

Rosszul számoltak az idővel, de a nagyobb hibát azzal követték el, hogy nem figyeltek az időjárásra. Az égbolt délután egy óra körül beszürkült, négy órára pedig eleredt az eső, és fokozatosan erősebbre váltott. Már sötétedett, amikor elindultak visszafelé.

Áztak és fáztak, egyre jobban. A gombákról lemondhattak. Ondrej kiszórta őket, és a hátizsákja alá kötötte a kosarat, hogy gyorsabban haladjanak.

Így is sokkal tovább tartott visszaérni a patak felett keresztben kidőlt fáig, mint gondolták volna. Elmúlt hat óra. Alig lehetett látni valamit. Ondrej a telefonja zseblámpás alkalmazásával kereste az utat. Sikerült átkelnie a fa törzsén keresztül, bár nem volt egészen biztos benne, hová lép. Alant vészjóslóan zubogott a megáradt patakvíz.

Martinának nem volt szerencséje. A U2be-on, nappali felvételen egészen mókásan hatott volna, ami vele történt, bakiválogatás részeként. Ondrejnek először is ez jutott az eszébe. Utóbb szörnyű lelkiismeret-furdalást érzett emiatt.

Martina alól kicsúszott az egyik lába. Lovaglóülésben landolt a fatörzs tetején, rövid sikkantás kíséretében. Ezen még ő maga is nevetett. A fatörzs azonban mozgásba jött. Először körbefordult a tengelye körül, amitől Martina fejjel lefelé beleesett a vízbe, majd kimozdult a helyéből, és befordult a mederbe utána.

Nem ütötte meg őt, de úgy ékelődött a patak két partja közé, hogy Martina az első lendülettel nem tudta kidugni a fejét a vízből. Beszorult a fa alá, amikor megpróbált felegyenesedni. Pánikba esett, és iszonyatos kapálózásba kezdett. Végül mégis sikerült megvetnie a lábát, és meg tudott kapaszkodni a part alól lelógó gyökerekben.

Hozzáért valamihez. Fura felületet tapintott a keze, nem odavalónak tűnt. Rémülten követelte Ondrejtől a telefont, az pedig annyira megijedt a hangjától, hogy engedelmeskedett neki. Martina elvette tőle a készüléket, és a zseblámpa fényében hatalmas vaddisznó csontvázát pillantotta meg. Éppen a pataknak az ösvény alatti szegletében bújt meg. Errefelé jövet ezért nem vették észre. Régóta ott lehetett. Martina a csupasz csontot ragadta meg, a bordázat környékén. Az eső sem tudta elnyomni a dögszagot.

Undorító, gondolta iszonyattal, és kényszeresen megmosta amúgy is csuromvizes kezét.

Aztán vagy egy fél percig meredt maga elé bénán. Teljesen elázott.

Mikor kész volt megfogni az érte nyújtott kezet, Ondrej nekilátott, hogy kihúzza őt a mederből. Segített neki felvergődni a partra, és megpróbálta letörölgetni egy kicsit a vízálló dzsekije alatt viszonylag szárazon maradt pólójával. Az esőben ez teljesen reménytelen próbálkozásnak bizonyult.

Többször is eltévedtek. Ondrej mobiltelefonja kezdett lemerülni az állandó zseblámpázástól. Nem lehetett már folyamatosan bekapcsolva tartani. Nehezen értek vissza a tisztáshoz, ahol az ebédet költötték el órákkal ezelőtt. Onnan a völgy szájához vakon, cikcakkban jutottak el. Mire ott jártak, ahonnét régebbről is ismerték az utat, függönyszerűen ömlött alá az eső.

Martina iszonyatosan átfagyott. Rázkódott a hidegtől. Ondrej kétségbeesetten szeretett volna segíteni rajta.

Ekkor lettek figyelmesek a halvány derengésre a fák közt, jobb kéz felől. Mintha egy sátorban világítottak volna. Feltámadt bennük a remény, hogy menedéket kérhetnek, úgyhogy letértek az útról. A gallyak és a síkossá vált levelek között csúszkálva és botladozva vergődtek el a fény forrásáig. Valóban egy sátor volt az, többszemélyes. Talán jut benne hely nekik is.

Ondrej hangos „Ahoj” köszöntésére árnyak mozgolódtak. Aztán nem történt semmi.

– Menjünk innen, Ondrej, nem tudjuk, kik ezek – szólt remegő hangon Martina. A sátor felfedezése felrázta egy kicsit. Úgy érezte, inkább nekiindul, akár futva.

Ondrej azonban eltökélte, hogy márpedig ő itt és most javítani fog a helyzetükön. Felhúzta a cipzárat a sátor bejáratánál, hogy bekukkantson rajta. Valaki félúton átvette tőle a kezdeményezést. A felliffenő sátorlap mögül férfi tört elő a bozótból felzavart vadkan módjára. Amint kint volt, és szembekerült Ondrejjel, hatalmasat taszított rajta. Ő hanyatt esett, csak úgy nyekkent. Elejtette a kezében tartott telefont is. Ösztönösen nyúlkált utána. Szerencséjére nem esett messzire, valahogyan rá tudott markolni a levélszőnyeg alatt kotorászva.

Döbbenten hallotta, hogy a figura a sátorból ismeretlen, ha találgatnia kellett volna, talán valamilyen közel-keleti nyelven, ordít vele. Mikor abbahagyta végre, csak állt ott, és nézett rájuk dühösen. A kezével parancsolón mutatta, hogy menjenek innen.

Martina talpra segítette Ondrejt, és megpróbálta elrángatni onnan. Még mielőtt elkezdene kakaskodni, ő, aki máskor egy darázstól is megijed.

– Menjünk! – nógatta kitartóan. Itt nem számíthattak vendégszeretetre.

Száz métert tettek meg, amikor valaki utánuk szólt angolul.

– Hey, Mister! – A hang akcentust hordozott. Világos volt, hogy a beszélője nem idevalósi.

Megálltak, és meredtek visszafelé a sötétben. Nem gyújtottak fényt, nem is válaszoltak. Nem tudták, mire számítsanak. Az idegen férfi jött utánuk, vagy valaki az ő társaságából? Mintha a hang tulajdonosa fiatalabb lett volna, mint akivel az imént találkoztak…

– Come here, Mister and Miss. Come here. I show you my place – szólította őket ismételten az idegen.

– Who are you? – kérdezett vissza bizonytalanul Ondrej.

– I am Jalal. From Eraqi Kurdistan – érkezett a kerek és konkrét válasz. – Come. You need place!

Ondrej és Martina összenéztek. Talán érdemes vele tartaniuk. Nem is maradt energiájuk elhárítani az invitálást.

Elbotladoztak Dzsalal után, aki végig beszélt hozzájuk, hogy ne tévesszék nyomát. A telefonjával még zseblámpázott is előttük.

Négy, szoros csoportban nőtt fa közrezárta helyhez értek. Látták, hogy valaki – bizonyára Dzsalal – sátorlapot applikált a természetes menedék fölébe.

– This is my place! Please! – A kezével is jelezte, hogy kerüljenek beljebb.

Martina és Ondrej elcsigázottan telepedtek le a fák közé a sátorlap védelmében. Örömmel tapasztalták, hogy végre nem esik rájuk az eső. Dzsalal felmutatott két vastag plédet. Ezekkel tudott szolgálni, hogy kicsit átmelegedjenek.

– Do you know who is the other person out there? – kérdezte tőle Ondrej, miután pár percig hallgatagon ültek, és várták, hogy a komfortérzetük növekedjék valamelyest.

– He is Serhat Mohamed. He is a bad man. He don’t help Kurdish refugees of Kirkuk. Saddam Hussein push Kurdish people out of their place and put Arabs there. Serhat Mohamed – he don’t help his Kurdish people. He chase them from his land. He chase you from land! Your situation is Kurdish people situation – magyarázta szerény angoltudással, mégis tökéletesen érthetően Dzsalal. Látszott, hozzá van szokva, hogy gyorsan kellhet idegeneknek felvázolnia különféle bonyolult helyzetek lényegét.

Ondrej és Martina kerek szemmel hallgatták. Ondrej végül összeszedett annyi energiát, hogy beszélgetésbe elegyedjen. Ösztönösen alkalmazkodott Dzsalal egyszerűbb angoljához, hogy az biztosan megértse.

– Saddam Hussein is dead. Why is Serhat Mohamed here?

– Daesh come. They kill all his animals and his children – válaszolta Dzsalal. Látva Ondrej értetlen tekintetét, hozzátette: – Daesh Islamical State. The Islamical State – fejtette ki megkapóan professzoros modorban. – I come because Kurdish peshmerga want me to fight Islamical State – fűzte hozzá, hogy végképp kielégítse minden kíváncsiságukat. – I work with animals. Not Kalashnikov – ezen a ponton megmutatta, hogyan (nem) pufogtatna el egy sorozatot fegyverrel a kezében, csípőből tüzelve.

– But why are you here? In the forest? – szúrta közbe Martina.

– Hungary police put me on train. Train slow. I exit train. I see mountains and I run. Serhat Mohamed and his wife run. We here. I’m not happy he is here. But… – széttárta a kezét, jelezve, nem ez most a legfontosabb gondja.

– You are in Slovakia now. Did you know that? – tájékoztatta Martina.

– Slovakia? – Látszott, hogy ezúttal ők szolgáltak új információval. Dzsalal zavartan ráncolta a homlokát. Hallgatásba merült néhány percre. Odakint feltámadt a szél. Rázta a fejük felett a sátorlapot, vizet vert a tetejéről a környező avarra. A süvítése puszta hangjától is vacogni kezdtek újra.

Dzsalal jelezte, hogy közelebb kellene húzódniuk egymáshoz, mivel takaróból csak ennyi jutott hármójuknak. Fáradt lehetett már ő is, mert mindezt inkább mutogatta, mint mondta.

Ondrej és Martina nem tiltakoztak. A jelen körülmények között Ondrej cseppet sem érezte magát kényelmetlenül, amiért Dzsalallal szorosan egymásnak feszülve ültek hajnalhasadtáig. Még jól is esett a dolog. Volt benne valami katartikus. Valami ilyen „mi vagyunk együtt az emberiség ezen a különös és könyörtelen bolygón” típusú érzés. Egy fél órára elszundított, a hátralévő időt pedig félálomban töltötte el. Nem fázott már annyira, mint eddig.

Martina, aki halálosan kimerült volt, békésen aludta át ezeket az órákat. A feje végig Ondrej vállán nyugodott.

Hyalomma hussaini Sharif óvatosan haladt előre. Érzékelte, hogy akadhat itt keresnivalója. Kurdisztán óta próbálta átvészelni az éhezést, miután beszorult egy szűk helyre, ahonnét csak most tudott elővergődni valahogyan, amikor az őt foglyul ejtő anyag végre utat engedett. Kitartóan szedte a lábát, és a jutalom a fáradozásaiért nem maradt el. Bőséges vérfürdőben részesült. A nagy habzsi-dőzsi közepette, ha észreveszi, sem igen érdekelte volna, hogy egy távoli, európai rokona haladt el a közvetlen közelében.

Ixodes ricinus is pontosan ugyanúgy ki volt éhezve, mint ő, és neki is jelentős távolságot kellett leküzdenie, mielőtt révbe ért volna.

Miután hazaértek, Martina és Ondrej a nap hátralevő részét az ágyban, a takaró alatt töltötték. Egymást szorongatva dideregtek az előző nap emlékeitől még a vastag paplan melegében is. Megpróbálták kiheverni a történteket.

Reggel elváltak Dzsalaltól, és sok sikert kívántak az útjához Németország felé. Kurd menedékadójuk egy unokatestvérét remélte ott megtalálni. Ő volt az előőrs. Küldetést teljesített a családja számára. Ha sikerül megvetnie a lábát, a többiek is indulnak utána – ez volt a terv annak idején.

Martináék nemigen tudták elképzelni, hogyan juthat el Dzsalal Németországig, ha őket a kirándulás egyetlen éjszakája így megviselte. Csodálattal gondoltak rá, kicsit még aggódtak is érte.

A következő héten Martina tüsszögni kezdett. Folyt az orra. Ondrej munka után ápolgatta, reggelente pedig próbált lelket önteni belé, hogy átvészelje, amíg napközben magára kellett hagynia.

Péntekre tapasztalta, hogy aligha puszta megfázásról van szó. Martina egyre nehezebben kelt fel az ágyból. Borzasztóan fájt a feje. Azután mindene fájt már, nem csak a feje. A szeme bevérzett. Kiütések jelentek meg a bőrén.

A dolgok a hétvége elteltével ennél is ijesztőbbre fordultak. Hányt, és folyamatosan vérezni kezdett az orra. A korábbi kiütéseinek a helyén kiterjedt, nagy, vörös foltok jelentek meg. Csúnyán belázasodott.

Martina makacskodása dacára – különösen mivel kötelező köreit meglehetősen zavart beszéd kíséretében adta elő – Ondrej úgy döntött, kihívja a mentőket.

Mikor az ügyeletes orvos megkérdezte tőle, csípte-e meg őket kullancs mostanában, vagy jártak-e esetleg erdős helyen, Ondrej az első kérdésre enyhén bizonytalan nemmel, a másodikra pedig meglepetten, határozott igennel felelt.

Ennek ellenére sem tudatosult benne, hogy miután Martinát a hordágyra emelték a mentősök, látott egy apró, elkent piros foltot a fehér lepedőn. Mikor a szeme elé került, csak azt gondolta, biztosan Martina egyik bevérzett kiütésének lehet a nyoma.

Valójában Hyalomma hussaini Sharif teteme is ott hevert.

Martinának csak három héttel az erdei kirándulást követően kezdett javulni az állapota – azok után, hogy az orvosok és Ondrej nem tudták, megmarad-e egyáltalán. Mikor jobban lett, önfeledten ünnepelni szeretett volna. Arra gondolt, hogy ha teljesen felépül, inkább elvállal bármilyen munkát. Végül is az a legfontosabb, hogy élnek és egyben vannak, azok után, amin keresztülmentek. A többi pedig majd lesz valahogy.

Ondrej többé nem tért vissza a berlini munkavállalás ötletéhez. Majdnem minden hétvégén elugrottak Martina szüleihez.

Szegények szörnyülködtek és sopánkodtak sokat, mikor először látták a vörhenyes nyomokat, melyeket a krími-kongói láz hagyott a lányuk bőrén.

Dzsalal eljutott Németországba. Munkát vállalt egy bajorországi építkezésen, ahol törökországi kurd származású volt a munkavezető. Egy konténerben lakott a többi munkással együtt, és egészen elégedett volt a helyzetével. Aztán lassan rosszabbra fordultak a dolgok.

Reggelente alig tudott felkelni az ágyból. Szédült egy kicsit. A végtagjai nehezek voltak. Gyengének érezte magát. A munkavezető egy nap jelezte neki, hogy nem tud mit kezdeni vele, fel kell venniük egy egészséges munkást a helyére. Találtak is egy hazara jelentkezőt Afganisztánból.

Dzsalal összeszedte a holmiját. Mielőtt útra kelt volna, hitetlenkedve bámulta a sátorlapot, mely Szlovákiában is jól jött annak idején. Nem tudta elképzelni, hogy újra ez alá kellhet bebújnia, az elemekkel dacolva. Nem érezte az energiát, ami valaha benne volt, amit annak idején bármikor mozgósítani tudott. Nem is értette már, hogyan jutott el idáig. Vagy hogy miért. Az unokatestvére felől nem hallott semmi hírt. Igaz, a családon belül volt némi viszály a múltban. Nem lett volna meglepő, ha kiderül, hogy emiatt nem érkezett tőle válasz.

Bevette magát a fák közé a bajor kisvároska melletti domboldalba, de nem bírta a fagyos időt. Nem tudott tiszta fejjel gondolkodni. Fájdalmai voltak a térdében és a könyökében. Tompán, néha mégis egészen elviselhetetlenül fájtak az ízületei.

A következő, amire emlékezett, az volt, ahogyan végigtántorgott a főutcán...

Aztán az, amikor az előtt a kirakat előtt találta magát…

Aztán amikor rájött, hogy a főtéri óriás sakktáblán álló figurák egyikével be lehet törni az üveget, hogy az árukhoz hozzáférjen...

Aztán pedig az, ahogyan az addig ismeretlen, forró érzés végigáradt a torkán, mikor ledöntötte rajta a keresztények italát. Túlzottan csábító volt felidézni, mekkora megkönnyebbülést lelt benne némelyik munkás az építkezésen egy-egy kimerítő nap végén. Legyengült, testben is, lélekben is. Nem bírt már ellenállni a kísértésnek. Bármit megtett volna, hogy enyhítsen a gyötrelmein.

Őrizetben volt, amikor a legközelebb magához tért. Zúgott a feje a macskajajtól.

A rendőrség vitte be a kirakat betöréséért. Most, hogy látszólag újra magánál volt, egy orvos megvizsgálta. Valamit hosszasan nézegetett a füle mögött, még a fülcimpáját is félrehajtotta hozzá. Közben egy tisztviselő kérdezgette tőle, hogy kurd-e. Dzsalal igennel felelt. Miért titkolta volna?

Aztán még annyit kérdeztek tőle, hogy „Türkei?” Ezt sokszor elismételték. Mivel Dzsalal Törökországból jött el, egy ottani menekülttáborból, fáradtan bólogatott a kérdésre, ahányszor csak feltették neki. Valamiért elsőre nem akarták elhinni a választ. Mintha kétszeresen is meg akartak volna bizonyosodni róla. Nem tudta összerakni, mi történik vele, mire akarhatnak kilyukadni ezzel. Mikor végeztek, a kimerültségtől végigdőlt a fogda priccsén, mintha kómába esett volna.

A kezében szorongatta a papírt, melyet az orvos a gondjaira bízott, hogy bárhová viszik, mindenütt feltétlenül mutassa be.

A diagnózisa szerepelt rajta, miszerint Lyme-kóros lehet, és hogy ennek igazolására vizsgálat, annak pozitív eredménye esetén pedig a megfelelő kezelés megkezdése indokolt.

© Marton Péter

Ez a novella a Bolygók világa c. novelláskötet része, mely innen tölthető le egyben.