– Adjál már abból az anyagból! – noszogatta önjelölt segítőjét Afiah.

Nicolas csak meredt vissza rá.

Afiah a dzsekije oldalsó zsebére bökött egy határozott mozdulattal. Ettől a másiknak leesett végre, hogy felesleges adnia az ártatlant – és az is, hogy közvetve mire irányult a kérés.

– Nem verekedhetsz. Óriási hiba lenne – ellenkezett erre.

– Segíteni jöttél, nem? – Afiah mindig lényegre törően kommunikált.

Nicolas-nak eszébe jutott, hogy a motorkerékpárja csomagtartójában van még cucc bőven. Miért pont ezen ne osztozkodna…? De hogy kiszúrta már a nigériai! Biztosan a tranzitállomáson, tegnap hajnalban, vonta le a következtetést. Mikor mindenki kidőlt, Nicolas a könyökére támaszkodva félrefeküdt cigizni. Kicsit távolabb húzódott az emberektől, mintha csak megpihenne. Közben a benzinkúti jutalompontos kártyáján a szabad kezével „a sorait rendezte” – ahogyan előszeretettel fogalmazott. Felszippantott egy csíkot, kellően felpörgött a hazamotorozáshoz, és amikor felkerekedett, látta, hogy Afiah még ébren van.

– Menjünk odébb – adta be a derekát. A közelben álló kisteherautó felé indult. Vigyázott rá, hogy kikerüljenek a szervezők látóköréből. Csak ez után állt neki előkészíteni a műveletet. Jobb híján az út szélén álló kuka tetejére pakolta ki a hozzávalókat.

Mikor elkészült, megmutatta Afiahnak, hogyan szippantsa fel az anyagot.

A nigériai arcára kiült a harci láz. Úgy hajtotta végre a feladatot, ahogyan egy bevetésre induló katona veszi magához a felszerelést.

A közeli roncstelepen Eddie Kermack, közismertebb nevén Tapló, más megközelítésben bár, de szintén ráhangolódni igyekezett éppen.

Felidézte magában két évvel ezelőtti meccsét Jésus López ellen. Karrierfordítónak bizonyult, a rossz értelemben. Egy darabig nem hívták utána verekedni sehová. Volt egy pillanat a harmadik menetben, amikor a mexikói csúnyán az arcába mászott. Bekapott egypár nagyobb ütést, és egy másodpercre védtelenné vált. A combizmában kompressziós szakadások keletkeztek, López olyan erővel kaszálta ki a lábát.

Mikor a földre került, elő kellett volna törnie belőle minden energiának, vissza kellett volna támadnia, porrá zúznia az ellenállást...! Mindig is erre készült az edzéseken. Valami mégis hiányzott abban a pillanatban. Valahányszor erre gondolt, Tapló dühös lett, nagyon dühös. Mint egy felhúzott rugó. Tele szabadulni vágyó, pusztító energiával.

A környezetében az indulattól egyszeriben legyűrhetőnek tűnt minden.

A szabályos halomba pakolt autókarosszériákat szanaszét dobálta volna. A telep félig kitárt kapuját kitépte volna a helyéből. A hevenyészett küzdőtér szélén heverő padot kihajította volna a telepet övező szögesdrót kerítésen túlra. Mint valami diszkoszvető. López fejét pedig keresztülküldte volna a közelben kerekek nélkül rozsdásodó autóbusz oldalán.

Végre új próbatételek elé nézhetett. Nemsokára talán Lópezt is kihívhatja megint. Az ügynöke szervezett neki néhány bunyót a tavaly alapított Világligában. Ott legalább olyan kemény ellenfelekre számíthatott, mint amilyen a mexikói volt. A Mixed Martial Arts ezen a szinten csak ilyenekkel szolgálhatott.

A levegőbe bokszolt néhány kombinációt. Türelmetlenül járkált fel-alá egy láthatatlan ketrec falai között.

A szeme sarkából észlelte, hogy egyre többen jönnek be a telep kapuján. Figyelni nem igazán figyelt rájuk. A friss hús. Az edzősegédei hozták őket, a vállalkozó kedvűeket.

A mostani felkészülés részeként már a harmadik kikötőt készült végigverni. Direkt nála nagyobb ellenfeleket hajtottak fel neki, hogy a következő profi meccsére megfelelően ráhangolódhasson. A hórihorgas, hosszú karú Willy Wilson várt rá – egy MMA-s veterán, aki mellékesen tartja a baseballütő-kettérúgás Guinness-rekordját. Egy perc alatt huszonöt ütővel végzett!

Tapló egy átlagos edzésen hat-hét amatőr ellenfelet bokszolt le. Némelyik egészen ügyesen és gyorsan mozgott, és szinte mindegyik csinált váratlan húzásokat. Ennyit elintézni belőlük felért egy langyos menettel egy éles meccsen, gyengébb ellenfél ellen. Persze az önkorlátozással együtt, amit beépítettek a játékba. Jogilag így volt célszerű. A résztvevők mind aláírták, hogy az ő bajuk, ha megsérülnek, mégis egyszerűbb volt, ha kifelé nem kellett erről magyarázkodniuk senkinek. Tapló az ütéseibe harminc-negyven százalékot ha beleadott. A lábát csak nagyon jó ellenféllel szemben használta volna. Földharc pedig nem szerepelt a tervben.

Látta maga előtt López arcát. A mexikói képe felébresztette benne az ördögöt. Az edzőmeccseken így is végig észben tartotta, kikkel bokszol, és vissza tudta fogni magát. Nem került elé olyan, aki feledtette volna vele a különbséget.

Nicolas a komfortzónáján kívülre keveredett. Máskülönben egész életében tesztelte a határokat. Így jutott el oda, hogy a pénzkeresős postai munkája mellett a szabadidejében migránsoknak segített. Olykor a hatóságokkal is szembetalálta magát egy-egy hevesebb vita kereszttüzében. A roncstelepen viszont olyan figurák vették körül, hogy ezek a lázadó lépések hirtelen aprónak tűntek. Úgy érezte, ami az életében eddig történt, egyszerűen nem mérhető össze az itt egybesereglettek tapasztalatainak tömegével.

Próbálta kerülni a feltűnést. A fejét leszegve sodort magának egy cigarettát. Gondosan egy megtermettebb fazon háta mögé húzódott, és a válla mellett kilesve igyekezett nyomon követni az eseményeket.

Aggódott Afiah miatt, bár jól edzett halászember volt a nigériai. A Bakassi-félszigetről menekült el, miután szülőföldje a Nemzetközi Bíróság döntése nyomán Kamerunhoz került. Afiah és családja nem bízott a terület új gazdáiban. Mikor már olyan híreket lehetett hallani, hogy civil ruhában kameruni csendőrök szivárognak be a torkolatvidékre, és megverik a halászokat, akiket egyedül érnek, eljöttek onnan – így mesélték.

Afiah szülei hátramaradtak abban a szánalmas porfészekben, ahol Cross River szövetségi állam katasztrófavédelmi hivatala, a sorsukért felelős állami szerv új otthont kínált nekik, távol a folyótól és az óceántól. Az apja most kapuőrként üldögélt egy raktárépület bejáratánál odahaza. Szerényen keresett vele, de neki legalább volt mit csinálnia. Nem úgy a család többi tagjának. Afiah a három testvérével, a bátyjaival együtt ezért kelt útra Európa felé. Úgy remélték, lesz mit hazautalniuk, ha munkát találnak a jobb világban. Szerencsére még egyikük sem házasodott meg, mehettek szabadon.

A halászévek alatt Afiah egy kicsit verekedni is megtanult. Büszkén mesélte Nicolas-nak, hogy valaki képezte őt.

Nicolas a tranzitállomáson látta Afiah felsőtestét. Masszív, szálkás izomzata volt, és a minden valamirevaló harcosnál elvárható sebhelyek sem hiányoztak róla – hogy ezeket halászat vagy boksz közben szerezte, netán máshogyan, arra Nicolas inkább nem kérdezett rá.

Látva a tetoválások borította vadembert, aki ellen kiállni készült, mégis féltette a nigériait. Az a bizonytalanságérzet, ami egykor az Afiahhoz hasonló, jó felépítésű migránsok közé vegyülve fogta el, mikor nem ismerte még a történeteiket, és mindenki félelmetes, tízezer kilométernyi út minden próbáját kiállt vasembernek tűnt számára, most az északi félteke őslakosai láttán fogta el.

– Nem tudom, jó ötlet-e ez – jegyezte meg, miután végignyalta a cigarettapapírt, és befejezte a tekerést.

– Hallottad – felelte Afiah, anélkül hogy oldalra pillantott volna. – Négy perc ezer euró. Oké lesz.

A tömegen az izgatottság hulláma futott végig. Az elöl állók kiabálni kezdtek, biztatást adva a verekedéshez minden érintettnek. A sokaságból kivált az első marcona alak, hogy szerencsét próbáljon. Az alapján, ahogyan a kezét tartotta, akár komoly harcos is lehetett volna.

Tapló Kermack a nevét harci kellékként viselte. Ahhoz, amit csinált, nem vehetett fel akármilyen művésznevet. Eleinte így is kényelmetlenül érezte magát miatta.

Testnevelő tanárnak tanult. Tudta az összes üthető testrész, sőt az ütlegelésükhöz használható izmok nevét is latinul. Haladó szinten ismerte a testmozgás fiziológiáját. A kedvenc tantárgya a „Sport és stratégia” kurzus volt a végzős évében, amikor a verekedésre adta a fejét. Nem azért kellett neki menedzser, mint némelyik másik bunyósnak, hogy kiszámolja helyette, mennyi egy meg egy. Magától is tudta, hogy a Tapló név a hasznára lehet. Elvégre jobb, ha érzéketlen zúzógépnek látják az ellenfelek. A profik között minden ilyen részletnek jelentősége lehet. Taplót az zavarta, hogy az álcáját soha nem vethette le. A ringen kívül is viselnie kellett, állandóan. Csak így ért valamit.

Amatőrök ellen máskülönben efféle megtévesztés nélkül is boldogult volna. Persze tisztelte azokat, akik kiálltak ellene. A tisztelet azonban nem akadályozta meg abban, hogy pontos találatokat vigyen be nekik, többnyire játszi könnyedséggel.

Először néhány ütés a lengőbordákhoz, hogy lelassuljanak, és leeresszék a kezüket. Lengőbordák… costae fluctuantes. Egy, kettő. Elmozgás. Kegyelemdöfésnek alattomos horog az állcsúcsra, a protuberantia mentalis tájékára… Közben figyelni a védekezésre, nehogy a végén csússzon be valami meglepetés…

Ha végig megfelelően összpontosított, nem eshetett baja.

A bevett sorozatok végrehajtásához Taplónak elég volt egy pillantás a másik szemébe. Az első ütésváltás előtt mindig, mindenki tekintetében felvillant az a tűz. A sarokba szorult vadállat harci késztetése. Tudta, csépelnék őt, amíg bírnák, ha leeresztené a kezét, és nem védekezne. Az adrenalin hatása alatt még kárt is tennének benne. Ha egyszer egy ilyen mérkőzés beindult, igazi mérkőzés volt, még ha a megmérettetés eredménye nem is lehetett kétséges. Ütni kellett, elkerülhetetlenül.

Ha igazán pontosan ütött, az anyagilag is megérte Tapló csapatának. Aki egy percig sem bírta, semmit nem kapott tőlük. Egy percen felül járt száz euró, két perc felett kétszáz, három felett háromszáz.

A mai ellenfelek közül az első három például üres kézzel és vérző fejjel távozott. A negyedik jobban bírta, de másfél perc után leült gondolkodni, és inkább nem kelt fel újra, legalábbis harcolni nem. Jó két percig kapkodott levegő után. Üveges tekintettel meredt a nagy semmibe, míg győzködték, hogy ha feláll, újra indul az óra. Harminc másodpercet kellett volna kibírnia, és még egy százas ütötte volna a markát.

Nem vállalta.

– Még mindig verekedni akarsz? – kérdezte Nicolas.

– Még nem – vágta rá Afiah türelmetlenül, félreértve a kérdést talán. A szeme összevissza cikázott, látszott, nem csak küzdeni készül, jár az agya. – Utolsónak megyek – tette hozzá. – Jobb.

„Stratégiát sző”, állapította meg Nicolas, és tisztelet ébredt benne a nigériai iránt.

Az orrán át fújta ki a cigifüstöt. Ez mindig megnyugtatta egy kicsit. Elhatározta, hogy megpróbál maximális bizalmat sugározni magából. Végtére is kicsoda ő, hogy megítélje, ez-e a helyes út valakinek, aki eltalált Nigériától idáig. Tudta, mennyire kell Afiahnak és testvéreinek a pénz. Jó edző módjára meg is próbálta emlékeztetni a távlati célra.

– Azért csinálod, igaz? – kérdezte a tengerparti dombok irányába mutatva, messze, ahol megcsillant valami az oda vetülő napfényben.

A biztonsági kerítés volt az. Ha valaki kész volt megfizetni az aktuális tarifát egy erre kapható teherautó-sofőrnek, és vállalta, hogy a megadott időben átmászik azon a kerítésen, az ott, az ártatlanul zöldellő dombok között már az utolsó ellenőrzőpont után szállhatott fel egy járműre, hogy a tengeröblöt átszelő hídon keresztül átjusson a túlpartra. Afiahnak és testvéreinek földijeik voltak odaát, azért igyekeztek oda. Halászhajón akartak munkát szerezni. Azt remélték, visszavárja őket a tenger.

Nicolas belátta, hogy ezért megéri próbálkozni. Legfeljebb Afiah is leül egy kicsit gondolkodni, ha bekap egy nagyobb ütést.

Afiah azonban fel sem nézett a kerítés említésére. A harcot figyelte. Igyekezett tanulmányozni Tapló mozgásának minden részletét.

Nyilvánvaló gyengeséget nem talált. Lenyűgöző volt, leendő ellenfele milyen jól támadott és védekezett egyszerre. Sehol nem hagyott könnyen üthető, szabad felületet. Elmozgott, ha kellett, látszott, hogy le sem becsüli az ellenfeleit nagyon. Fegyelmezett volt és brutális.

Betartotta az összes fontos szabályt, amelyről Afiah még Abisogun Alabi edzőtermében hallott.

Alabi egykor a Niger folyó deltájába települt nagy olajcégek egyikének biztonsági embere volt. Elbocsátották, mert ivott, keményen. Egy alkalommal ez a munka közben is meglátszott rajta, a főnöke előtt. Kirúgták. A felesége családjához költözött az asszonnyal és a gyerekekkel együtt, a Bakassi-félsziget egyik halászkikötőjébe. Hogy ne essen szét teljesen, edzőtermet nyitott. A környék viszonyai közepette utóbbi bokszklubnak is elment. Két edzőpad és néhány hazai filmes plakát, Nollywood legjava mellett egy zsák is volt ott. Azt lehetett püfölni.

Némi szeszrevalóért Alabi bőségesen osztott tanácsokat annak, aki meghallgatta. Afiah volt az egyetlen – így a halászszezonok szüneteiben, és az olyan napokon, amikor nem kellett kifutnia a vízre a többiekkel, Alabi vezényletével csiszolhatta a technikáját.

Nem voltak illúziói. A kondíciója jó volt, de nem volt rutinja az igazi harc terén, hacsak nem számítjuk azt a rövid találkozást a kameruniakkal, amelyről a testvérein kívül másnak nem beszélt. Öten támadtak rá. Az egyiküket egy feltartó rúgással ledöntötte a lábáról, egy másikat pedig keményen megütött.

Azután hátulról kapott egyet a fejére, és alaposan elverték.

Az egyperces határt az ötödik ellenfél csúnyán bedagadt bal szemmel lépte át. A matróztermetű, kopasz, bajuszos, fekete atlétatrikós, ránézésre jó százhúsz kilós tag alig látott a vérömlenytől. Befeszült, és vad árnyékbokszolásba kezdett. Tapló egy mesteri jobb felütéssel bevitte neki a kegyelemdöfést. Ehhez azonban közelebb kellett lépnie hozzá. Bár elővigyázatos volt, a kopasz előrelendültében szándékolatlanul, de keményen az arcába fejelt. Mindketten meginogtak. Tapló lerázta magáról a dolgot, vagy legalábbis úgy tűnt. A kopasz elvágódott, és egy haverja kezdte élesztgetni, hogy magához térjen.

– Na jó… még valaki? – morogta Tapló, kicsit bosszúsan.

Az ügynöke, egy hájas, baszk sapkát viselő fazon még néhány embernek az arcába tolta a szokásos papírt. A többség teljesen elbizonytalanodott. A látottak alapján már nem tűnt olyan jó bulinak, hogy csupasz kézzel kiálljanak egy igazi harcos ellen. Bármennyit bunyóztak is korábban életükben.

– Aláír valaki? Még egy harc mehet.

Afiah előrelépett.

– Afiah a nevem. Harcolok – jelentkezett be.

Az ügynök unottan odaállt elé. Elismételtette vele a nevét, és a papír aljára firkantotta olvasható betűkkel kétszer, gondolván, családnévnek is megteszi. Utána Afiah kezébe nyomta a tollat, hogy az ő kézjegye is ott legyen.

Mikor megvoltak ezzel, az ügynök a szemébe nézett.

– Tiszta harc legyen. Rúgásokat nem ajánlok, mert bajod eshet. Maradj az ütéseknél, és oké leszel. Értve?

Afiah bólintott, és felsétált a küzdőtér közepéig. Tapló sportszerűen elé tartott öklét megérintette, kicsit szétváltak, és máris indult a harc.

Még mielőtt bármi egyéb történhetett volna, a speed hatása alatt Afiah villámgyors, ostorcsapásként csattanó rúgást vitt be Tapló combjának felső, külső részére, húsz centivel a csípő alá – pont ahogyan Alabi tanította. Erős lábai voltak, és kiváló egyensúlyérzéke. A vízen sokszor naphosszat álldogált a csónak végében. Remekül boldogult a háló kivetésével és bevonásával, jól elbánt a kormányzással is. Alabi ezért külön odafigyelt a rúgásaira, és sokat gyakoroltatta vele ezeket.

Afiahot így is váratlanul érte, hogy betalált, és hogy ellenfeléből – most először – fájdalmas hang szökött elő. Sőt el is vesztette az egyensúlyát, és a földre esett.

– Üsd le! Adj neki! Csináld ki! – hallatszott néhány elvadult hang a közönségből.

Tapló szemén látszott, hogy egy pillanatig cselekvésképtelen a meglepetéstől. Ilyenkorra acélos csapásoknak kellett volna rázúdulniuk, normális esetben. Éppen örült volna, hogy megúszta, és igyekezett felállni, amikor Afiah lesújtott.

Nem igazán technikásan – erő mégis volt az ütésében bőven.

Tapló előtt elfeketedett a világ. Védekezésből lerohanta ellenfelét. A nyakába akaszkodott. „Ki vagy te? Miféle föld porából gyúrtak?”, kérdezte magában, miközben igyekezett lefogni a másikat. Keresgélte elveszett magabiztosságát. Megpróbált bevinni néhány ütést a bordák alá. Az elsők reménytelenül lecsúsztak.

Afiah el tudott tőle szabadulni, és válaszul adott néhány cséphadarós fülest jobbról-balról.

Tapló újra meg újra megpróbálta lefogni, de nem ment. Fél percébe telt, mire egy jól irányzott egyenessel rendet csinált, és hátrálásra tudta kényszeríteni ellenfelét. Akkor vett egy mély levegőt, és a pillanatnyi szünetet kihasználva igyekezett átértékelni a helyzetet. Az ütközetet a körülöttük állók mobiltelefonnal vették. Csak ez hiányzik, megy az internetre, villant át Tapló fején. Elkap az underdog, mint valami olcsó filmben. Miközben erre gondolt, újabb villámgyors rúgást kapott a lábára. A beléhasító éles fájdalom ismerős volt, túlontúl ismerős. Jésus López arca jelent meg előtte. Kajánul vigyorgott rá a mexikói.

Egyből visszaütött, és érezte, hogy ez fájhatott a másiknak – ám közben lesántult. Nem vitte előre a lába. Mintha ólomból lett volna.

Afiah pedig csak ekkor kezdett el mozogni igazán. Beugrottak neki az alapok. Tudta már, mit kell csinálnia. Egy gép fáradhatatlanságával váltogatta a pozícióját. Mindenütt ott volt. Háromszázhatvan fokból kereste az ütési lehetőséget, mindenhonnan.

Hosszú karjai voltak, Tapló alig tudta megütni. Ellenfele próbálkozásait maga is biztonsággal hárította, ám ez így patthelyzet volt. Az óra ketyegett, túl a három percen.

Az óra érdekelte Taplót a legkevésbé. Győzni akart, és ehhez közelebb kellett csalnia magához az ellenfelét. Földharcba akarta vinni, hogy lefojthassa. Szélesebb alapállást vett fel. Szándékosan kint hagyta a lábát, hogy a másik elbízza magát.

A csel működött. Már könnyen felismerhető volt, mikor jön a következő rúgás. Ellenfele akár előre szólhatott volna. Gyors volt, de messze nem elég gyors, hogy Tapló ne tudjon közbelépni. A lendülő lábra, térd alá rúgott. Hangos nyögés formájában kapott megerősítést, hogy talált.

Ám újabb meglepetés várt rá. Ellenfele a kapott rúgás után a magasba szökkent, és egyszerűen rávetette magát. Tapló a jó kilencvenkilós testtel a nyakában a földre zuhant, egyenesen a küzdőtér szélén felállított pad mellé. Szerencséje volt, hogy nem verte be a fejét. Elsőre nem is találta a fogást a másikon, aki helyzeti előnyben volt, és a nyaka köré tudta fonni a karját.

A rutin dolgozott Taplóban. Nagy nehezen hátranyúlt. Átkulcsolta a karját az ellenfele tarkója mögött. Ellentámadásba ment át. Lassan, komoly erő kifejtése árán tudta átvenni az irányítást. Mikor megvolt végre a fogás, a földre szorította Afiah fejét, és nekilátott kipréselni belőle a szuszt.

– Kopogd le – noszogatta, összeszorított fogai között szűrve a szavakat. – Taps a földre, azt’ mehetsz haza.

– Add fel! Nem kell itt meghalni! – ilyesmiket kiabált a közönség.

De Afiah nem adta fel, és valaki bekiáltotta, hogy letelt a négy perc. Még valami felfújatlan rózsaszín lufit is bedobtak a küzdőtérre, egyértelmű jelzés végett.

Tapló fáradtan tápászkodott fel. Miután kiegyenesedett, egy darabig csak nézte a földön fekvő alakot maga előtt. Afiah a hátára fordult, mintha csak a strandon heverészne. Úgy mosolygott rá fel. A kép örökre bevésődött Tapló emlékezetébe. Hitetlenkedve rázta meg a fejét, és egy szó nélkül odébbállt.

Afiah is felkászálódott, és továbbra is mosolyogva – Nicolas eddig nem látta mosolyogni soha – ledobta magát a padra.

A pad lábánál egy perccel ezelőtt még a harcát vívta – most trónként foglalta el a helyet. Lazán szétvetette a lábát. Karját a pad támlájára fektette. Mintha csak a nézője lett volna az iménti bokszmeccsnek. Éppen csak egy tál pattogatott kukorica hiányzott mellőle.

– Sok pénzbe fog ez fájni! – jegyezte meg vigyorogva. Bal keze mutatóujját tanárosan rázta Tapló ügynöke felé.

Az nem várakoztatta. Odalépett hozzá, és már fizetett is. Százasokban számolta le az összeget, a végén pedig kitartotta az öklét, hogy koccanjanak. Afiah végtelen lazasággal viszonozta a gesztust, majd eltette a ropogós zöldeket.

Nicolas-ba belenyilallt a gondolat, hogy ennyi pénz ezen a környéken, ezekkel a figurákkal körülvéve nem életbiztosítás.

Lopva körülnézett. A közönség kezdett szétszéledni. Aki még figyelt Afiahra, tisztelettel méregette a nigériait, miután ilyen jól helytállt. De mi van, ha többen támadnak, hátulról, valami acélrúddal? A tranzitállomás jó három kilométerre volt. Afiahhal azért jöttek el idáig, hogy alkalmi munka után kérdezzenek a kikötői negyedben. Így találkoztak a hirdetéssel: „Sparring partners wanted who can take a punch (or kick)”. Afiah azt mondta, nézzék meg, ő pedig azt hitte, kíváncsi csupán.

Nekiállt egy újabb cigit sodorni magának.

– Nicolas, gyere ide! – szólt hozzá Afiah, és meglapogatta a padot maga mellett, jelezve, ott a helye. – Csinálsz nekem is egy cigarettát? Előre is köszönöm szépen! – tette hozzá nyájasan, nem szűnő mosolygással.

– Csinálok, naná. Nagy voltál! – bukott ki Nicolas-ból. Hitetlenkedve rázta meg a fejét, akárcsak Tapló az imént. – Azok a rúgások mintha valami filmből jöttek volna!

Afiah elégedetten bólogatott. Tekintetét a zöldellő dombok felé irányította, amelyekre Nicolas nem sokkal ezelőtt hiába próbálta felhívni a figyelmét. A mosolygásába most először valami szomorúság is vegyült. Valami keserédes érzés. Alapvetően mégis elégedettnek tűnt.

A roncstelep tulajdonosa jött oda hozzájuk. Ötvenes éveiben járhatott. Zsír- és olajfoltos munkaruhában közelített feléjük. A felépítéséből ítélve egy csavarkulccsal a kezében ő is komoly ellenfél lett volna.

– Meddig szándékoznak maradni az urak? – kérdezte. – Az ott az én kedvenc helyem. Ott szoktam várni a kuncsaftokat.

– Majd hívunk egy taxit – vetette oda királyi nemtörődömséggel Afiah. – Ugye nem gond? – tette hozzá pár másodperccel később, mintha úgy döntött volna, mégis inkább udvarias lesz.

– Nekem nem – vonta meg a vállát a tulaj. Aztán váratlanul barátságosság ült ki az arcára, és távozóban megjegyezte: – Csak az a csőcselék menjen innen minél előbb. Nekem is jó napom volt… – Elmosolyodott, és megérintette az overallja mellső zsebét. Alighanem friss szerzemény eurók lapultak benne. – Nem hiányzik ide ez a söpredék – mondta még, azzal tett egy ügyetlen, de továbbra is barátságos mozdulatot, mely egy bokszoló ököltartását utánozta, és egyben gratulációt is kifejezhetett.

Nicolas elkészült, átnyújtotta a megtekert cigit, és tüzet adott Afiahnak. Az első slukktól a nigériai erősen köhögni kezdett.

– Nem dohányzol? – kérdezte zavarodottan Nicolas.

– Az első cigarettám – válaszolta széles vigyorral Afiah.

– Ööö… akkor inkább kicsiket szívj, és ne mélyre.

– Nagyon jó, nagyon jó – biztosította a nigériai, és újra a dombokra összpontosított. Mikor félig elszívta a cigarettát, Nicolas-hoz fordult. – Tudnál hívni egy taxit, barátom? – kérdezte. – Az akcentusom miatt nem biztos, hogy szívesen idejönnek nekem.

Nicolas-ban elsöprő erejű, bajtársias érzések keringtek éppen. Kellemes volt a padon üldögélni. Egészen elbódult ettől. Egy kicsit az imént látott harc részesének érezte magát. Mintha ő is megküzdött volna a környék legkeményebb legényeivel. És együtt cigizett a bajnokkal!

– Persze – vágta rá. – Nem gyalogolunk akkor? – kérdezte szórakozottan, miközben bepötyögte a számot.

– A pénzzel? – kérdezte Afiah, ismét azzal a széles vigyorral az arcán. Felvonta a szemöldökét.

Nicolas ijedten meredt vissza rá. Az imént elhessegetett veszélyérzet a kérlelhetetlen realitás felismeréseként köszönt vissza, miután Afiahtól is megerősítést kapott.

Szerencsére csak tíz percet kellett várniuk. A taxi begurult a telep ajtaján, és Afiah intenzív karjelzéseit követve egyenesen a pad elé kanyarodott.

– Ülj hátra, Nicolas! – szólt a nigériai. – Én a sofőr mellé ülök.

Miközben beszállt, Nicolas a szeme sarkából látta, hogy Afiah egyetlen szökkenéssel terem a taxi ajtajánál. Ennyi energiája maradt még a harc után is?

Afiah megadta a sofőrnek a tranzitállomás címét. Közben a telefonját gyúrta szorgalmasan. Nyilván nem bírt várni a hírrel, máris beszámolt a sikerről a testvéreinek.

Amint a taxi megállt, hátrafordult.

– Nyolcszáz euró – mondta, kezében előre leszámolt köteg pénzzel. – Ezt add oda, kérlek, Okon bátyámnak. Én itt megvárlak.

Nicolas értetlenkedett egy kicsit, de megtette, amit kellett. Okon odabenn olyan magától értetődően fogadta a pénz érkezését, mintha kétsoros képeslapot kapott volna egy érdektelen rokontól.

A küldetés teljesítése után Nicolas visszatért a taxihoz. Afiah letekert ablakkal várta. Nicolas odahajolt, hogy jobban hallja, amit mond.

– A motoroddal gyere, Nicolas, hogy vissza tudj hozni ide. El kell jönnöd velem a kórházba. Eltörött a lábam.

Afiah nem volt kétségbeesve.

Tudta már, hogy azt a kerítést nem a testvéreivel együtt fogja megmászni.

De afelől nem volt kétsége, hogy előbb-utóbb menni fog. 

Tapló és Afiah csupasz kezes bunyójának felvétele futótűzként terjedt az interneten. Reményt adott minden lelkes sufniharcos tinédzsernek és a letűnt fiatalságról dobozos sör mellett álmodozó férfiembernek, hogy ha egyszer úgy alakulna, ők is meg tudnák ütni a legnagyobbakat akár. Hogy aki bátor, az képes erre.

A roncstelep legendássá lett. Időnként emberek bukkantak fel lefényképezni a kerítés mögül. A fotókon gyakran szerepelt a tulajdonos is. A padon ült, szokott helyén, a trónuson.

Nem sokkal az után, hogy Afiahnak híre kelt, a küzdősportok világából egy csapat ügynök jelent meg a kikötőben. Fekete limuzinnal jöttek. A rejtélyes harcos érdekelte őket, hátha sikerül leszerződtetniük. Időbe telt, mire rájöttek, hogy a migránsok között kellene keresniük.

A tranzitállomáson hiába kérdezősködtek utána. Aki ismerte Afiahot a környéken, már rég eljutott a túlpartra.

© Marton Péter

Ez a novella a Bolygók világa c. novelláskötet része, mely innen tölthető le egyben.