* Naprendszer, Tejút galaxis, Föld bolygó, Budapest, 1998. március 13., reggel 6 óra 25 perc. *

Egy szúnyog döngicsélésére ébredt – az első volt idén tavasszal, amelyik ennyire közel merészkedett. Általában elkerülték őt, pedig a ház pincéjében az állandóan szivárgó csövek miatt rajokban tenyészett, és így a lakásokba is jutott a vérszívókból elég.

Felült az ágyban. Egy ideig csak meredt maga elé. Szemét az akkomodációs pontban pihentette.

Látóterének perifériáján mozgást észlelt – a moszkitó volt az. Lassan ereszkedett alá, szétterjesztett lábakkal, hogy megcsapolja a vérét. Béla nem mozdult, csak leste, ahogyan az apró rovar kiszemelt magának egy kívánatos pontot a lába szárán, és puhán landolt a bőrén.

Nem érzett semmit, amikor a szúnyog megszúrta. Némán figyelte, mint iszik belőle a mohó dög legalább fél percen át.

A szája sarkában kárörvendő mosoly bukkant fel.

A szúnyog nekiveselkedett, hogy a bőrétől elrugaszkodjék, ám alig emelkedett fel, mintha új terhe visszahúzta volna, hirtelen alázuhant, és elterült a fehér lepedőn. Lábaival elkeseredetten kapálózott egy darabig, aztán megszűnt mozogni.

Pár másodperccel később a tetem összehúzódott, majd teljesen elporladt. Béla már nem mosolygott, az arckifejezése inkább unottnak volt mondható.

– Kisfiam, igazán felkelhetnél végre, ideje iskolába menned! – hallotta édesanyja hangját, aki ebben a pillanatban lépett be a szobába. – Téged nem csíptek a szúnyogok az éjszaka…? Nahát, téged sosem csípnek, állandóan csak engem! – a konklúzió levonásához meg sem várta Béla válaszát. Mostanában elfoglalt volt mindig, állandóan sietett valahová. Több dolog maradt rá, és így kevesebb ideje jutott a fiára, mint annak idején, amikor még Béla apja is velük lakott.

Elment zuhanyozni. Mire visszatért a szobájába, az ágyán ott hevert kiterítve az öltönye, és hozzá egy arany mandzsettagombos ing. Ott hevertek, pedig a szobájában senki nem járt azóta…

Felöltözött, és kritikusan szemügyre vette magát a tükörben. Eleganciája makulátlan volt, igazán méltó módon róhatta le tiszteletét az éppen százötven év különbséggel a mai nagy napon történtek iránt.

Miután erről meggyőződött, elindult az iskolába. Felszerelést nem vitt magával, hiszen ünnepnapokon nem dolgozik az ember.

Az iskolától csak egy saroknyira laktak. Csak be kellett fordulnia azon a sarkon, átkelni az első zebránál, és már ott is volt.

Egész úton feszes tartással lépdelt. Amikor a kereszteződéshez ért, a lámpa azonnal zöldre váltott előtte, és ő megállás nélkül mehetett át az úttesten. Nem tekintett oldalra a pirosra váltó lámpánál csikorgó fékkel megálló autó és a szitkozódó vezető hangjára sem. Csak a tartására ügyelt.

– Megőrült? Majdnem elgázolta azt a gyereket! – kiáltotta egy nő a háta mögött.    

– De hát teljesen megkergült ez a lámpa, csak egy pillanatig adott zöldet! Még jó, hogy nem jöttek belém hátulról! – védekezett a sofőr. Zavartan dugta ki a fejét az autó letekert ablakán, mintha így felderíthette volna az út felett függő szerkezet szeszélyének okát.

Béla az iskolakapuhoz ért, és nem nézett vissza.

Peckesen kaptatott fel a lépcsőn a második emeletre. Igyekezett szemkontaktust létesíteni minden szembejövővel. Némelyek gúnyosan elhúzták a szájukat, nyilván a szerintük feleslegesen komolykodó arckifejezése láttán. Béla ezt enyhe bosszúsággal vette tudomásul. Mindenkinek megvan a maga szenvedélye, nem? Az övé a történelem. A másságot el kell tudni fogadni.

Az osztályteremben a társai már a becsöngetésre vártak, és a matekórára készülődtek.

– Azta, hogy te mennyire hülye vagy!

– Nézzétek már, a Béla hogy kirittyentette magát!

Bélát nem lepte meg egészen a fogadtatás. Előre készült rá, és igyekezett megőrizni a méltóságát, miközben a helyére vonult. De még Vera, a padtársa is kétkedő arccal tekintett rá, amikor leült mellé.

– Hú, Béla, tényleg nagyon elegáns vagy, de március tizenötödike csak holnapután lesz… kicsit elsietted a dolgot…

Béla megvonta a vállát. Mintha nem is értette volna Vera érvelését, vagy nem látta volna annak értelmét. Elvégre ha holnapután lesz március tizenötödike, akkor ma tizenharmadika van… Nincs itt semmiféle probléma.

Az ajtóban felbukkant a tanárnő – az osztályfőnökük is egyben. A küszöbről még visszafordult, beszélt valakihez, aztán elköszönt, és behúzta maga után az ajtót. Elégedetten mustrálta végig csendben várakozó diákjait… A szeme megakadt Bélán.

– Jaj, Béla! De nagy mamlasz vagy te, hallod! – kurjantotta.

Béla zavarba jött. Idegességében a szája szélét nyalogatta régi rossz szokása szerint.

A tanárnő nem tudott betelni a helyzet mulatságosságával. Körülbelül úgy nézett diákjára – szeretettel, de fölényesen –, mint egy édi kölyökkutyára, aki a konnektorban szaglászik. A kis oktondi.

– Istenemre, nagyon helyre legény vagy ebben az öltönyben, de március tizenötödike csak holnapután lesz! – Még tapsolt is egyet, miközben ez kiszaladt a száján. – Legalább vettél volna kokárdát is, drágám! Bár akkor meg olyan lennél nekem, mint a Petőfi a Nemzeti lépcsőjén! Tudjátok – szólt most már mindenkihez egyszerre –, szegénykémnek a Szendrey Júlia elrontotta a kokárdáját, és ahelyett, hogy a zöld színt vette volna kívülre, a piros került oda…

Béla nem tudta türtőztetni magát. A többiek gúnyos pillantásainak össztüzében kifakadt.

– De miért olyan szörnyen mulatságos, hogy rendesen kiöltöztem a mai nap tiszteletére? Az én dolgom, ha úgy látom, hogy a mai nap különleges, nem? Kiöltözöm majd holnap is! Én nem várom el másoktól, hogy ugyanúgy tegyenek, mint én, nekem viszont fontos ez, nem lehet ezt egyszerűen elfogadni? A kokárda pedig szerintem úgy van jól, ahogy van. Ha annyira nyilvánvaló lenne, hogy a Szendrey Júlia elrontotta, akkor nyilván nem úgy viselnék az emberek. Vagy tudják, hogy elrontotta, és mégis így hordják? Akkor ki a nagyobb hülye – ők, vagy a Szendrey Júlia? A kokárdát szerintem igenis a piros színt kívülre véve logikus viselni. Akkor a tetején, ahová mindenki néz, a magyar zászló fog látszani. Tényleg nem egyértelmű, hogy ez így van jól? Ha ez a Szendrey Júliától ered, az csak annyit mutat, hogy neki helyén volt neki az esze.

– Na jól van, Béla – reagált némi kivárás után a tanárnő. Eltökélte, hogy megleckézteti egy kicsit a renitens nebulót. – Ha akarod, az osztállyal az idei évtől megünnepeljük március tizenharmadikát… mint a Bolondok Napját!

A többiek feje egészen kivörösödött, dőltek a nevetéstől. Béla dühösen nézett körbe, mintha keresné, kinek a fejét kapja le először.

A tanárnő gyorsan csendre intette a társaságot. Éppen azon volt, hogy néhány vigasztaló szóval lezárja az ügyet – ne vádolja őt senki azzal, hogy szívtelen –, ám akkor Béla felpattant, és keserű képpel beszélni kezdett.

– Pontosan százötven év múlva, a mai napon, 2148. március 13-án hat földi, Enterprise osztályú vadászhordozó támadja meg a Trappista-1-es naprendszer hetedik bolygójának mesterségeshold-övezetét, a szövetséges drámedve erőkkel összehangolt akcióban… Most mit néztek így? Igen, a Trappista-1-es igenis létezik. Tranzitfotometriával fedezik fel a bolygóit 2017-ben… Ami a csatát illeti, azt pedig meg fogjuk nyerni! A túlerővel folytatott ádáz küzdelem közepette, melynek során expedíciós erőink hatvanöt százaléka odavész, egy speciális egységnek sikerül elfoglalnia a bolygó mesterséges gyűrűjét vezérlő állomást, tönkreteszik annak központi processzorát, mely a bolygó légkörének mágneses stabilizációjáért is felel, és ezzel befellegzik a mingek uralmának az univerzum felett – ahogyan arról utóbb Sandor Acquarius Galaktikus dal című költeménye megemlékezik! Az emberiség legnagyobb győzelme ez, egész történelmét tekintve! Miért ne ünnepelhetném ezt?

Béla szeme szikrát szórt. Hangja kemény volt, ellentmondást nem tűrő, mint a kardlapsuhogás. De a közönségére nem sikerült hatást gyakorolnia, pontosabban nem azt a hatást váltotta ki, amit szeretett volna. A nevetés felharsant újra.

– Ne félj, Béla, Luke Skywalker odafent van, és vigyáz ránk! – kiáltotta a kényszeresen mások gyenge pillanataira vadászó, örökké csúfolódó Dani a háta mögül.

– Te mit láttál a tévében, Béla? Mi a Szupercápa 5-öt néztük tegnap! – csatlakozott be Ádám, aki mindig lelkesen utánozta Danit, hátha neki is jut egy kicsi a másik népszerűségéből.

– Ha a jövő ilyen nevetséges, a múlt miért nem az? – kérdezett vissza harciasan Béla. Nem bírta visszafogni magát, érezte, hogy mindez a lehető legnagyobb természetességgel szakad ki belőle. Megtörtént már, mindig is megtörtént, nem lehetett változtatni rajta…

Ismerni a jövőt, anélkül, hogy tudta volna, saját sorsa hogyan alakul, és pontosan hogyan illeszkedik bele – a bizonyosság és a bizonytalanság sajátos keveréke. Volt, amikor úgy tűnt Bélának, mintha valakinek a szócsöveként szólna másokhoz, rendeltetéssel. Olyankor talán éppen az ő szerepe kellett ahhoz, hogy az okozatok láncolatán keresztül eljöjjön az általa jósolt világ. Például amikor hosszas tépelődés után elmondta édesanyjának, hogy az iskolából hazajövet látta azt a nőt beszállni az apja autójába... De olyan is volt, ennél sokkal gyakrabban, amikor végig ott motoszkált a fejében a nyomasztó gondolat, hogy az általa mondottaknak az égvilágon semmi jelentősége nincsen – úgysem változtathat semmin. Ha az, amit mások a jelenben keresztmetszetben szemlélnek, előre lefutott eseménysorozat, ő csupán következmények nélküli tartalommal tölti ki annak jelentéktelenebb hézagait. Nem több, mint irreleváns véletlenszerűség egy rendszerben… Maga is meglepődött, milyen szabatosan sikerült ezt megfogalmaznia.

Most, miközben az osztálytársaihoz beszélt, tökéletesen jelentéktelennek érezte magát. Beszélhet nekik, amennyit csak akar. Nem hagyhatott vele nyomot a történelemben, hiszen arról tudnia kellett volna. Átlépnek rajta, elfelejtik majd, és talán jobb is így.

Akkor pedig mindegy… Amúgy is itt hagyja ezt az osztályt, nem marad már velük sokáig. Meggyőzi valahogyan az édesanyját, hogy költözzenek Londonba, az édesapja után. A jövőben ott nagyon sok magyar él majd, köztük sok tehetséges ember. Apja új barátnőjének, Évának adódni fog egy csomó lehetőség, úgy pedig aligha marad meg hosszú távon egy helyben. Le fog lépni az apja mellől, mert mohó, és mindig még jobbra ácsingózik, telhetetlen. Akkor pedig apa és anya talán újra…

Folytatta hát, amibe belekezdett: – Holnapután megtartjuk itt a szokásos rítust. De hányan tudnánk felsorolni az összes aradi vértanút? Hányan gondoltátok végig, hogy vajon igaza volt-e Kossuthnak Görgeyvel szemben? Vagy hogy miért vonult ellenünk Jelasics? És a jövőben hányan maradtok meg ebben az országban? Nem hibáztatlak én titeket, én a legkevésbé sem, hiszen egy egész univerzum meghódítása vár ránk! Én is lelépek majd innen. De lesz idő, meglátjátok, amikor csak az Arcbukon ünnepeltek majd… már aki, egyáltalán. Lájkolgatással, meg aktuális mémek és videók osztogatásával intézitek el a „nagy napot”. A munkatársaitoknak, akik ezt látják, még így is éppen annyira érthetetlenek lesztek, mint amilyen én vagyok most nektek! Dani – fordult nagy hangú csúfolójához –, nem egészen húsz év múlva ilyenkor, Londonban a te Sunjeev nevű bróker kollégád a 15-i arcbukos aktivitásodat látva csak annyit vet majd oda a szomszédos munkaállomásból, hogy „Happy Chinchilla Day!”, neked meg lesz képed röhögni ezen, miközben a szabad öt percedben a konzervatív nemzeti értékek védelmében anyázol másokat névtelenül egy magyar nyelvű híroldal kommentszekciójában!

Elbizonytalanodva pillantott körbe, mert rájött, hogy az Arcbukról az osztálytársak nem hallhattak – kommentálásról talán, bár arról sem mindenki. Fogalmilag is nehéz lett volna körvonalaznia számukra, mire gondolt pontosan. Hogyan érhetnék fel ésszel, mi lesz egyszer a most még gyerekcipőben járó internetből? Egyedül Danin látszott, hogy eltűnődik a hallottakon – talán legyezte az önérzetét, hogy londoni brókerként utalt rá az imént. Még a végén éppen ez hajtja majd arrafelé, ismerte fel Béla... A jelek szerint megint a szócső szerepe jutott neki.

– Én csak méltósággal akartam ünnepelni, magamban, miért nem lehetett hagyni…? – kérdezte lemondóan, és inkább visszaült a helyére.

A tanárnő újra túláradó szeretettel bámult rá, de most már nem úgy, mint az imént, hanem sajnálattal. Bélának feltétlenül el kell mennie az iskolapszichológushoz, gondolta. Hiszen érthető, válnak a szülei. Apuka diplomata, kinevezték Londonba, és azzal lepte meg anyukát, hogy nem őt viszi magával – inkább egy nála tíz évvel fiatalabb csajjal az oldalán megy ki Angliába. A szülői értekezleten volt képe Bélára hivatkozni ezzel kapcsolatban, mondván, jobb lesz a gyereknek is, ha otthon tanulhat, és nem szakítják el a barátaitól. Micsoda álságos alak!

Az egész tanári kar ismerte a történetet – apuka a gimnázium testnevelés-tanárnőjét szedte fel… Éváról pedig mindenki tudta, hogy aerobikedző szeretne lenni, lehetőleg a világnak egy olyan részén, ahol az ezért járó pénzből sok értékes dolgot lehet venni. Csak egy kis indulótőke kellett neki – „vagyis egy induló töke”, ahogyan a tanári karban mondták egymás között a kollégák.

Odament Bélához, és megsimogatta a fejét.

– Na, lássunk most már munkához, jó? Aztán az óra után beszélünk erről – mondta neki, hogy egy kicsit lelket öntsön belé. „Hidd el, nem kívánom én, hogy az az ocsmány kurva megcsinálja a szerencséjét, de ezt mégsem mondhatom neked vigasztalásképpen, fiam…” – gondolta közben.

– Nem hinném, hogy sikerülni fog neki – felelte erre hangosan Béla, és volt valami fura a tekintetében!

© Marton Péter

Ez az írás a Bolygók világa c. novelláskötet része, mely innen tölthető le egyben.