Miután Jacques elhajtott az eladatlan készletekkel, Sekou gondosan lelakatolta a szendvicsezőbódét. A környező utcákban naphosszat turistaprédára leső ghánaiak is hazamentek addigra.

Mikor rögzítette a ráccsal védett pultot elfedő redőnyt, újra összeállt a napközben hézagos kép a bódé oldalán baguette-et és harisnyás lábat egyaránt frivol módon bemutató madmoiselle-lel. Annak idején megütközött rajta, és fura volt ilyen helyen munkába szegődnie – mostanra észre sem igen vette.

Drissával, tizennégy éves fiával biciklire ültek, és elindultak hazafelé. Kezdett kitavaszodni, így nem kellett a nyeregben dideregni.

Összeszokottan tekertek, már számtalanszor megtették ezt az utat együtt. A mai nap azonban nem olyan volt, mint a többi, és ezt ők akkor még nem sejthették.

Sekou szerette, amikor a fia kijött hozzá az iskola után. Jókat beszélgettek, és a gyerek legalább addig sem valami züllött társasággal lógott. A suliban ment a bandázás rendesen. Az egykori gyarmatbirodalom minden szegletéből jártak oda kölykök. Volt is hová beilleszkedni, meg nem is. Jó is, ha sikerül, meg nem is.

Az iskola nagy előnye volt, hogy Drissa egészen jól megtanult angolul. A Monmartre környékén ez mindig hasznosnak bizonyult. A franciául nem beszélő turisták értékelték, ha valaki készségesen válaszolt nekik általuk érthető nyelven is. Máskor csak járták a fura táncukat, hogy oda is jönnének a pulthoz, meg nem is, a torkukat köszörülték, a nyakukat nyújtogatták, szemlesütve, morgásszerű hangokkal kommunikáltak. Sekou megtett minden tőle telhetőt, de nem volt olyan hatékony a vásárcsinálásban, mint a fia. Ha Drissa megkérdezte a nézelődőket, „Hello, how are you doing?” stb., az esetek nagy részében ezzel sikert ért el, és a szerencsétlenkedésnek vége szakadt. Széles mosoly vette át a szemérmes pillantások helyét, üzlet köttetett.

Az angol használatához Sekou-nak és Drissának nem kellett a francia–angol történelmi rivalizálás ügyében – például Crécy, Poitiers vagy az azincourt-i csata emlékével – elszámolniuk. Az ő felmenőik még a Mali Birodalomban éltek, amikor ezekre az ütközetekre sor került. Még csak nem is gondoltak ezekre az ütközetekre soha. Sekou-nak a biciklin ülve többnyire a szülőfaluja járt az eszében, vályogkunyhókkal és a sivatag homokjával körös-körül. Milyen jó lett volna ott száguldozni egy ilyen bringával annak idején!

Átkeltek a tizedik és a harmadik kerületen. A Bastille-nál Sekou érezte, hogy belemelegedtek már. Mire kiértek a Szajnához, nagyon élvezte a hajtást. Szólt Drissának, hogy álljanak meg egy percre, mert ki kell fújnia az orrát. A körgyűrűn kívüli otthonukhoz még legalább fél órát kellett tekerniük. Felszabadító élménynek ígérkezett ezt a távot tiszta légutakkal megtenni, mentesülve az emberi test működésével járó kellemetlenségektől, amilyen az orr eltömődése is.

A Bercy stadionnál nagy volt a tömeg. Sekou kíváncsian szemlélte a forgatagot, miközben elővett egy zsebkendőt a hátáról a hasa elé húzott hátizsákból.

– Mivel vár minket maman? – kérdezte szórakozottan.

– Földimogyoró-leves lesz, fufuval! – vágta rá széles vigyorral Drissa.

Szereti az anyja főztjét, jó gyerek ez. A földimogyoró-leves is jó! Mariam pedig jó feleség. Sekou elmosolyodott. Csak ennyi kell, és királyok lehetünk a magunk különös világában.

– Csak úgy virulsz, mi? – kérdezte Drissától.

– Siessünk, hogy lássuk a meccset! – noszogatta a fia. Egyik lábát teljes készenlétben a pedálon hagyta, ment volna már nagyon.

– Milyen meccset? – tartotta fel Sekou, hogy tréfából bosszantsa egy kicsit.

Drissa teátrálisan a homlokához kapott a kezével, hogy kifejezze, mennyire abszurdnak találja a kérdést.

Sekou elnevette magát a pimaszság láttán. Kérdőn vonta fel a szemöldökét.

– De hát itt van az orrod előtt, apuuuuu! – Drissa hevesen mutogatott a stadion irányában.

– Hát mi van ott? – kérdezte Sekou, és egy pillanatig tényleg nem kapcsolt. Tulajdonképpen a homlokhoz kapni mégiscsak indokolt, látta be aztán, mikor az egyszerűség kedvéért analitikus üzemmódra váltott, és kikalkulálta a legvalószínűbb választ. Hiszen a gyerek kedvence, a francia apától és szenegáli édesanyától származó Henry Guardiola készült megvívni a párizsi Super 8-as torna döntőjét Nikola Vujičić ellen…

Sekou pontosan tudta, hogy ma lesz a meccs, de hogy éppen itt, a Bercyben, az neki csak most állt össze.

Nem volt oda a teniszért annyira, mint Drissa, pontosabban nem tanúsított annyi érdeklődést ezzel a tevékenységgel kapcsolatban, de még őt is érdekelte, hogy mi lesz a mérkőzés eredménye.

Miután beütötték magukat, Henry Guardiola még egyszer utoljára kritikusan megvizsgálta a teniszütő markolatára tekert gripet, hogy megfelelően rögzítette-e. Ellenőrizte a húrok feszességét, szabályos négyzetrácsba igazgatta őket. Megbizonyosodott róla, hogy a rezgéscsillapító a helyén van, ott, ahol ülnie kell. Végigment a teljes ellenőrzőlistán, mint egy utasszállító repülőgép személyzete a felszállás előtt.

Közben visszasétált a kispadhoz, és a mellette felállított hűtőládából elővette a kulacsát. Ivott egy kortyot a speciális keverékből, amelyet meccsek alatt fogyasztott, hogy optimális kondícióban maradjon.

A szeme sarkából vetett egy pillantást az ellenfelére, aki már szerválni készült. Vujičić nyerte a pénzfeldobást, és élt a lehetőséggel, hogy ő kezdje az adogatást.

Mint szinte minden teniszező, Henry is babonás volt egy kicsit. Nem örült, hogy az ellenfeléé az első ütés joga. Jól jött volna egy kis feszültségoldó… Bezzeg a régi szép időkben! Suzanne Lenglen, a francia bajnoknő ilyen helyzetben csak kortyintott egy kis brandyt az ijedtségre, úgy ment ki a pályára, aggodalmaktól mentesen – legalábbis azt beszélik.

Vett egy mély levegőt, megpróbálta kitisztítani a fejét. A rutin sokat segített. Mire elfoglalta a pozícióját, mintha másik ember lett volna.

Figyelte Vujičić mozdulatait.

Lesz olyan, amikor már a labda feldobásából is meg fogja tudni mondani, merre várható a szerva, és időt nyer, hogy az adogatás megütésétől rendelkezésre álló körülbelül 0,4 másodperc alatt megfelelően reagáljon. Most még teljes mértékben a reflexeire kellett hagyatkoznia. Vujičić figyelt rá, hogy a szándékait megfelelően palástolja.

Egy tizedmásodperc elteltével érzékelhető volt, hogy az adogatás kanyarodik kifelé, a pálya tenyeres oldala felé. Henry lábujjhegyen landolt, alapállásban, készen az elrugaszkodásra. Az agya továbbította a jelet, hogy melyik irányba mozduljon el. Anélkül, hogy ez tudatosult volna benne, az ütő markolatának a fogásán is módosított, hogy a labdát ideálisan találja el.

Ám először is oda kellett érnie. A labda kifliszerű röppályán tartott a pálya széle felé. Szökkennie kellett érte, de ügyelve, hogy a dinamikus egyensúly megőrzése mellett adja le az ütését, robbanásszerűen irányítva bele minden energiát.

Száz százalékot kellett nyújtania az első pillanattól fogva. Meg is akarta mutatni, hogy készen áll erre. A legelső fogadóütés így önmagában is bravúrosra sikerült. Kevesen érték volna el, és még kevesebben tudták volna Vujičić fonák oldala felé irányítani úgy, hogy gyakorlatilag támadó ütés legyen belőle.

Vujičić azonban hihetetlenül gyorsan és ruganyosan mozgott. Éppen csak a labda alá tudta tolni az ütőjét, de rajta volt. Egy kézzel kellett védekeznie – máskülönben két kézzel ütötte a fonákot –, mégis vissza tudta tornászni Henry ütését úgy, hogy az a háló középső, alacsonyabb része felett egyetlen centiméterrel suhant el, és maradt is lent, mélyen. Henrynak igyekeznie kellett, hogy legalább a nyomást fenn tudja tartani az ellenfelén, és ehhez a megfelelő pozícióból üthesse meg a labdát.

A lábmunkája tökéletes volt. Gyönyörű egykezes fonákját vetette be. Ez már önmagában is örömmel töltötte el. A játék szeretete mutatkozott meg abban, ahogyan a labdát kezelte – ezt szerette benne a közönség is olyan nagyon, és ő pontosan tisztában volt ezzel.

A legvalószínűbb ütésnek Vujičić fonákjára kellett volna visszamennie, Henry azonban módosított az ütőtartáson, kevesebb pörgetéssel ütötte meg a labdát, és hosszan kitolta maga előtt az ütő fejét. Mesterien, milliméterekkel a hálónak a pálya széléhez közelebbi, magasabb része felett szúrta át a labdát, végig a vonal mentén, és indult be a hálóhoz, Vujičić tenyerese ellen.

A támadó ütést a háló felé mozgásból adta le. Így néhány lépéssel beljebbről rohamozott, mint mások tették volna, és gyorsan pozícióba került, hogy páratlanul gyors reflexeit kihasználva lezárhassa az elképzelhető szögeket Vujičić elütési kísérlete előtt.

Ellenfele gyakorlatilag spárgából, a tenyeres sarok felé csúszva kényszerült próbálkozni ellene.

A közönséget máris lenyűgözték – ennek hangos „Óóóó!” kiáltások adták a jelét...

De már érkezett is az elütés, mint a menetrend szerinti gyorsvonat, keresztben. Henrynak előrefelé rugaszkodva kellett belerobbannia a labdába. Arra nem volt lehetősége, hogy ejtse a röptét, mert Vujičić ütése pörgött lefelé. Nem tudta volna olyan jól kivenni a labdából az erőt, hogy a másik ne sprintelhesse le. Tovább kellett tehát építenie a pontot, és ehhez be kellett érnie azzal, hogy az alapvonalhoz tolja ki a labdát. Lehetőleg úgy, hogy Vujičić ezúttal még nehezebben érjen oda, ő pedig végre megkapja a lehetőséget a labdamenet befejezésére.

A találkozás a labdával jól sikerült, de így is egy kicsivel több ívet kapott a röpte, mint amit Henry szívesen látott volna. Vujičić majdnem hasra esett, miközben körbepördült a tengelye körül, hogy visszaérjen a fonák oldalára. Egy pillanatra talán le is ért a keze a földre, miközben lendületet vett, de ment, mint a rakéta, és valahogyan felkaparta a labdát az égbe.

Henry hátrált négy-öt lépést, oda, ahová a lecsapást várta. A szemével gondosan követte a labda röppályáját. Koncentrálnia kellett, mert a labda a stadiont bevilágító óriáslámpák előtt suhant el. Így is a kezében érezte már a pontot.

Akkor hallatszott az első robbanás.

Sekou-nak megcsörrent a telefonja. Előrekiáltott Drissának, hogy lassítson egy kicsit. A bal füléhez vette a mobilt, hogy a jobb kezével stabilan tartsa a kormányt, és fékezhessen, ha kell. A bicikli hibája volt, hogy nem lehetett egészen elengedni, és a nyeregben hátradőlve hajtani – Sekou egyensúlyérzéke máskülönben tökéletes volt, és minimális eltérés nélkül tartotta volna az irányt.

Mariam volt az, a felesége.

– Merre jártok? – érdeklődött.

– Már úton! Hamarosan jelentkezünk… Csóóók! – köszönt is el gyorsan Sekou. Megvárta, míg Mariam is belemondja a telefonba, hogy „Csók”, csak azután készült elemelni a fülétől a készüléket.

Akkor következett be az első robbanás.

A stadion egyik beléptetőkapujánál történt. Egy szempillantás alatt mindenkit leterített a közelben. Sekou még a lökéshullámot is látni vélte, mielőtt kiborította őket a nyeregből. Villámgyorsan növekvő kiterjedésű gömbkupolaként nyílt ki, mint valami virág egy gyorsított felvételen. Még jó, hogy az autók részben felfogták a detonáció erejét.

Emberek sikoltoztak, kitört a pánik. Akik talpon voltak, sarkon fordultak, próbáltak elszaladni messzire. Mások éppen arrafelé igyekeztek – egyenruhában, rendőrök és biztonságiak.

Sekou-ban lassan tudatosult, hogy valahogyan ki kellene másznia a bicikli alól, mert fél lábbal beszorult alá. A szemével Drissát kereste maga előtt. Szerencsére megvolt. Ő is próbált kikászálódni a bringája alól. Fájdalmasan nyöszörgött, beverhette valamijét.

Sekou odaszaladt hozzá, és segített neki.

– Egyben vagy? – Kiabált, pedig ott álltak közvetlenül egymással szemben.

Drissa ijedten bólogatott, de közben a jobb térdére mutatott. Azt a jelek szerint jól beverte. A nadrágja szövete kiszakadt, és látszott, hogy vérzik a sebe. A körülményekhez képest mégis jól voltak.

– Drissa, figyelj rám, mennünk kell innen gyorsan, biztonságos helyre, érted? El kell mennünk a stadion közeléből.

– Persze, apu, mehetünk – válaszolta megszeppenten a gyerek.

Sekou-ban tudatosult, hogy még mindig a kezében tartja a telefont. El akarta tenni, de az ujja hegyével valami furcsát tapintott rajta. Biztosan az esés közben sérült meg, gondolta. Az új telefon. Talán tönkre is ment.

Akkor azonban észrevette, hogy a készülék hátlapján kis méretű, golyó ütötte nyomhoz hasonló lyukat hagyott valami. Azonnal megértette, hogy a robbanásból származó repesz érte ott. Valami, amit a detonáció ereje lőtt ki az irányukban.

Zavarában a füléhez emelte a telefont párszor, és újra meg újra ránézett a hátlapjára. Hitetlenkedve bámulta. A jelek szerint ezen múlott az élete. Hogy még mindig itt volt. Hogy hallotta a szirénazajt, és néhány sérült túlélő kiáltozását.

– Apu, jól vagy? – kérdezte Drissa.

– Persze… – Csak ennyit bírt mondani.

– Uram, jól van? Jól érzi magát? – egy turistának tűnő járókelő kérdezgette így. A kezében táblagépet tartott, rögzítette a történéseket.

Sekou-nak eszébe sem jutott, hogy ez a dolog akár róla is szólhat. Mellékszereplőnek érezte magát ebben a nagy felfordulásban. A túloldalon súlyos sérültek hevertek, talán halottak is, ott zajlottak az igazi események.

Gyorsan rávágta, hogy „Persze”, és azt gondolta, az ismeretlen biztosan talál majd mást, ami érdekes lehet.

De az továbbra is felé tartotta a táblagépet. – Jól láttam, hogy a telefonja mentette meg az életét, uram? – kérdezett rá határozottan.

– Azt hiszem, igen – felelte Sekou. A szeme sarkából látta, vagy inkább érzékelte a fia képén a döbbenetet.

Eltette a telefont, és most már sietősen lerázta magukról az ismeretlen férfit.

– Nézze, nekünk mennünk kell… elnézést, uram – mondta, és felállította a biciklijét. – Drissa, gyerünk, megyünk haza! – szólt határozottan, és elindultak. Az ismeretlen nem állt az útjukba.

Más bámészkodókat is kerülgetniük kellett, így lassan haladtak. Az élet kezdett teljesen leállni. Az autók lépésben mentek mellettük az úton. A vezetők forgatták a fejüket, hogy lássanak valamit. Olyan is volt közöttük, aki ment volna már inkább, és dudálgatott az előtte haladóknak. Sekou ösztönösen érezte, hogy nekik van igazuk, menni kell innen minél előbb.

Vagy ötszáz méterre jártak a stadiontól, amikor újabb robbanás hangját hallották. Tompábban, mint az előzőt. Az épületen belülről jöhetett.

Henry Guardiola döbbenten nézett a tompa puffanás irányába. Valahonnét az épületen kívülről jöhetett. Profi teniszezőként sokat edzett, de követte a híreket. Tudatában volt a világban zajló eseményeknek. Nem volt szüksége biztonságpolitikai szakértőre, hogy megtippelje, öngyilkos merénylet történhetett, és hogy szélsőséges iszlamisták állhatnak a hátterében. A támadó valószínűleg fennakadhatott a biztonságiakon, ezért odakinn következett be a robbanás.

Vujičić labdája lepattant. Henry már nem figyelt rá. Lepattant még egyszer, aztán még egyszer, és végül megállapodott egy hirdetőtábla tövében. Labdaszedő nem szaladt érte. A mérkőzésbíró sem foglalkozott vele, sőt félig már le is mászott a bírói székből. A labdamenetet nem nyerte meg, és nem veszítette el senki, mégis vége szakadt.

Reménytelenül más irányt vettek az események.

A nézőtér előtt készenlétben álló biztonságiak a pályára sereglettek, és négyes különítményekre oszlottak, úgy fogták közre a két játékost. Védelmet biztosítottak nekik, miközben kollégáik a nézőteret tartották szemmel, ahol megkezdődött a szervezett kiürítés. Gyorsan reagáltak – figyelte elismerően Henry.

Két éve, egy hamburgi teniszversenyen az ottani biztonságiak nem voltak a helyzet magaslatán. Bambán nézték, amikor egy néző berohant a pályára, és egy petárdát robbantott fel Henry közvetlen közelében. Csak akkor esett le nekik, hogy közbe kellene lépniük talán. A késedelmüket túlkompenzálták, és végül olyan brutálisan teperték le a rendzavarót, azt a szánalmas bolondot, hogy több csontja is eltörött…

A versenyigazgató szavaira ocsúdott fel. Megszületett a döntés: a játékot aznap biztosan nem fogják tudni folytatni. Henry magában megállapította, akkor bizony lehet, hogy ezt a mérkőzést már soha nem is fogják lejátszani. Kegyeleti okokból, ami persze érthető. Csalódottnak érezte magát. Kirobbanó formában volt, meg akart küzdeni a bajnokságért, itt és most.

Jelezte a biztonságiak felé, hogy visszamegy a kispadhoz összeszedni a holmiját. Be akart állni az öltözőben a zuhany alá, hogy rendezhesse a gondolatait. Fel kellett készülnie minden eshetőségre. Azért meglehet, végül is nincs teljesen kizárva, hogy egy-két nappal később mégis folytatják majd a találkozót. Talán már holnap. Attól függ, mennyire súlyos, ami odakinn történt.

Elrakta az ütőit. Nem vacakolt a pakolással, csak betömködte utánuk a törülközőit is a hatalmas sporttáskába, behúzta a cipzárat, a vállára vette a táska szíját, és elindult kifelé. Mögötte Vujičić ugyanígy tett.

A biztonsági ember, aki a kispad másik oldalán, közte és a nézőtér között vette fel a pozícióját, a többieket megelőzve indult el. Meg kellett kerülnie a kispad mellett álló hűtőládát, így érhetett időben Henry bal szárnyára, hogy fedezni tudja őt az öltöző felé haladtában.

Hogy a második merénylő direkt erre a pillanatra várt-e, nem tudni. Talán mindegy volt neki, hogy kivel végez, vagy kinek árt éppen. Miután a társa nyilvánvalóan kurdarcot vallott, és nem jutott be az épületbe, először minden bizonnyal eltöprengett, hogy mitévő legyen. Szinkronban már nem robbanthattak.

Mellénye körülbelül húsz kilós súllyal nehezedett a vállára. Tudatosította benne a felelőssége terhét, miközben valami fura biztonságérzetet is adott neki. Körülveszi, védelmezi őt, úgy érezte – noha mindvégig tisztában volt vele, hogy a rendeltetése ezzel ellentétes.

Az érzései vezették. Elhatározásra jutott, és végrehajtotta a küldetését, éppen ebben a pillanatban.

– Allahu akbar! – kiáltotta, ahogyan a torkán kifért, és működésbe hozta a mellkasa körül rögzített szerkezetet. A feje alapján azonosították később, algériai bevándorló család Párizsban született fiaként – a körkörösen ható robbanás erejétől a feje úgy vált el a törzsétől, mintha csak egy pezsgősüveg durrant volna el, messzire repítve dugóját.

Felkészítői a körben egyenletesen elosztott robbanótöltetek fölé szögeket helyeztek, egész réteget. Ezek szanaszét lövelltek a detonáció erejével, és kárt tettek anyagban és emberi szövetben, ami csak az útjukba került.

A biztonsági ember által egyetlen másodpercre fedezetlenül hagyott Henryt is ilyen srapnelek érték. Az egyik a nyakán. A másik a mellkasába fúródott hátulról. A légnyomás kiütötte. Elsötétült előtte a világ, a neheze pedig csak ezután várt rá. Ahogyan másokra is, a kevésbé szerencsés túlélők közül.

------ A történet folytatódik... ------

A történet folytatása a Bolygók világa c. novelláskötetben olvasható, mely innen tölthető le egyben.

© Marton Péter

A váratlan konferenciameghívás események egész sorozatát indította el párhuzamosan két helyszínen.

Donáth tanár urat az Egyesült Államokba invitálták egy műhelyszerű szakmai találkozóra. A vendégkutató kolléga, Sarah keze volt a dologban, az ő ajánlásával került a workshop szervezőinek a látókörébe. A populizmus nemzetközi kapcsolatokra gyakorolt hatása volt a téma, és a házigazdák indokoltnak látták, hogy Magyarországról is keressenek valaki használhatót a projekthez. Így keveredett Donáth tanár úr a floridai Gainesville-be.

Amikor a kedd délutáni órája következett odahaza, azon az egyetemen, ahol csak mellékesen, óraadóként tanított, ő éppen a FRKN' Donutsnál vásárolt reggelit egy kontinenssel arrébb, kávét meg fánkot.

A csevegősen operáló pultos, jól megtermett fekete férfi, megkérdezte tőle, melyik országból való. Donáth tanár úr kurta válasza kiváltotta a szokásos, zavarba ejtő ugratást, hogy „Well then, you must be a hungry Hungarian!”

Az eladó be is mutatkozott gyorsan, „I’m Barry”, mondta, és felajánlotta, hogy ha Donáth tanár úr máskor is betérne hozzájuk, csak keresse őt bátran, egy hungry Hungariannek bármikor szívesen ad húsz százalék kedvezményt a fánkos-kávés alapkombó árából.

Donáth tanár úr fejben egyelőre nem tudott egészen lépést tartani az amerikai angollal. Mivel időigényesen erőlködött, hogy értelmes válasszal rukkoljon elő, a zavaráról mit sem sejtő Barry még szélesebb vigyort öltött, és a kitűzőjére bökve elismételte, hogy „I’m Barry, o’right, sir, just remember!” Ettől Donáth tanár úr még inkább zavarba jött, és a maga számára is teljesen váratlanul bemutatkozott. „My name is Ferenc Donáth”, szaladt ki a száján, Hunglish akcentussal, mire a másik szeme elkerekedett, és akkora hahotázó nevetést eresztett meg, hogy beleremegtek a falak.

Gyorsan odahívta maga köré a többieket, hogy ezt hallaniuk kell. „Listen, guys, our guest here is a hungry Hungarian… – Máris mosolygott rá mindenki. – …and this is nuts, and you won’t believe me, but hey, no shit, listen, his name is… DONUT!”

A többiek jót mulattak ezen, de igazából kedvesen, cseppet sem udvariatlanul. Éreztették, hogy ezt alapvetően szívélyes üdvözlésnek szánják, a nevét pedig afféle kiváltságként kezelik. A végén a húszszázalékos kedvezmény helyett már ingyenfánkot ajánlottak reggelire a tanár úrnak.

Seszták kolléga helyettesítette volna aznap, szívességből, ha minden a tervek szerint alakul. A cserejátékos azonban beteg lett, és mentő ötletként az egyik doktoranduszát kérdezte meg, be tudna-e ugrani előadni Ukrajnáról az Európai Unió szomszédságával foglalkozó kurzus részeként. Amaz nem vállalta, de tudott valakit, akinek tapasztalata is van onnan, ráadásul remek szakmai háttérrel bír, londoni diplomával (pontosabban már csak formaságok vannak hátra, szóval „gyakorlatilag” londoni diplomával). És éppen itthon van.

Így került a képbe Imi.

A doktorandusz, akivel érintkezett az ügyben, elmondta neki, hol tudja felvenni a felszerelést, és hogy melyik terembe kell majd mennie. Ellátogatott hát a megadott instrukciók szerint a technikai irodába. Ott a szendvicsébe felejtkezett, vele egykorú informatikusformát talált – kapucnis pulóverben ült az asztalánál. A tarkója mögött a kapucnija fel-le rázkódott, miközben harapdálta a két oldalról fogott kiflit. Közben meredten nézte maga előtt a képernyőt – Iminek volt ideje megfigyelni mindezt, mielőtt a másik érzékelte volna a jelenlétét.

Imi köszönt, és jelezte, hogy melyik terembe tart. A technikus különösebb gondolkodás nélkül a kezébe nyomott egy „Mikrofon” feliratú cipzáras táskát és két nehéz kábelköteget, VGA-t, meg hosszabbítót tápkábel bekötéséhez, ha kellene.

Hirtelen annyi felszerelés volt nála, hogy kezdett egy szerelőre hasonlítani. A biztonság kedvéért mégis inkább elfogadta és magával vitte, amit kapott, bár úgy gondolta, a terembe beépített számítógép is megteszi majd. Direkt kért hálózati kódot a belépéshez a doktorandusz havertól, a prezentációját pedig felpakolta egy pen drive-ra.

Lement az alagsorba, az előadóterembe, és ott tapasztalta, hogy beépített számítógép márpedig nincsen. Még jó, hogy elhozott a technikáról mindent, illetve jó, hogy a technikusok észben tartották, mire lesz szüksége. Közben ötven-valahány kíváncsi szempár tapadt rá, nyilván csodálkoztak, milyen fiatal előadó jön be. Imi mindig is laza srác volt, de egy csöppet azért feszélyezte a helyzet.

Közben felismerte, hogy akad egy kis probléma. Az ő laptopján nem volt VGA-bemenet, hiába, újabb széria, nem mindegyikre csinálnak már. „Nincs valakinél egy HDMI/VGA átalakító véletlenül?”, kérdezte ezért a diákoktól, és meglepetten tapasztalta, hogy a terem akusztikája milyen szörnyű, szinte teljesen elnyeli a hangját. Felszerelte hát magát a hordozható mikrofonnal, és úgy kérdezte meg újra, ki tudja-e segíteni valaki.

Elsőre csak az övéhez hasonlóan tanácstalan tekinteteket kapott, de aztán valaki jelentkezett, és elmondta, hogy a tanszéki irodában tartanak órára behozható laptopokat, azokon VGA-port is van. Imi megkérte az illetőt, hogy vigyázzon a kábelekre, a mikrofonra, no meg az ő számítógépére is, ő pedig elszalad a tanszéki irodába… de hol is van az? Az ötödiken, 525-ös szoba, kapta a választ.

A lift csigalassan jött és ment, de tíz perccel később visszaért a kölcsönzött laptoppal a hóna alatt, miután meggyőzte az eleinte kételkedő titkárnőt, hogy tényleg előadóként vinné el a felszerelést. Végül is tudta, melyik kurzusra megy, és hogy pontosan melyik terembe. Mindezen túl Seszták tanár úr volt a végső referenciája. Ez nyerte meg neki a meccset, bár igazából soha nem találkoztak azzal a Sesztákkal. A személyijét így is ott kellett hagynia biztosítéknak.

A teremben nekiállt összekötni a felszerelést. A hosszabbítóra szükség volt – a konnektort jó tíz méterrel a pódium mögött találta, a falba építve. Felette a VGA-kapcsolódoboz, három csatlakozási ponttal. Utóbbiak lefelé néztek, úgyhogy térdre ereszkedve, a diákoknak háttal, kitekeredett testhelyzetből volt kénytelen rögzíteni a VGA-csatlakozót, amihez a csavarokat is be kellett tekernie. (Mint utóbb szembesült vele, az első sorban ülő lányok egyike lefényképezte közben, mondván, „milyen jó már a segge”, és persze egyből felnyomta az Instára is, mert miért ne.)

A távirányítóval ezután megpróbálta beindítani a projektort, de az nem reagált. Az előbb is segítőkész diák felpattant, és szólt, hogy felszalad a galériába, mert csak onnét, egy székre állva lehet bekapcsolni az eszközt. Miután ezzel is megvoltak, Imi megpróbálta kijátszani a prezentáció képét a vetítővászonra, a projektor azonban nem kapott semmilyen jelet. Szétszerelte hát a fali VGA-bekötést, hogy kipróbálja a többi csatlakozási pontot. (Végül a harmadik működött csak, úgyhogy addigra egész széria készült róla az Instagramra.)

Már-már bele tudott kezdeni a prezentációba, huszonkét perc csúszással. Ekkor azonban a tanszéki laptop hagyta cserben, és elkezdett vadul villódzani, mint a stroboszkóp – a jelek szerint nem osztozkodott szívesen a projektorral. Csak epilepsziás roham kockáztatásával lehetett volna a képernyőn követni az előadás diáit.

Hogy maga is biztosan tudja, mit látnak a diákok a fejük felett a magasban lógó óriás vásznon, Iminek előre kellett jönnie a pódiumtól a padsorok közé. Szerencsére középütt választék futott végig, így végül is olyan volt ez, mintha valami rockkoncerten sztár módjára bemozogta volna a lelátót. A hordozható mikrofonnal akár a sarokban is leülhetett volna megtartani az előadást. „Flip the classroom”, gondolta hát, és huszárosan belecsapott. A pódium feletti lámpákat előbb még lekapcsolta, hogy jobban lehessen látni a diákat.

A donyecki élményeket is beleszőtte az előadásába, és ezzel nagy sikert aratott. Ha stage-divingolni támad kedve, tán még szörfözhetett is volna a közönség soraiban. A sors azonban csak negyven perc játékidőt hagyott neki.

Előadásának végzete, az, ami jelenését igazán feledhetetlenné tette, a pince felől közeledett felé.

Megviselten, kimerülten érkezett, az egyik lábát sántán húzta maga után. Iszonyatos verekedések veteránja volt már. Még egy ilyen békés városban is találni született bunyógépeket, ő pedig valahogy mindegyikbe belefutott.

Szerencsétlenségére Imihez hasonlóan a fogságot is meg kellett tapasztalnia. A vasút közelében egy család az akarata ellenére az otthonában tartóztatta, sőt elvitték egy emberhez, aki elaltatta, és utána arra ébredt, hogy megfosztották a karmaitól. Miután így megcsonkították, az első adandó alkalommal megszökött. Újra az utcát járta, a harcait pedig most már fegyvertelenül kellett megvívnia.

Idővel felismerte, hogy a vágások helyett elég lehet nagyot ütni. Megtanulta, hogy az ellenfelek a karmok hiánya láttán felbátorodnak, és jobban jár, ha megelőzi őket. Az összecsapások sokszor csak az akarat csatái, az egyik sikeresen megfélemlíti a másikat, fél óra vernyogás, fogfenés, fújás és pózolás után. Hát ő inkább elébe ment a dolgoknak, és hatalmas taslit adott bárkinek, aki az útjába állt.

A blöff többnyire kiválóan működött.

Azért még így is igyekezett inkább olyan búvóhelyeket keresni, amelyekért nem kellett másokkal megküzdenie. Aznap egy nagy épület alagsorában lelt rá egy törött ablakra. Kartondobozokat pakoltak egymásra odabent, a padlótól a plafonig, talán így kerülte el az épületet lakók figyelmét a rés a pajzson. Bejutott, és mivel mindenféle izgalmas szagot érzékelt, felfedezőútra indult. Hosszú folyosókon ment végig anélkül, hogy bárkivel találkozott volna. Aztán egyszer csak ott volt előtte egy terem sok emberrel. Különös volt. Rendezett sorokban ültek, és egy irányba néztek mind, a mennyezet felé.

A terem félhomályba borult végében álló alkalmatosság hívogatónak tűnt. Nem baj, ha felkelti a figyelmet. Sántaságára belátta, hogy jó lenne, ha ismét befogadná valaki, és egy darabig nem kellene visszamennie a fenevadak közé.

Egy lábról elrugaszkodva is elkapta az alkalmatosság szélét az elülső mancsaival, és felhúzódzkodott rá. Kellemes meglepetésére a tetején forrón fűtő, lapos, fekete dobozt talált. Ráfeküdt, maga alá tekerte a farkát, a mancsára hajtotta a fejét, és összehúzott szemmel figyelte az embereket, mit tesznek.

Természetesen észrevették, és mindjárt őrá figyeltek mind...

Végül a forrón fűtő, lapos, fekete doboz tulajdonosa vitte haza, egy nőnemű ember kíséretében, akitől sok cirógatást kapott. Esze ágában sem volt tiltakozni a törődés miatt. Valahonnan került a számára még egy macskautaztató box is. Ilyenhez volt már szerencséje korábban. Önként sántikált be a belsejébe.

Mikor célba értek, akárhol is volt az, először lefürdették. Hősiesen tűrte. Egyértelmű volt, hogy ezúttal így jár jobban.

A számítása bevált, adtak neki enni.

Mielőtt rekordtempóban nekilátott volna befalni, amit elé raktak, még észlelte, hogy a simogatásokból ezúttal kimarad. Megfelejtkeztek róla. De olyan éhes volt, hogy ezzel nem törődött.

© Marton Péter

A novella történetének közvetlen előzményei itt olvashatók.

A távolabbi előzmények pedig itt.

Ez az írás ugyanakkor a Bolygók világa c. novelláskötet része, mely innen tölthető le egyben.

Akár így is szólhatna a könyvben Görgetegkőnek keresztelt művelet összefoglalója, ha azt valami tökéletesen szenvtelen, machiavelliánus rohadék írta volna. A John Le Carré-könyvekben azonban éppen az a dráma egyik alapvető forrása, hogy miközben ezerrel zajlik a manipulatív valóságszerkesztés - titkos szolgálatuk részeként fikcióból szövik a történéseket a másik oldal eszén túljárni igyekvő agytrösztök -, igazából keveseknek van ennyire jégből a szíve. Ebből pedig olyan kétségbeesett egzisztencializmus születik, hogy időnként még az olvasó is fuldokolni kezd tőle... Aztán lemegy a sarki boltba, és közben felötlik benne, hogy mi van, ha a kiflik-zsömlék összeválogatása tökéletesen illik valamilyen nagyobb tervbe a kirakós apró darabjaként. Netán éppen hasznot is húz belőle ilyen módon valaki...

Le Carré a hírszerzés bürokratikus oldalát is maximális hitelességgel ragadja meg. Ebben segít neki, hogy a Secret Intelligence Service kötelékében szolgált 1963-ig, míg A kém, aki bejött a hidegről sikere nyomán inkább az írásra nem váltott. (A Secret Intelligence Service más néven az MI6, ha a kedves olvasó így könnyebben felismeri - az a titkosszolgálat, melynek a létezését is csak 1994-re ismerte el formálisan a brit kormányzat.)

Felvetődhet a kérdés, joggal, hogy ugyan, hogyan kerül ide ez a könyv, a migrációs sorozatom részeként. A válaszom alapvetően az, hogy a kémregényekben igen gyakran fordul elő határokon átnyúló cselekmény hosszú távon külföldi tartózkodásra berendezkedett karakterekkel, márpedig A kém, aki bejött a hidegről a kémregény műfajának csúcsa, és itt aztán találunk ilyesmit bőven.

A külföldön fedésben dolgozók rendkívüli migránsok - egyszerre kell megjelenniük fiktív élettörténetek adott helyen hihető módon előforduló hordozóiként, és közben, ennek révén, ellátniuk egyéb feladataikat, melyeket hazulról kapnak folyamatosan...

Na, megyek közben, le kell ugranom a sarokra venni egypár zsömlét.

Recenziós jegyzetek a migrációs irodalom margójára (#6)

Néha én magam is úgy gondolok vissza a rendszerváltás előtti időkre, vagy éppen a rendszerváltás utáni évek világára, amit még gyerek fejjel is erősen a szocializmus alatt nevelődött generáció tagjaként éltem meg – rácsodálkozva az újdonságokra, elevenen emlékezve közben a régebbi dolgokra –, mintha egy másik bolygón szereztem volna elévülhetetlen, potenciálisan egyszer még hasznosítható tapasztalatokat. Az a korábbi „ország” (a Camus-féle értelemben: vagyis az emberi elvárások, az írott és íratlan normák és a meghatározó társadalmi vélekedések történelmi helyzettől függően változó együttese, amit ezek legalább részleges saját elfogadása is táplál) ott él a fejemben, ha akarom, ha nem.

Így lehet ezzel Anya von Bremzen is, a címben elsőként említett könyv szerzője.

Az 1970-es években, a család részben zsidó származására tekintettel tudtak édesanyjával engedélyért folyamodni, hogy emigrálhassanak a Szovjetunióból (ő csak tizenegy volt akkor). Ez persze egyáltalán nem volt egyszerű (pláne a szovjet katonai hírszerzésnél jelentős karriert befutott nagypapával nem). Hogy belevágjon, Anya édesanyjának konkrétan az adta a végső lökést, bőven túl a sztálini terroron és a második világháborús horroron, hogy egy nap végleg elege lett a boltok silány élelmiszerkínálatából. Kockáztatniuk kellett sokat, munkahelyet az édesanyának körültekintő időzítéssel (nem túl korán, nem túl későn) feladni, a kritikus pillanatban pedig a nagypapa támogató aláírását is valami papírra odahamisítani. Valahogyan azért összejött.

Az Egyesült Államokban kezdetben semmivel sem könnyebb élet várta őket, de a több szabadság utóbb mégis hasznosult. Anya von Bremzen sikeres lett – food writerként, azaz gasztroíróként. A sok szovjetunióbeli nélkülözés után éppen elhagyott hazája kulináris élményeinek a feldolgozása hozta el neki a prosperitást…

A putyini korszakban aztán új könyvet ír a témában, mely a szovjet történelmet és családja regényét egyesíti a gasztroélményekkel, az 1910-es évektől egészen a 2010-es évekig ívelő narratívában – ez A szovjet konyha tudományának elsajátítása. Élénken él Anya fejében a láthatatlan ország. Annyira benne él, hogy a 2000-es évek Oroszországában őt kérdezik a szovjet konyha szakértőjeként az otthonmaradottak, akiknek ez már nem sokat jelent, mert a nagy átalakulások közepette részben elfelejtették. Szétesett a fejükben a láthatatlan ország, és egy másik vette át a helyét. A hátrahagyott élményekre szelektív szívfájdalommal visszagondoló disszidensként Anyának elevenebbek az emlékei róla.

Érdekes, milyen könnyű megfogalmazni ezt, mint lényeget, A száműzetés és az ország hat novellája után. Utóbbiakat most olvastam el Camus-től, végre.

A kötetben négy írás is az Algériában élő pied-noirok (a gyarmati időkben Észak-Afrikába települt európaiak) világában játszódik, vagy onnan indul, pontosabban szólva ennek az eleve esetleges világnak a határán táncol, ahol a nem érinthető, a fejekben létező, mégis kényszerítő súlyú valóságstruktúrák ereje számos helyzetben keményen megmutatkozik.

Ott van az észak-afrikai partoktól távol eső oázistelepülésre a férjével tartó, arabul nem beszélő, egyébként viszont – az egymásrautaltság közepette is – megunt, kiút nélküli házasságban őrlődő francia nő rácsodálkozásában, amint a sivatagi nomádok életének másságát felfedezi a messzeségben, és eszébe jut az abszurd gondolat, hogy ő is élhetne úgy akár…

A hordókészítő műhely munkásaiban, akik rendes embernek tartják a főnöküket, de részvétet a kislánya súlyos rosszulléte kapcsán nem nyilvánítanak, mert az osztálytudatuk kötelezi őket, hogy duzzogjanak egy közelmúltbeli bérvita miatt – „hiszen” ők áldozatok, és ennek a szerepnek meg kell felelniük…

A megzavarodott hittérítőben, aki a kereszténység elbizakodott terjesztőjéből válik bizarr fétiskultusz elvakult hívévé, amikor kiszolgáltatottságát és a benne is ott rejlő félelmet nem tagadhatja többé…

A festő történetében, aki teret még a levegővételhez sem igen hagyó börtöncellát épít magának a másokhoz alkalmazkodásból – végül már szó szerint…

A kötet igazi tragédiája azonban a tanító története, aki boldogulna valamiféle kollektív identitás vagy másoktól befogadott feladat- és szerepmeghatározás hiányában is, pusztán mint ember, és kész szembeszállni a felmerülő kényszerekkel, végül mégis lehetetlen helyzetbe hozzák. Nincs mód keresztülnavigálnia az ellentétes elvárások tengerén, két part között reked, övé a száműzetés mint kétes értékű királyság.

Nehéz dolog tehát igazán disszidálni – pláne ha valamilyen okból (általában jól kifejthető okból) bezárjuk az ajtót saját magunkra, és azzal együtt az országra. Vagy éppen ha ránk zárják az ajtót mások, akik maguk is a szóban forgó országnak a lakói, fennhatóságát pedig együtt őrzik és érvényesítik.

A néni bevásárlókocsijával és pórázon vontatott, kis méretű ebbel készül keresztezni a villamossíneket, a megálló járdaszigetétől úgy száz méterre, erősen a tilosban. „Hogy kis méretű eb, ezt azért majd szebben megfogalmazom”, jegyzi fel magának teendőként Donáth tanár úr, miközben tovább narrálja a látottakat.

Tehát. A kutyus csetlik-botlik, beleüti az orrát (szó szerint) mindenbe. A villamospálya váltójának közelében talán a kenderolaj szaga ejti rabul annyira. A néni beszél hozzá, próbálja meggyőzni, hogy menjenek tovább. „Gyere, Bandikám, tettem neked félre ínyencfalatokat, leülhetünk otthon a televízióhoz”, így. Makacs jószág, nehéz vele. Végül továbbkolbászol az ínyencfalatok és a tévé irányában, de csak miután berogyaszt egy kicsit, és elhelyez egy királyi szuvenírt a sínpár közepén. A néni kénytelen visszafordulni érte. A kutyus most bezzeg haladna, húzza a nénit, akinek takarítania kell utána, kifeszül a póráz.

Esetlen mozdulatok kíséretében kerül meg a kutyapiszok-mentesítéshez használatos zacskó. A be nem tervezett reggeli torna első gyakorlataként szegény néni próbál lehajolni, hogy a kezére húzott tasakkal megragadhassa a célobjektumot. „Nem, igazából nem is vicces, ha célobjektumot írok, inkább leírom egyszerűen, hogy a szart”, gondolja Donáth.

A manőver nem akar sikerülni sehogyan sem. Nyújtózni kell hozzá, és ezer baj forrása ez. Messziről is világosan látszik, hogy sajog a derék, megszédül a néni, nem nyúlnak eléggé az inak, a híd (az aztán pláne) túl messze van.

Kétszáz méterre az idős hölgytől és kis kedvencétől meglódul a menetrend szerint orbitális pályára álló villamos. Gyorsul sebesen, el akarja érni a fénysebességet hamar.

A következő eredménytelen próbálkozás láttán nincs mese, szaladni kell, kimenteni onnan a nénit. Ki tudja, hogy az a villamos megáll-e. Már vadul csenget is a pilóta („inkább: vezető – nem kell kreatívkodni állandóan”). Élő akadály került az útjába, szabálysértés esete forog fenn!

Egy másik hős, egy idős úr előbb ér oda. („Ez így túl direkten utal rá, hogy én is hős lettem volna, majd inkább máshogyan írom”, kapcsol Donáth tanár úr. "Viszont bácsit írni jó, az kihangsúlyozza, hogy én még egészen fiatal vagyok, csak a negyvenes éveim közepén járok."). Úgyhogy akkor... Ősz hajú bácsi a megmentő. Ha egy reklámban a néni mellé tennék, ők alkotnák a tökéletes idős párt – bármilyen termék értékesítését hathatósan támogatnák.

A beavatkozás sikeres. A villamos elszáguld mellettük. Két másodperccel később csikorgó hanggal vészfékez, amikor a megállóba ér. De a szépkorú Rómeó és Júlia már csak egymással vannak elfoglalva. A hölgy teátrálisan a szívéhez kap, mutatja, mennyire megijedt. A bácsi pedig megfogja a kezét…!

Mire Donáth tanár úr felszáll a villamosra, gondolatban már meg is írta az e-mailt Juditnak, Londonba...

Kényszeresen meséli neki az útszélről felszedett, „háztáji” történeteket. Korábban egyszerűen csak jó taktikának tűnt ilyesmivel fűszereznie a kapcsolatukat. Ennél sokkal többet a Judit hazalátogatásai alatti félrelépések mellé (az év nagyobbik részében) nem nagyon adhatott. De mióta a házassága romokban hevert, mivelhogy a Judittal folytatott viszonyával sajnálatos módon romba döntötte ő, a dolgok állása átértelmeződött. Megnőtt a tét. Arra jutott, hogy talán mégis komolyabban kellene vennie Juditot, ha van még nála hosszú távon esélye egyáltalán. Talán ez a történet az idős párról érzékeltetheti, hogy szépnek találja ő a romantikát, és maga is képes hasonlóan nemes gesztusokra. Talán még közös otthont teremteni, együtt megöregedni is, ahogyan kell.

Hogy a valóságban a néni végül maga oldotta meg a képzeletbeli levélben elbeszélt helyzetet, az Judit szempontjából mellékes.

– … Valentin-napon, érted.

Anélkül, hogy odanézne, Donáth tanár úr hegyezi a fülét – már a villamos fedélzetén. Hátha újabb romantikus történet. Majd beosztja őket, hogy Judit mindennap érezhesse a figyelmét. Ez lesz csak igazán romantikus!

– Elképesztő, milyen szemét nők vannak! De tényleg, hol tenyésztik az ekkora szutyok ribancokat? – kérdezi egy egyetemista korú fiatalember a mellette álló barátjától. Mindkettejük keze zsebre dugva, túl férfiasnak érzik magukat ahhoz, hogy kapaszkodjanak. A másik arcán látszik, hogy pillanatnyilag nagyon feldúlt.

– De nem, tesó? Hogy lehet ekkora szar szemétláda ez a világ? Szutyok ribanc ez mind! Megdugatja magát a nőd a két legjobb haveroddal. Nem hiszem el, bazdmeg! De tényleg, ez milyen már!

Donáth tanár úr arcizmainak rezdülésével akaratlanul is kifejezést ad a csodálkozásának: ha a legjobb barátok is benne voltak a buliban, mások is kiérdemelnék a szutyok jelzőt… nem? De az ablakon mogorván kibámuló fiatal srác egyedülmaradásának élményével azonosulni tud. Amikor fáj, mindannyian beszélünk hülyeségeket. És nem is lehet mindenki zseni. Tanárként neki az értéket kell meglátnia abban, amit különböző tudású és tehetségű emberek mondanak.

– Tudod, mit kellene csinálnunk? – kérdezi hirtelen felindulásból az egyedülmaradt.

– …?

– Hát el kéne menni a csajokkal egy ilyen wellnesshétvégére.

Wellness? A csajokkal? Hát ebben az univerzumban nem-szutyok ribancok, mi több, nem-szutyok nem-ribancok is léteznek? És wellness? Egy húszévesforma fiatalember komolyan wellnesshétvégét tervez a barátnőjével? Aki akkor megvan még, ezek szerint? Vagy sikerült beújítania ezen a téren a Valentin-nap óta? Vagy a megjegyzés, hogy "megdugják a nődet" valaki más szerencsétlen esetére vonatkozott igazából? Donáth tanár úr csak úgy kapkodja a fejét, ezer meglepetés. Ő pedig még nem is volt wellnesshétvégén soha.

– Ja, király ötlet! – jön a havertól a helyeslés. – Kéne nekik adni, tudod… ilyen masszázst… olyan kenegetőset! Hogy is hívják azt? – kérdezi faarccal.

– BUKKAKE! – vágja rá a másik, hangosan, és együtt röhögnek. Aztán megint komoran néznek.

Mikor megérkezik az egyetemi irodába, Donáth tanár úr leül a számítógépe elé, és fejben igyekszik listázni, mi mindent kell a délutáni órája előtt megcsinálnia. Bejön Sarah, az ausztrál vendégkutató hölgy, köszönnek egymásnak. Legalább néhány órára kellemes társasága lesz – anélkül, hogy ehhez beszélnie kellene sokat. Csak mennyi hülye e-mailre kell közben válaszolnia!

Sarah a háta mögött tesz-vesz, valószínűleg egy könyvet keres a polcon. Donáth tanár úr úgy dönt, rákeres arra a fura szóra, mi is volt az? Ja igen. „Bukkake”, ugrik be neki, és már tölti is ki a keresőmezőt. Képekre keres, úgy hamarabb kihámozható a lényeg. Megnyomja a gombot.

Hátradől, míg betöltődnek a találatok.

Telefoncsörgés.

Sarah az asztalához szalad, Donáth tanár úr követi a tekintetével.

– Oh, hi there, Imre! How are you? – indul a beszélgetés. Na, ennek is van egy Imréje, kurva jó, morog magában Donáth tanár úr, és a Juditnak szánt történet semmivé foszlik, a szándékkal együtt, hogy bármit is írjon ma Londonnak.

Végre ránéz a képernyőre. Már látszanak a keresése eredményei… Donáth tanár úr elsápad. Időt nem vesztegetve cselekszik.

Hibátlan szem-kéz koordináció.

Egér ilyen gyorsan nem talált még el a böngészőablak jobb felső sarkáig!

© Marton Péter

A novella történetének közvetlen előzményei itt olvashatók.

Ez az írás ugyanakkor a Bolygók világa c. novelláskötet része, mely innen tölthető le egyben.