NEM LESZEK OTT

Volt valami szánalmas abban, hogy éppen az új év első napján akartam új életet kezdeni, éreztem én. Ilyenkor minden lájkvadász magazincikkben újévi fogadalmakról szóló kontentet tolnak - a tettrekészség teljes feladására ez éppen elég ok. Ki azonosul lelkesen reménytelenségtől bűzlő közhelyekkel? Ha sikerrel járok, utólag ezen gúnyolódni mégsem lehet.

A pillanat, amikor felismertem a változtatás szükségességét, eljött rég. Csak hagynom kellett magamnak némi időt, hogy megérjen bennem az elhatározás. Körülbelül egy esélyem van – nem vagyok az a küzdő típus vagy mi.

Szóval… a változtatás szükségességénél tartottam.

A szervezetem is jelezte már, hogy nincs minden rendben az életvitelemmel. Borzalmasan sokat ittam az utóbbi időben. Minden hétvégén legalább egyszer el kellett jutnom az agyhalálig.

Mikor be vagyok állva, csak annyit bírok mondani, hogy: „Mírci!” Meg hogy „Köccög!”

A mírci, ha nem volna nyilvánvaló, cirmit jelent – ezt a a szőke cirmik látványa váltja ki belőlem, a köccögök meg akkor következik, mikor észreveszem a tipikus műmájer csávókat, akikkel összetartoznak. Feszítenek és vetítenek.

Micsoda sivár világ! Csak én leszek lassan még lepusztultabb.

Egyszer olvastam egy egész jó cikket valahol, annak a szerzője írta, hogy itt kevesen akarnak mást, mint egy kis habzsi-dőzsit, mielőtt jön a kikapcs. Na, az a csávó legalább jól megmondta. Jó fej lehet… Fenét jó fej! Köccög!

Komolyra fordítva a szót, akad káros szokásom elég. Sokat köhögök, rondákat köpök. Alkoholból nagyon kevés is elég, hogy bedobjam a törülközőt. Nem szeretnék a tüdőm vagy a májam helyében lenni.

Ez indokolhatná, hogy az ember elszánja magát a nagy változtatásra, de mindezen túlmenően motivál az a mírci is, akivel összejöttem pár hete. Mikor lassan leesett, hogy az ő kíséretében egy darab köccög sincsen, repült neki a piros pont. A tetejébe egész értelmes is. Szóval, minden együtt, hogy én akarjak lenni a köccög, aki mindenhová kísérgeti.

Csakhogy ahhoz, hogy jó köccög legyen az ember, dolgozni kell keményen. Előbb-utóbb kell mikrosütő, plazmatévé, autó, házikó a kölköknek, meg úgy általában határozott elképzelések arról, mit akarok kezdeni az életemmel, és még azon felül is sok minden más, mit tudom én.

Ami az élettel kapcsolatos határozott elképzeléseket illeti, nekem volt olyanom néhány, csak ezek éppen most kérdőjeleződtek meg erősen. A mírci kezdte átprogramozni az agyamat. Neki nem valami alkesz csákesz kell. Hosszú távon neki inkább a kocogó köccög az esete. Egészségesen, felelősséggel.

Ki akar menni Angliába, mert zenészkedik, ott szeretné nyűni a hegedűjét – nyilván karriert is csinálna, ha lehet. Úgyhogy kapaszkodnom kell, ha komolyan veszem. Odakinn dolgoznom is kellene, meg továbbtanulnom is, élhetnék vagy három életet az itteni egy helyett. A spanok nem értik ezt. A szüleim támogatnák, de bennük is van kétely.

Jól csinálja egyébként a csaj, mármint a hegedülést, frankón küldi. Valami metálzenekarban is tök jó lenne, gerjedne rá a sok fan. Meg persze én.

Hát ezért alakult így.

Nem mentem szilveszterezni sehová. Az új év első reggelén azzal a szándékkal keltem fel az ágyból – én, január elsején, hajnali tízkor! –, hogy mostantól fogva kocogni induló köccögként ébredek minden reggel. Hegedűfutamok szaladgáltak a fülemben, mikor kinyitottam a szemem. Ha befagy a seggem, én eztán akkor is megyek.

Gyorsan felöltöztem, úgy tíz perccel később pedig már lenn voltam az utcán. Egész kellemes idő fogadott. A közeli parkig az utat sétálva tettem meg. Tisztában voltam vele, hogy már rég szedhettem volna a lábam, hiszen ez nem az olimpia. Itt nincs startvonal, meg rajtpisztolyra várakozás. De lélekben szükségem volt egy konkrét helyre az induláshoz, ahol átérezhettem a pillanat jelentőségét. Elvégre ha igazán tisztességes lettem volna, már a lépcsőházban is futok, sőt egész életemben futottam volna.

Egy hirdetőoszlopot szemeltem ki a park sarkánál, praktikusan az egész parkot körbekerítő kavicsos gyalogút szélénél. Az lesz a Ground Zero.

Az oldalamra akasztott walkman (!) fejhallgatóját a fülembe gyömöszöltem, és elindítottam a magammal hozott kazettát. A Land of Rape and Honey korszakos Ministry, az király, állapítottam meg magamban nem először, és ez a lelkesedés éppen elegendő volt, hogy elindítson az úton.

Ment is a dolog egy darabig, de a harmadik szám környékén elegem lett a zenehallgatásból. A Ministry zajkáoszának sokévi elmélyedt tanulmányozása után is szokatlanul élvezhetetlen volt, ami a fülemet kínozta. Rá kellett jönnöm, hogy a walkman, akármit pofáztak is a gyártók anno, teljesen alkalmatlan a kocogáshoz. A filmek hazudnak. A sztereotípiákkal sem árt vigyázni. De a legfontosabb, hogy a walkman az nem running man. Semmiképpen sem. A fejhallgató dugasza a rázkódástól állandóan kilazul.

Ez egész érdekes szaggatott jelleget ad a zenének, csak hát ezt kocogás közben hallgatni kegyetlen dolog. Úgy döntöttem, inkább leállítom a magnót.

A telefonomat kellett volna elhoznom, nem ezt az internetről beszerzett muzeális vackot.

Azon néha ránézhetnék a zenészmírcimre is motivációnak. Háttérképként el van mentve, ahogy melltartóban játszik a hegedűjén. Hagyta, hogy lefotózzam így az előszilveszteri bulin, a bentlakásos gimijükben! Utána visszament a szüleihez Pápára egy hétre. Talán így akarta biztosítani, hogy nem felejtem el, bármerre sodornak is az események. Ebből értettem meg, hogy nagyot léptünk előre, és hogy ezért felelősséggel tartozom. Na jó, valójában nem csak ebből. Inkább amiatt, ahogyan rám néz. Mintha tényleg látna bennem valamit (amit én nem).

Miután leállítottam, iszonyatosan idegesített, hogy az a hülye walkman továbbra is ott fityegett az oldalamon.

A következő súlyos megrázkódtatást az jelentette, amikor már ötödszörre vagy hatodszorra mászott ki a zsebemből, ahová gyömöszöltem, a fejhallgató zsinórja. Miközben tök frusztráltan odanyúltam, hogy visszatömjem a nadrágomba, nem vettem észre az érkező biciklist. Pont a gyalogút egy kanyarulata mögül, bokrok takarásából bukkant elő. Jött, mint állat, és persze majdnem letarolt.

– Hülye fasz! – üvöltötte új barátom.

Próbáltam a futásra összpontosítani.

Egyre nehezebben ment. Az apró bosszúságok kezdték megmérgezni az elszántságomat.

Az a biciklis csak az első volt a sok közül, akik az új év érkeztével előgurultak a garázsból. Mégsem ők voltak a legdurvábbak, pedig az is pont elég idegesítő volt, hogy állandóan fel kellett futnom előlük a fűre, és nem tudtam felvenni a kocogáshoz egy egyenletes ütemet.

Ott voltak ugyanis a kutyások.

Aki próbált már kocogni parkban reggel, annak biztosan nem új, amit itt összehordok, de ez számomra cseppet sem vigasztaló. Félelmetes, mennyi hülye kutya rohangászik mindenfelé! Nem félek tőlük igazából. Normális körülmények között csak egy egészséges tartás van bennem a termetesebb példányoktól, de ezek egyáltalán nem normális körülmények voltak.

A futó ember felkelti a kutya érdeklődését. Vagy azt hiszi, hogy játszani akarok vele, vagy azt, hogy menekülök előle, vagy azt, hogy támadom. Ha kicsi a kutya, akkor arra kell vigyázni, nehogy rálépjek véletlenül, ha termetesebb példány, akkor meg arra, hogy tiszta maradjon az alsóm. A felsoroltak közül egyik esetben sem lehet zavartalanul tovább kocogni.

A hülye kutyatulajdonosok akasztottak ki a leginkább. A többség a kibaszott háziszörnyétől ötven méterrel lemaradva jön, és persze nem figyel semmire. Az ugatásra felkapja a fejét, de csak annyira érdekli a dolog, hogy megnézze, milyen aranyos és játékos kiskutyája van. Mikor már végképp nem hagy futni a dög, és rászólok a gazdára, az csak néz, aztán megrázza a fejét, és elneveti magát. – Nem harap! – aszongya. Én meg, ha nem futni akarnék, felrúgnám őt a kutyájával együtt. Mondjuk edzésnek az sem lenne rossz.

Na, mindegy…

Huszonöt perc alatt körbefutottam a parkot – ez épp elég volt ahhoz, hogy rendesen megizzadjak. Megdolgoztam ezért, mégis csalódottan ültem le egy padra. Képtelenség lesz ezt kiállni minden reggel, láttam be, mert nyilvánvaló volt. Hát még ha az idő sem lesz olyan enyhe, mint ma.

Még egyszer, utoljára visszagyömöszöltem a walkman fejhallgatójának a zsinórját a nadrágzsebembe, mert megint előcsavargott onnan.

A lábamhoz ért valami. Lenéztem, és egy macska volt az, talán valamelyik közeli társasház pincéjéből gerillázott elő. Nyolcasokat írt le a vádlimnak dörgölőzve, hogy felhívja magára a figyelmet. Mikor látta, hogy ez megtörtént, felugrott mellém a padra. Borzasztóan csapzott volt, igazi streetcat. Macskát soha nem tartanék, de az ilyen kóbor túlélőgépeket mindig bírtam.

A melegítőfelsőm zsebéből előkapartam a magammal hozott müzliszeletet, elvégre nekem a túléléshez arra már nem volt szükségem. Kicsomagoltam, kicsit összetörtem, és kiraktam a padra, kísérletképpen.

A müzliszeletnek esélye nem volt, négylábú ellenfele gyorsan elpusztította.

Megvakargattam a macska fejét, jól összegyűrtem a fülét is. Válaszul bemutatta nekem a hegyes fogait, aztán leugrott a padról. Még egyszer a lábamhoz simult, mielőtt eltekergett a maga útján.

Megéreztem, hogy valami még mindig nyomja az oldalamat a melegítőm zsebében. Belekotortam, és előkerült egy szál cigi meg egy doboz gyufa. Alábecsültem a saját aljasságomat. Úgy tűnik, vész esetére minden lehetséges helyről gondoskodtam.

Hirtelen nem tudtam eldönteni, mi legyen, rágyújtsak-e vagy sem.

– Hány éves maga, fiatalember?

A kérdést egy idős hölgy tette fel, olyan nagyitípus. Látszott rajta, hogy ő bezzeg egészségesen élt egész életében. Valószínűleg jobb kondiban volt, mint én.

– Tizenhét – feleltem neki.

– Azt tudja, hogy nem kéne dohányoznia? Nem ebben a korban. Hanem egyáltalán!

Kétségbeesetten pillantottam jobbra-balra, a menekülés lehetőségét keresve. Valahogy szívesen nélkülöztem volna most egy önkéntes világmegváltó társaságát. Nem is válaszoltam semmit, gondoltam, csak elmegy végre.    

– Én tizenöt éven át dolgoztam a tüdőgondozóban. Sok fiatal embert láttam meghalni azalatt. Tudja, milyen borzalmasan néz ki egy tüdőrákos beteg, amikor a végét járja? – kérdezte nem egyszerűen szemrehányóan, hanem kimondottan agresszív kifejezéssel az arcán. Megijesztett.

Muszáj volt rágyújtanom az ijedtségre.

– Tudja, mennyire szenvednek azok? – kérdezte a nyomaték kedvéért még egyszer.

Most már nem zavartattam magam. Komótosan gyújtottam meg a cigarettám végét. Tudtam, hogy szerencsétlen öreglány mindjárt úgy érzi majd, mintha az imént trágárságokat kiabált volna egy zsúfolt tér kellős közepén.

– Ja – feleltem neki az első slukk után, mesterkélten elkomorodó arccal. – Nyilván úgy, ahogyan a nagymamám is, annak idején.

– És maga úgy akarja végezni? – kérdezte kétségbeesetten és zavartan egyszerre. De máskülönben logikusan, ezt el kellett ismernem.

– Meglehet – mondtam, azzal felkeltem a padról, és, tisztára mint valami romantikus film szomorú főszereplője, a cigit mélyen leszíva, lehajtott fejjel indultam el hazafelé, végre sikeresen hátat fordítva az öreglánynak.

Közben azon töprengtem, hogy azok a köccögök aligha járnak kocogni reggelente. Valószínűleg gyúrni mennek délutánonként – az egyik fele jól szét is szteroidozza magát. És ők nem Londonba utaznak, hanem Ibizára vagy a Seychelle-szigetekre, a mírcik az oldalukon pedig nem hegedűművészek.

Nem jó ez így, vontam le a következtetést. Hogy konkrétan mire vonatkozóan, azt nem is tudom hirtelen.

Talán el kéne kezdenem gyúrni, azt ülve is lehet csinálni… Két hét múlva lesz a születésnapom, majd az után valamikor!

NEM MEGYÜNK ODA

Óriáshordóból kialakított utcai büfé pultjánál árulják a forralt sört, muszáj vennem, ez annyira lengyel dolog, ráncigálnak arra az illatok. A zsebemben elég złoty, hogy vegyek akár fél litert.

– Piwo grzane, proszę! Duży! – rendelek határozottan.

Mögöttem magyarok. Az újévi vásár tele van velük, lépten-nyomon beléjük botlani. Figyelik, mit kérek, látszik, hogy ők is akarnának valamit, csak egyelőre nem mernek odamenni a pulthoz. Gyűjtik a bátorságot, de nem beszélnek még angolul sem nagyon. Két középkorú fazon, meg az egyikük felesége, ha jól tippelek.

A kövérebbik pali hangosan és hosszasan fejtegeti, hogy szívesen hazavinne egy „lengyel menyecskét”. „Menyecskét”, így... Jó ég, honnan szalajtják az ilyeneket? A nő ezek szerint nem az ő felesége – legalábbis remélem. Nagyon szép nő, Karády Katalinra emlékeztet, csak a szipkás cigaretta hiányzik a kezéből. Jack Vettriano megfesthetné, ahogy ott áll. Negyven körül lehet, de mer csaj lenni, magas csizmát visel, dögösen néz ki. Valahol a téren egy hangszóróból olcsó tánczene szól, táncolni kellene hívni.

– Co jeszcze dla pani? – „Lesz még valami a hölgynek?”, kérdezi tőlem a pultos a futószalagon kiszolgált embereknek járó udvariassággal. Lassan emelem el a tekintetemet a csizma felett keskeny sávban kilátszó harisnyás bőrfelületről.

– To wszystko, dziękuję! – felelek, miután mélyet sóhajtok.

– Dziesięć złotych proszę!

Fizetek, és türelmesen várom, míg a pultos lecsapolja a forró sörömet. Fahéjat szór rá, aminek örülök. Vannak, akik minden fűszer nélkül megisszák, na én ennyire lengyel azért nem vagyok.

– Te figyelj már, mit kért az a csaj, bazdmeg! – hallom a hátam mögül, miközben az egyik magas asztalhoz igyekszem. A műanyag poharat közvetlenül a visszahajló perem alatt fogom, különben megégetné a kezem.

– Az szerinted is sör? – hüledezik a másik Nobel-díjas.

– Bazdmeg, ezek komolyan forralt sört isznak! – születik meg a konklúzió. Fejben küldöm nekik a tapsvihart a felismerésért.

Próbálom kizárni őket a tudatomból. Hogy mennyire szeretem a forralt sört? Nyitott kérdés. Csak egyszer próbáltam, de hát az emlékek ugye. Mélyen beleszagolok a pohárba, mielőtt óvatosan szürcsölnék belőle egy kicsit.

…Ania kézen fog az újévi vásárban, nem ebben, egy másikban, évekkel ezelőtt. Felmegyünk hozzá a lakására…

Az éjszakai vonat indulásáig csak fél óra van hátra. A hideg mintha beszélne hozzám: igyak pár kortyot a forralt sörből, aztán hagyjam az egészet a francba…

…de már Ania lakásán járunk. Félresimítja hosszú szőke haját, és szemtelenül a képembe nevet. „Jaj, Nóra, csak nem akarsz most hazamenni?” Nézem, ahogy a fenekét riszálva az asztalhoz megy, életet lehel a számítógépébe, és elindít valami zenét…

A pályaudvar közelségéről árulkodik, hogy vonatfüttyöt hallok – vagy csak képzelem?

Ania a valóság, ahogy jön vissza felém, a szeme csábít, én meg hallom, hogy Katy Perry-t rakta fel. „I kissed a girl and I like it”. Tőle ez a szemérmetlen utalás is ellenállhatatlan. A kezébe fogja az arcomat. Elsőre mégsem fogadom a csókját, mert nevetnem kell, mire ő is nevetni kezd…

Magyar honfitársaim úgy állnak mellém, hogy meg sem kérdezik, szabad-e a hely. Persze azt hiszik, lengyel vagyok. Valahol hízeleg ez nekem. Bár tudnék tökéletesen lengyelül.

Aniával is inkább angolul beszélgettünk mindig, a legelső csetelésünktől kezdve. A kedvenc kávézómban ültem Pesten, és a telefonos társkereső appon az arcokat pörgettem unalmamban, balra el, mikor valamit félrenyomhattam véletlenül, vagy jobban unatkoztam a szokásosnál (talán az okom is megvolt erre), és egyszer csak női profilokat bámultam. Aztán eszembe jutott, hogy a budapestiek helyett nézhetnék felhasználókat máshonnan is akár. Krakkóba mindig el akartam menni – virtuálisan máris ott jártam. Az elsők között láttam meg Aniát. Nem volt megállás…

A forralt sör nem az én világom, pláne túl forrón. Csak tessék-lássék iszogatom, míg fel nem fedezem, hogy a magyarok bizonytalanul méregetik maguk előtt, amit kaptak – nyilván elmutogatták a pultosnak, hogy ugyanazt szeretnék, mint én. Megmutatnám nekik, hogyan üríti poharát magyaroktól külön a lengyel jóbarát, de igyekezetemben leforrázom a torkomat…

„Megnéznéd, mi az a zaj a konyhában?” Ania kérdezi. A kávéfőző az, csak ezt akkor még nem tudjuk – a kotyogós. Ha csak kotyogna. A konyhához közeledve hallom a fura hangokat, de nem fogok gyanút. Én magyaráztam annyit Aniának, hogy nem tudom elkezdeni a napot az otthon megszokott kávé nélkül. Ő ritkán kávézott, és ha igen, akkor a zaccos török fajtát fogyasztotta, lengyelben az a hagyomány, kawa turecka. De szerzett kotyogós kávéfőzőt egy ismerősétől, és erre nagyon büszke volt.

Régi, szép darab. Mikor belépek a konyhába, látom, hogy a sütőlapon táncol. Fura látvány, életre kelt valahogyan. Odahajolok, hogy közelebbről szemügyre vegyem. Nem kellene…

– Hát, Ferikém, én inkább ki fogom dobni ezt a szart, az az igazság. Lengyel, magyar két jóbarát, de ezt nem tudják lenyomni a torkomon. Ti megisszátok? Igen? Nem? Ritus? – kérdez körbe a kövérebbik. A többiek csak fintorognak, úgyhogy a nevenincs pali elveszi Ferike és Ritus sörét is. Öt méterrel odébb lendületből kivágja a százliteres szemeteszsákba a hordóbüfé oldalában. Ferike is utánamegy egy gondolattal később, míg Ritus, illetve nekem inkább Rita, összeszedi a holmiját az asztal tetejéről.

Vet rám egy pillantást.

A hosszú szempillák megrebbennek, a szemünk összetalálkozik, a tekintetünk összefonódik.

Eddig csak a jobb oldalamról látott, felé fordítom a másik orcámat is.

A hatás soha nem marad el, és ezt nem tudom megunni. Látom, ahogy elborzad, de máris részvéttel, szinte szeretettel néz rám. Hogy még jobban zavarba ejtsem, elmosolyodom – nagyon kedvesen tudok mosolyogni, ezen a kávéfőző nem változtatott.

Ideje indulni, hogy örökre bevéssem magam az emlékezetébe.

A hátam mögött két méterrel korlát, a túloldalán némi szintkülönbséggel az utca, azon kell végigmennem, hogy a pályaudvar bejáratához érjek. Csak egy könnyű hátizsák van nálam, szorosan a hátamra szíjazva. Gond nélkül lendülök neki, és egy visszafordító váltóugrással kerülök a korlát túloldalára. A hajam félkörívet húz utánam, ahogy háromszázhatvan fokban körbeforgok a levegőben. Stabilan landolok, a lábaim elég erősek, hogy tompítsam a földet érést. Ki sem kell gördülnöm belőle, épp csak a jobb kezem ujjhegye ér le a talajra egy másodpercre, már futok is előre.

Vajon milyen gondolatok születnek most Rita fejében? Ha hallott is a freerunningról, ami nem túl valószínű, először talán reflexből megnézi, elloptam-e valamit. Különben miért lógnék meg ilyen hirtelen? De nem loptam el tőle semmit, hacsak nem számítjuk, hogy titokban lefényképeztem a telefonommal. Ő is sokat gondol majd rám, legalábbis ma… legalábbis remélem. Úgy igazságos, ha nekem is van róla emlékem.

A vonaton egy japán nyanyókát meg egy lengyel munkásembert találok a couchette-es fülkében, ahová a jegyem szól. Összeraktak minket egy helyre a tök üres kocsiban. A jó munkásember leveti a cipőjét, egyből körüllengi némi lábszag, és azzal elfoglalja a középső szinten az egyik ágyat. Kibont egy zacskó csipszet és habzsolni kezd, ropognak a szájában a burgonyaszirmok. Olyan intim közelség érzetét kelti, hogy a fülke máris nyomasztóan kicsinek tűnik. Jappó mamó persze kiakad, és kéri a kalauzt, hogy a nők külön fülkében utazhassanak. „Nó szekuriti”, magyarázza neki válaszul a lengyel kalauz. „In dö nájt, práblem, plíz klóz dór, end plíz szí”, mondja, és az utolsó szónál a szemére mutat, mintha mind a kettőt ki akarná bökni egyszerre. Szegény japán asszony arcára kiül a rettegés. Bizonytalanul néz rám és a lengyel utazópajtásra. „Itsz ókéj, klóz dór, end szí, nó práblem!”, teszi hozzá gyorsan a vasutas, hogy megnyugtassa.

Én undok leszek. Ez nem az én problémám. Figyelni kell, és kész. A legutóbbi vonatozásom alkalmával is arra ébredtem, hogy valaki matat az ajtó zárásához beakasztható lánc körül. Próbálta kiügyeskedni valahogy a foglalatából, kívülről, hogy elemelhessen valamit. Odarúgtam egy nagyot, és ez megoldotta a problémát. Nó práblem.

Hátrahagyom őket, és egy szó nélkül az üres fülkék egyikébe költözöm. A kalauz nem is mer mondani semmit. A japán hölgy utánam trappolna, de mire odaér, leláncolva találja az ajtót. Tanulja meg leláncolni ő is. A sajátját.

Aniára akarok gondolni. Soha nem tudtam neki megbocsátani a kávéfőzőért, pedig ésszel tudtam, hogy nem tehet róla. Az ismerőse nem tisztogatta rendesen, eltömődhetett valahol, azért robbant fel. Mit robbant? Kilőtt, mint egy rakéta! Igaz, Ania is megnézhette volna, mi a zaj forrása, csak hát ő a haját fésülgette éppen. Mindig olyan megszállottsággal gondozgatta, mint Szméagol a kisz drágaszágát a Gyűrűk urában, sokat gúnyolódtam is rajta. Innentől viszont bosszantott, ha csak rá gondoltam.

Egy dolog tudni, hogy nem hibáztathatom nagyon, és más egy kapcsolatot működtetni, mintha mi sem történt volna, mintha nem lennének megbeszélhetetlen érzések és kimondhatatlan gondolatok. Előbb-utóbb menekülni kell előlük, hogy a másikból maradhasson valami, különben megöli őt a kicsinyességünk.

Ma Annával vagyok, nem Aniával.

Anna egy francia lány, aki itt festeget Krakkóban, egy király stúdiólakásban, a régi zsidó negyedben. Szeretek vele lenni. Nem mondanám, hogy dúl közöttünk a szerelem, de jól megvagyunk.

A munkám olyan, hogy végezhetem bárhonnan, csak nagyon ritkán kell miatta Budapestre mennem. Ilyenkor mindig Aniára gondolok, míg a couchette-ben fekszem. Ott úgyis csak feküdni lehet, aludni is alig. A tehetetlen test sóvárogva követeli a törődést. Megelevenedik a múlt, szinte testet ölt.

Anna tud erről, és megérti… Vagy csak nem mondja, hogy zavarja őt?

A vonatút csigalassúsággal telik, de éppen ez a jó benne, így, Aniával együtt. Ő beszél hozzám, én megérintem, együtt zötykölődünk a kelet-európai éjszakában. Már majdnem belefáradnék ebbe, mert a lelki tartalékaim kimerülnek, amikor kopogtat valaki a fülkém ajtaján.

Közelebb húzódom az ajtóréshez, készen arra, hogy odarúgjak most is. De ha ez nem lenne elég, gázspray is van kéznél.

Az este legmeglepőbb fordulata következik, mikor kiderül, hogy egy Dzsalal nevű kurd fickó az, egyenesen Kurdisztánból, aki csak két csehországi megálló között akar átközlekedni valahogyan, mert majd így jön ki neki jól a lépés Németországba menet. Könyörög a szemével, van a tekintetében valami szomorú. Emlékeztet valakire. Hát, megerőszakolni nem akar majd, abban nagyjából biztos vagyok, de ha mégis, meg tudom védeni magam. Beengedem.

Félszeg beszélgetés kezdődik szar angolsággal, a lengyelem itt nem segít. Mikor Dzsalal megkérdi, hogy férjnél vagyok-e, úgy döntök, provokálom egy kicsit. Ha elkezd nekem konzervatívkodni, kereshet magának másik fülkét, vagy megbeszélheti a kalauzzal. Megmutatom neki Rita friss képét, végül is neki mindegy, hogy kit lát. Felvonom a szemöldökömet, és mutatom, hogy ő a „special” nekem. Még a szívemet is körberajzolom, hogy ne legyen félreértés. Dzsalal zavartan nevetgél ezen, és vagy ötször elmondja, mindkét kezét magasra, a feje fölé tartva, hogy „nó práblem” – ezt már nem először kapom meg az éjjel. Azért kötöm az ebet a karóhoz, és megkérdezem tőle, igaz-e, hogy a szíriai kurdoknál, a Rodzsava nevű államukban elfogadott az ilyesmi, mert én ezt hallottam (Annától Krakkóban). Dzsalal a fejét rázza, „No, no, no, Rojava fighters no sex, only fight”, magyarázza.

Aztán ijedten fekszik be az enyémmel szemközti ágyra, én meg a fejére dobom a kabátomat, és megigazítom a függönyt, mert a kalauz végigmegy a folyosón a fülkék előtt.

Húsz perccel később Dzsalal megállójának a közelében járunk. Ellenőrzöm neki, tiszta-e a levegő, hogy a leszálláshoz jó előre odakészülhessen a cókmójával együtt.

Annát akkor ki kell ábrándítanom, gondolom közben, ezek szerint nem Rodzsavába megyünk nyaralni, hogy komolytalan újévi fogadalmunkat követve megcsináljuk az érzelmek világforradalmát. Marxista a lelkem, a szívére veszi majd. Olyan franciás a lelkesedése ezen a téren – szexi is, de a leginkább mulattató.

Leláncolom az ajtót újra. Ania a kezét nyújtja felém. „Gyere vissza az ágyba”, üzeni a mosolya.

Minek ide világforradalom, megélünk az emlékeinkből.

© Marton Péter

A két novella a Bolygók világa c. novelláskötet része, mely innen tölthető le egyben.