Hallani lehetett, ahogy a szél végigsüvít a rosszul szigetelt panelépület vasbeton elemei között. Andrew irodájában hideg volt, hiába csavarta fel a fűtést.

A NATO brüsszeli központját 1967-ben adták át. Azért kellett ideköltözni, mert de Gaulle vezetésével Franciaország kivált a NATO katonai szervezetéből, és egy füst alatt ajtót mutatott a főparancsnokságnak is, mely addig Párizsban működött. A franciák a diplomácia kifinomult metódusának megfelelően jártak el. Nem követelték, csak szépen és határozottan kérték a központ áthelyezését a többi tagállamtól. Így is sietni kellett, és egy éven belül felépült az új komplexum, félig kész alapokon (a második világháború idején repülőtér működött itt, a Luftwaffe használta akkoriban).

Nemsokára odébbállhatnak ismét. Átellenben, a brüsszeli nemzetközi repülőtér felé vezető út túloldalán már ott magasodott (vagy inkább laposodott) a modern, lekerekített tetejű épület, ahová áttelepülnek hamarosan.

Andrew azon kapta magát, hogy néha didergés hulláma szalad végig rajta. Cseppet sem volt puhány, minden reggel eljárt futni. Elégedettséggel töltötte el, amikor a NATO-központ környékén köreiket rovó katonatiszteket rendre és dinamikusan lehagyta, újra meg újra. Ha neki kellett volna őrjáratoznia odakint katonaként, azt is szívesen vállalta volna. A hivatali munkáját viszont egyre inkább unta, és éppen az irodában ücsörgés tette elviselhetetlenné a kisebb kellemetlenségeket, például a nyirkos hideget. Ha legalább kreatív feladatokkal kellett volna megbirkóznia…

Eszébe jutott, mit mondott neki a lett diáklány, akivel nemrég találkozott Londonban, mikor beszédet mondott alma matere előtt a NATO képviseletében. „Neked a politikai ügyekkel kellene foglalkoznod, nem csak az egész kommunikálásával”. Őszinte dícséretnek hangzott. Ha ez ennyire nyilvánvaló valakinek, aki a szervezeten kívülről néz rá a dolgokra, komolyan kellene venni, gondolta Andrew. Csakhogy ebben a szervezetben a karrierek nem alakíthatók ennyire rugalmasan.

Andrew a Királyi Tengerészgyalogságnál szolgált, mielőtt a NATO-hoz került volna. A tengerészetnél töltött utolsó éve alatt szerezte meg a mesterdiplomáját nemzetközi biztonság szakon, a Noble College-tól. Előtte megjárt egy háborút is, vagy legalábbis olyasmit, Sierra Leonéban. Aztán a szolgálata vége felé sajtótisztként dolgozott. Akkor ismerte meg Ned Barristert, a jelenlegi főnökét. Ned hozta be a NATO nyilvános diplomáciai részlegéhez. Így zökkenőmentesen tudott váltani a civil életre, sőt tulajdonképpen nem is kellett egészen váltania. Katonás ritmusban élte a napjait, épp úgy, mint annakelőtte, csak egyenruha helyett most civil jelmezbe bújt reggelente.

Néhanapján úgy gondolt a munkájára, mint valami különleges műveletre, melynek keretében hosszú időn át fedésben kell dolgoznia. Máskor a fegyvertelenül is a társadalmuk krémjeként helytálló középkori lovagokkal azonosult, ebből merített erőt a napi rutinfeladatokhoz.

Most, miközben a szél süvítését hallgatta, magyar újságírók csapatára várakozott éppen. Szépen el kellett még búcsúztatnia őket a kapunál. Egyelőre egy találkozón ültek, az Intergalaktikus Hadviselés Tanulmányi Csoport vezetője fogadta a sajtódelegációt egy háttérbeszélgetésre. Erica volt velük felvigyázóként – Andrew beosztottja.

E-maileket írogatott, és nagyon várta, hogy hazamehessen. Otthon is akadt még dolga. A hétvégén aztán indulhat végre szabadságra…

Gondolt egyet, és megválaszolatlanul hagyott néhány levelet. Előkapta a Trónok harca első kötetét az asztalfiókból. Jobb lesz, ha még az előtt befejezi, hogy elutazna. Nem lenne praktikus olyan könyvet vinni magával, amelyikből csak ötven oldal van hátra – ha visz magával könyvet egyáltalán.

Négy teljes oldallal végzett, mielőtt Erica kopogtatott az ajtaján.

Élénkvörösre festette a haját, és ez a szín pokolian jól áll neki, állapította meg Andrew. Kicsit Lindára emlékeztette így, a lett diáklányra, akivel Londonban találkozott. Igaz, annak a lánynak természetes vörös haja volt.

– Készen vagyunk! – jelentette Erica. Az arcáról lerítt a megkönnyebbülés. A vendégcsapattal érkezett újságírók egy része nem beszélt jól angolul, és ciki volt, hogy sokszor egyáltalán nem kérdeztek semmit, tisztelet a kivételnek. Az a Márton nevű fickó például aktív volt végig. Rá számítottak is ezen a téren, nem először hívták meg Brüsszelbe.

– Csak zakót veszek, és jövök… – pattant fel Andrew, mintha rugóból lőtték volna ki. A Trónok harca az asztalon landolt. Erica előtt esze ágában sem volt titkolni, hogy olvasásba merült az imént.

– Fogadjunk, hogy valami jó kis dugásról olvastál éppen… – csipkelődött vele a nő. Québeci volt, vegyes származású. Bőven volt benne franciás vér.

– Hát persze, a többi részt eleve átugrom… – vigyorodott el Andrew. Aztán az arca elkomolyodott. – Igazából nem dugáscentrikus, az inkább a sorozatra jellemző – tette hozzá, mert a világért sem szeretett volna inkorrekt ítéletet formálni, még egy viszonylag jelentéktelen kérdésben sem.

– Nem fogsz megfázni zakóban odakint? Elég hűvös van ma…

– Megleszek. Tudjuk ezt le, és húzzunk innen. Beviszlek a Rogier-hez, ha akarod.

Erica elmosolyodott, és rákacsintott.

Andrew imádta a lezserségét. És hogy az első perctől fogva ilyen volt. Kár, hogy egy munkahelyen kellett osztozniuk. Máskülönben egymásnak teremtették őket, és mostanra Andrew talán már nem agglegényként élte volna az életét. Néha találkozgattak is, de mindketten érezték, hogy van egy határvonal, amit nem léphetnek át – pedig mindkettejüknek voltak futó kapcsolatai, és nem voltak különösebben gátlásosak.

Miután átestek a búcsúztatáson és a szükséges bájcsevejen, autóba ültek. Nem beszélgettek, ahhoz túlzottan fáradtak voltak, de így is örültek az együtt töltött időnek.

Andrew tekintete sebességváltás közben önkéntelenül is elidőzött egy pillanatra Erica harisnyás lábán, felkúszott a szoknyája alsó vonaláig… Erőnek erejével fordította vissza a szemét az útra.

Végül nem állta meg, és a két nappal az elutazása előtti estére elhívta Ericát vacsorázni, éppen amikor megérkeztek oda, ahol ki szokta tenni máskor is.

– Persze, legyen! Hát akkor majd munka után – válaszolta Erica, miközben kiszállt az autóból.

A parfümje illata még sokáig ott maradt utána az utastérben. Andrew eltűnődött, vajon az „igen” csak egy átlagos, közöttük már megszokottnak mondható vacsorára értendő-e.

Ha már így alakul, talán olyan helyszínt kellene választania, ahol nyilvánvaló lesz, hogy ez más, mint a korábbi alkalmak... Ha jól sül el, a távolléte alatt legalább elgondolkodhat mindenen. Mire visszajön, talán tisztábban fog látni, hogy mit akar igazából. Mennyire ragaszkodik a mostani állásához, akar-e családot, gyereket, ilyenek…

Másnap az ebédszünetben Andrew-nak kivételesen – nem is emlékezett rá, mikor volt ilyen utoljára – senkivel nem volt találkozója, hogy az étkezést is munkával köthesse egybe. Úgy döntött, ezúttal nem a NATO-kantinban eszik, és egy kicsit kiszellőzteti a fejét. Elugrott pár buszmegállónyira. Emlékezett rá, hogy van ott egy kebabos. A közelgő utazásra gondolva aktuálisnak érezte, hogy ilyesmit egyen – ráhangolódásképpen.

Az étterem kicsi volt, csak négy egyszerű alumínium asztal állt odabenn. A tetejükőn gyanús foltok. A tulajdonos odapenderült elé, és villámgyorsan tisztára törölte az egyiket, majd a mellette álló székbe tessékelte Andrew-t. Egyből fel is vette tőle a rendelést, nehogy meggondolja magát.

Nem vacakolt, kért egy tál kebabot.

A tulaj megkérdezte, milyen szószt kér hozzá. Az étlapon mutatta, hogy miből lehet választani. Andrew úgy döntött, kipróbálja, mennyire bírja a csípőset, és piri-piri szószt rendelt. A tulaj gondterhelten törölte meg a homlokát, de egy szó nélkül felírta a papírblokkjára ezt is.

– Merci, monsieur! – nyugtázta, és elindult hátra, a konyhába. Már jó előre kiáltott valaki után: – Ahmed! Viens ici!

Átment a helyiség végében nyíló hajóablakos lengőajtón. Az üvegen át Andrew látta, hogy az érintett, Ahmed, előkerül tüstént. A tulaj magyarázott neki valamit, és egy pillanatra az ő irányába néztek mind a ketten. Ahmed tekintete nem volt túl barátságos. A szolgáló mentalitást nem ismerő ember fölényes magabiztosságával viharzott elő a lengőajtó mögül.

Mikor kilépett az utcára, nem figyelt rá, hogy finoman tegye be maga után az ajtót. Andrew azon tűnődött, vajon nem a húst készül-e megvenni éppen, és hogy jó ötlet volt-e ide jönnie akkor.

Ahmed kisvártatva visszatért. Csak egy apró üvegcse volt nála. A piri-piri szósz.

Andrew jót mulatott ezen. Értékelte, hogy beszerezték neki, amit kért.

Felcsapta mini PC-jét, hogy megnézze a magánlevelezését, és közben azon kapta magát, hogy megint a házasodás és a gyerekvállalás körül forognak a gondolatai.

Levelet kapott Rékától, egy magyar lánytól, aki az Európai Bizottságnál dolgozott. Három éve találkoztak először, és egy-két hónapig úgy csináltak, mintha jártak volna. Úgy valahogy. Andrew-nak alapvetően kellemes időtöltés volt csak. A világért sem akarta volna megbántani a lányt, de nem is gondolta, hogy komoly, ami közöttük van. Aztán jöttek az aktuális NATO-csúcs előkészületei, és Andrew finoman jelezte, hogy egy darabig nem nagyon ér majd rá. Réka ennek ellenére írogatott neki, és minden levelével éreztette vele, hogy bármikor folytathatják, ahol abbahagyták. Andrew-nak alapvető kétségei voltak ezzel kapcsolatban. Amikor a NATO-csúcs lement, a lány sokadik e-mailjére mégis pozitívan reagált. Levezeti ez előző pár hónap feszültségét egy kellemes estével, ebben semmi rossz nem lehet, gondolta. Meglepte, amikor Réka ezek után az édesanyjától, Budapestről kapott brownie-val várta, és nem mulasztotta el közölni vele, hogy a kedves mama az üdvözletét küldi. Andrew-t kirázta a hideg, ha erre gondolt, hiába volt ez egy kedves gesztus végső soron.

Akkor még nem gondolt házasságra egyáltalán. Elképzelhetetlen volt számára, hogy megállapodjon. Azt viszont már akkor is tudta, hogy neki olyan nő kell, mint Erica. Aki saját akarattal bír – aki a saját akaratáról kész a sajátjaként számot adni, akár egészen spontán módon is. Nem rejti a mama üdvözlete meg sejtelmes mosollyal feltálalt brownie-k mögé egy egész előre eltervezett, mások hátára épített élet elképzelését… Persze lehet, hogy a rendezett élethez éppen ez kell – lehet, hogy ezen is törnie kellene a fejét, míg lesz majd rá ideje, Brüsszeltől távol.

Révedezését Ahmed szakította félbe, ő hozta ki neki az ételt.

Egyszerűen lecsapta elé a tányért, mint valami etetőtálat a haszonállat elé. Andrew nem vette a lelkére, de gyorsan az ingére pillantott, nem fröccsent-e oda egy kósza csepp a piri-piri szószból. Észrevette, hogy a nyakában felejtette a NATO-s azonosítókártyát. Talán ennek szólt a rossz modor?

Az ízek mindenesetre kárpótolták a kiszolgálás udvariatlanságáért.

Erica az asztala szélére ült, és azok a lélegzetelállítóan csábító harisnyás lábak egyszerre nagyon közel kerültek a szeméhez.

– Nem fog összejönni a mai – mondta. Mintha bosszantani akarta volna a lábaival, kicsit kalimpált is velük. Ebből nem jut neki ma este.

Andrew nem érzett csalódottságot, inkább megerősítésként vette a veszteséget, hogy ideje szabadságra mennie.

– Bent maradsz ügyelni? – kérdezett vissza.

– Igen. Paris-Bercy miatt most minden lehet. A főtitkár sajtótájékoztatót akar, nyilván ki kell fejtenie a NATO szerepét a lehetséges válaszlépéseket illetően. Te csak örülj neki, hogy lesz egy nyugodt estéd. Jobb ez így. Én majd tartom neked a hátam.

Andrew el tudta képzelni, ahogy Erica tartja neki a hátát – csak nem pont úgy, ahogy ez most szóba került...

– Találtak már újabb gyanúsítottat? Mármint olyat, aki nem robbantotta fel magát?

– Igen, méghozzá brüsszeli szálat emlegetnek, de nem mondanak túl sokat – foglalta össze a friss értesüléseket a nő. Természetesen ő is a médiából tájékozódott. Exkluzív információjuk csak a NATO-központ megerősített védelméről volt. Azt világosan érzékelték, amikor reggel a munkába jöttek. – Iszonyatosan tetszik a hajad így, tartsd megnövesztve… – váltott témát Erica.

– Hát, gondoltam, ha már szabadságra megyek, ideje kicsit lazábbra vennem a figurát...

– Vigyázzál azokkal a török csajokkal, Isztambulban elég forróvérűek, úgy hallom! – incselkedett Erica, majd tökéletes gátlástalansággal hajolt le hozzá, hogy megigazítsa a nyakkendőjét. Mintha jó ideje házasok lettek volna. A kettejük személyes terét elválasztó határvonal, amelyet korábban világosan érzékeltek, eltűnt.

Sóváran egymásra néztek, és egyből tudták mind a ketten.

Andrew felpattant, és kulcsra zárta az iroda ajtaját. Előre bepótolták az elmaradó vacsorát.

Az utazással kapcsolatos tervein ez nem változtatott. Erica is értette, hogy egyszerű vakációnál többről van szó.

------ A történet folytatódik... ------

A történet folytatása a Bolygók világa c. novelláskötetben olvasható, mely innen tölthető le egyben.

© Marton Péter