Recenziós jegyzetek a migrációs irodalom margójára (#6)

Néha én magam is úgy gondolok vissza a rendszerváltás előtti időkre, vagy éppen a rendszerváltás utáni évek világára, amit még gyerek fejjel is erősen a szocializmus alatt nevelődött generáció tagjaként éltem meg – rácsodálkozva az újdonságokra, elevenen emlékezve közben a régebbi dolgokra –, mintha egy másik bolygón szereztem volna elévülhetetlen, potenciálisan egyszer még hasznosítható tapasztalatokat. Az a korábbi „ország” (a Camus-féle értelemben: vagyis az emberi elvárások, az írott és íratlan normák és a meghatározó társadalmi vélekedések történelmi helyzettől függően változó együttese, amit ezek legalább részleges saját elfogadása is táplál) ott él a fejemben, ha akarom, ha nem.

Így lehet ezzel Anya von Bremzen is, a címben elsőként említett könyv szerzője.

Az 1970-es években, a család részben zsidó származására tekintettel tudtak édesanyjával engedélyért folyamodni, hogy emigrálhassanak a Szovjetunióból (ő csak tizenegy volt akkor). Ez persze egyáltalán nem volt egyszerű (pláne a szovjet katonai hírszerzésnél jelentős karriert befutott nagypapával nem). Hogy belevágjon, Anya édesanyjának konkrétan az adta a végső lökést, bőven túl a sztálini terroron és a második világháborús horroron, hogy egy nap végleg elege lett a boltok silány élelmiszerkínálatából. Kockáztatniuk kellett sokat, munkahelyet az édesanyának körültekintő időzítéssel (nem túl korán, nem túl későn) feladni, a kritikus pillanatban pedig a nagypapa támogató aláírását is valami papírra odahamisítani. Valahogyan azért összejött.

Az Egyesült Államokban kezdetben semmivel sem könnyebb élet várta őket, de a több szabadság utóbb mégis hasznosult. Anya von Bremzen sikeres lett – food writerként, azaz gasztroíróként. A sok szovjetunióbeli nélkülözés után éppen elhagyott hazája kulináris élményeinek a feldolgozása hozta el neki a prosperitást…

A putyini korszakban aztán új könyvet ír a témában, mely a szovjet történelmet és családja regényét egyesíti a gasztroélményekkel, az 1910-es évektől egészen a 2010-es évekig ívelő narratívában – ez A szovjet konyha tudományának elsajátítása. Élénken él Anya fejében a láthatatlan ország. Annyira benne él, hogy a 2000-es évek Oroszországában őt kérdezik a szovjet konyha szakértőjeként az otthonmaradottak, akiknek ez már nem sokat jelent, mert a nagy átalakulások közepette részben elfelejtették. Szétesett a fejükben a láthatatlan ország, és egy másik vette át a helyét. A hátrahagyott élményekre szelektív szívfájdalommal visszagondoló disszidensként Anyának elevenebbek az emlékei róla.

Érdekes, milyen könnyű megfogalmazni ezt, mint lényeget, A száműzetés és az ország hat novellája után. Utóbbiakat most olvastam el Camus-től, végre.

A kötetben négy írás is az Algériában élő pied-noirok (a gyarmati időkben Észak-Afrikába települt európaiak) világában játszódik, vagy onnan indul, pontosabban szólva ennek az eleve esetleges világnak a határán táncol, ahol a nem érinthető, a fejekben létező, mégis kényszerítő súlyú valóságstruktúrák ereje számos helyzetben keményen megmutatkozik.

Ott van az észak-afrikai partoktól távol eső oázistelepülésre a férjével tartó, arabul nem beszélő, egyébként viszont – az egymásrautaltság közepette is – megunt, kiút nélküli házasságban őrlődő francia nő rácsodálkozásában, amint a sivatagi nomádok életének másságát felfedezi a messzeségben, és eszébe jut az abszurd gondolat, hogy ő is élhetne úgy akár…

A hordókészítő műhely munkásaiban, akik rendes embernek tartják a főnöküket, de részvétet a kislánya súlyos rosszulléte kapcsán nem nyilvánítanak, mert az osztálytudatuk kötelezi őket, hogy duzzogjanak egy közelmúltbeli bérvita miatt – „hiszen” ők áldozatok, és ennek a szerepnek meg kell felelniük…

A megzavarodott hittérítőben, aki a kereszténység elbizakodott terjesztőjéből válik bizarr fétiskultusz elvakult hívévé, amikor kiszolgáltatottságát és a benne is ott rejlő félelmet nem tagadhatja többé…

A festő történetében, aki teret még a levegővételhez sem igen hagyó börtöncellát épít magának a másokhoz alkalmazkodásból – végül már szó szerint…

A kötet igazi tragédiája azonban a tanító története, aki boldogulna valamiféle kollektív identitás vagy másoktól befogadott feladat- és szerepmeghatározás hiányában is, pusztán mint ember, és kész szembeszállni a felmerülő kényszerekkel, végül mégis lehetetlen helyzetbe hozzák. Nincs mód keresztülnavigálnia az ellentétes elvárások tengerén, két part között reked, övé a száműzetés mint kétes értékű királyság.

Nehéz dolog tehát igazán disszidálni – pláne ha valamilyen okból (általában jól kifejthető okból) bezárjuk az ajtót saját magunkra, és azzal együtt az országra. Vagy éppen ha ránk zárják az ajtót mások, akik maguk is a szóban forgó országnak a lakói, fennhatóságát pedig együtt őrzik és érvényesítik.