Megközelítettem a kerítést, sunyin lopóztam előre. Nagymestere vagyok az ilyesminek. Lassan mozogtam, kiszámítottam minden lépésemet. Egyik láb a másik után. Figyelmesen.

Az a titka, hogy meg kell állni rácsodálkozni a fűszálakra néha. Vagy bármi egyébre, ami a szemünk elé kerül anélkül, hogy kerestük volna. És elidőzni felette akár percekig is. Mintha valóban nagyon érdekelne, sőt lenyűgözne, amit látunk.

Így érhetjük el azt az állapotot, amikor mozgás közben is észrevétlenek maradunk. Eggyé olvadunk a tájjal.

Itt próbálkoztam, mert két órával ezelőtt meglestem, amikor átkelt ezen a részen néhány ember. Suttogva beszéltek, erre figyeltem fel… Az amatőrök. A magas frekvenciájú hangokat könnyebb észlelni. Hát senki nem tanította meg ezeket, hogyan kell egy célt tisztességesen becserkészni? A vadászból gyorsan űzött vad lehet, ha ennyire gondatlan.

Bár a magasban függő vakító fények körétől igyekeztek minél távolabb maradni, megcsillant a kezükben a fémeszköz, mellyel utat nyitottak maguknak a szúró és vágó drótakadályon át.

Egyszer félbehagyták, amit csináltak. Elbújtak a bozótosban, az innenső oldalon. Talán azt hitték, jön valaki. Valójában csupán az történt, hogy az egyikük elveszített egy nehéz tárgyat. Éppen egy száraz gallyra esett rá, az reccsent nagyot. Ők csak a zajt hallották, attól ijedtek meg.

Végül összeszedték a bátorságukat, és előjöttek szánalmas rejtekhelyükről, ahol bárki könnyen felfedezhette volna őket. Kicsivel odébb keveredtek, mint ahol az imént munkálkodtak, úgyhogy kezdhették elölről, neki a kerítésnek újra. Pedig az előző helyen már majdnem sikerült elég nagy rést nyitniuk rajta.

A munkájuk mégsem veszett kárba. Csak végül nem ők látták hasznát…

Az átkelők csapdába szaladtak. Amint átjutottak, elkapták mindet. Elnyelte őket egy villogó fémkaszni.

A vadászok, akik keresztezték az útjukat, befedték valamivel a kerítésen vágott lyukat, csak azután távoztak. Valahogyan rögzítették is, amit odatettek, arrafelé nem lehetett átjutni már.

Nagyon védelmezik, ami odaát van… Biztosan megéri bejutni!

Szerencsére a másik lyuk elkerülte a figyelmüket. Adódik hát a lehetőség.

Nem aggódtam az előttem próbálkozók kudarca láttán. Ők túl lassúak és ügyetlenek voltak... Alacsonyabb rendű lények, hiába. Nagyon nehezen vergődtek át az akadályon. Beleakadtak állandóan, és bár igyekeztek halkak maradni, igazából rengeteg zajt csaptak. Az egyikük még fel is kiáltott, amikor megvágta magát. Én sokkal ügyesebb vagyok ennél.

Vártam két órát a biztonság kedvéért, mielőtt előremozogtam a résig. Mikor odaértem, először a fejemet dugtam be rajta. Lesben álló fenyegetésnek semmi jele. Hegyeztem a fülemet is, ahogy csak tudtam. Meggyőződtem róla, hogy nincs veszély.

Miután átjutottam, ami nem okozott különösebb nehézséget, elindultam az erdőn keresztül.

A hold derengésénél láttam néha egy-egy fénylő szempárt rám meredni, de nem zavartattam magam. Nyilván az enyém is úgy fénylik, mint az övék, úgyhogy jó eséllyel félnek egy kicsit ők is. A lényeg, hogy ezt nem szabad kimutatni. Ez az erdő egyik alapvető törvénye. Városból származom, de ezt a szabályt az úton idefelé hamar megtanultam.

Az átkelés után csak egyszer húztam meg magam, egészen rövid időre, amikor a vadászok egy őrjárata haladt el a közvetlen közelemben.

Táborhelynek egy nagyobb települést kerestem. Ott vannak az igazán jó lehetőségek, ott kezdhetek új életet, gondoltam.

Rátaláltam egy kővel borított ösvényre, ahol száguldoztak a világító fémkasznik. Annak a szélén haladtam előre. Az ilyen utak előbb-utóbb városokhoz vezetnek.

Nem kellett csalódnom.

Az ösvény mentén néhány óra alatt beértem egy településre, majd annak is a zsúfoltabb részébe. Kora reggel volt, sokan mászkáltak az utcán.

Egy kislány jól megnézett magának, de az anyukája elrángatta őt a közelemből. Az erdőből jövet nyilván nem volt igazán rendezett a megjelenésem.

Láttam néhányat a hozzám hasonlóan átjutott figurák közül az út másik oldalán, nagyobb csoportba verődve. Ők szerencsésebben jártak, mint az általam megfigyelt csapat. Nem nyelte el őket a villogó fémkaszni, de őket is megviselte az erdőben eltöltött éjszaka. Az anyuka feléjük is vetett egy ijedt pillantást, és behúzta a kislányt a kapun belülre.

Reméltem, idővel engem szimpatikusnak találnak majd. Elvégre én én vagyok. Az életszínvonalam múlik ezen!

Hamarosan szembejött, amit kerestem. Lapos tetős kőmenedék, sok-sok ember búvóhelye, odabent rengeteg élelmiszerrel, annyival, amennyit elképzelni is nehéz. Ott volt benn temérdek jó dolog, amire vágyom. Az illatok gyönyörű elbeszéléssé formálták, mi minden.

Alaposan rászorultam már, hogy harapjak valamit, úgyhogy leültem a bejárat előtt. Reméltem, hogy valaki segít.

Sokan megnéztek, mégsem jött oda senki. Én pedig nem tudtam elmagyarázni nekik, hogy mit szerettem volna, mert nem beszélem a fura nyelvüket. Szívesen odamentem volna valakihez, de ezek úgy siettek mind! Csak mentek ki és be folyamatosan.

Lassan felkúszott a nap az égre, melegebb lett, az én türelmem pedig fogytán volt már. Talán ha kikényszeríteném, hogy reagáljanak… Kivártam, míg az ajtónál álló sötét öltözékű ember elfordult egy pillanatra, és nem figyelt oda. Beslisszoltam az ajtón egy másik ember takarásában, amint megnyílt előttünk a bejárat. Gyorsan végigszaladtam az élelemtárolók között.

Néztem, mit találok ott, jobbra-balra. Ennyi jóból nem is tudok választani, láttam be elképedve. Ahonnan én jövök, ott a kukában hátramaradt ételnek is örültünk, édesanyámmal és a testvéreimmel. Nem csoda, hogy a vadászok a fémkasznival meg a kerítésükkel így védelmezik ezt a helyet.

Arra jutottam tehát, hogy fel kell hívnom magamra a figyelmet. Félreérthetetlen jelzéseket adok. Talán akkor megértik végre, mire van szükségem.

Kinéztem a legfelső tárolót, és felmásztam oda. Nem volt egyszerű, de ügyes vagyok, megoldottam. Páran kíváncsian fürkészték, mit művelek. A terv szerint haladunk, állapítottam meg...

Mikor fent voltam, nekiálltam leverni az összes ételt a földre a tároló alatt. Jó nagy robajjal landoltak. Volt köztük üvegben tartott étel is, meg fémdobozban tartott étel is… Nem szeretem, amikor csomagolásban van az étel!

Miután végeztem, kényelmesen elnyújtóztam, mintha csak megpihenni másztam volna fel ide. Résnyire azért nyitva tartottam a szemem, és figyeltem.

Egész sokadalom gyűlt össze alattam, ennyit elértem. Elégedetten szemléltem őket. Az alattvalóim – alattam, a helyükön.

Akkor viszont mire várnak még? Adjanak most már enni! Cserébe itt vagyok, láthat, aki erre jár, igazán megmutathatnák, mennyire jóságosak.

Rosszul számítottam. Felmásztak utánam, és hiába próbáltam menekülni, elfogtak. Fújtam rájuk, jeleztem, hogy visszatámadok, ha kell, de nem rémültek meg tőlem. Kitették a szűrömet.

Mikor újra a közért előtt találtam magam, a kislány, aki reggel nézegetett, hirtelen megint előkerült valahonnan.

Megsimogatta a fejemet.

Ha simogatásoktól jól lehetne lakni…

De ő legalább tudja, hogy mi a dolga. Kényeztet engem. Legfeljebb nem elég intelligens ahhoz, hogy felfogja, elsősorban élelemre lenne szükségem.

Azért doromboltam neki, ennyit kiérdemelt.

© Marton Péter

Ez a novella a Bolygók világa c. novelláskötet része, mely innen tölthető le egyben.