A novellaírás - számomra - a zenekeveréshez hasonlítható.

Az életben velem történő dolgokból mintákat vehetek, ezeket mindenféle filteren átszűrhetem, az így előállított elemekből új kompozíciókat építhetek - ráadásul az élményanyag erre irányuló szándékom és tudatos tervezésem nélkül is formálódik folyamatosan, átlényegül, új színezetet vagy értelmezést kap.

Saját hangszerek is rendelkezésemre állnak, ezeken játszhatok szabadon. Előállíthatok - elvben - bármilyen dallamsort. A valós tapasztalattöredékekből szőtt elbeszélést fiktív (beazonosítatlan forrásból származó?) alapokra helyezhetem, vagy éppen kitalált körítéssel alakíthatom a kívánt mondanivalóvá.

Végtére is "kutya nehéz úgy hazudni, ha az ember nem ösmeri az igazságot".

Ez egyfelől hamarosan (vasárnap) publikálni tervezett novellám, a Volt ott c. írás kapcsán jut eszembe - az is így állt össze -, másfelől pedig mert feltűnt, mennyi remixet hallgatok mostanában. Van valami, részben a fenti gondolatmenetből eredően lenyűgöző a zenei újrakeverésekben.

Munka közben például három különböző változatban is sokat játszom egy olyan számot, amelyiknek az eredetije igazából nem fogott meg nagyon (MS MR: "Bones"). Ezekben a remixekben a dal szövegében felbukkanó, máskülönben klisés képek hatásosabbak lesznek, valahogy az egész jobban működik...

A zenét ez az értekezés nem pótolhatja, úgyhogy íme a három említett újrakeverés, alább. Vasárnap meg jöjjön a novella.

1. Ianborg x PRFFTT & Svyable Remix.

2. Mukatu Mix.

3. TOUGH NOISE remix.

November eleje tavaszias időt hozott. Ondrejnek és Martinának kirándulni támadt kedve, miután egyik este Ondrej későn és fáradtan tért haza a munkából. Martina könnyű vacsorával és a kedvenc dzsesszlemezével várta. Halkan szólt a zene, ők pedig szabadjára engedték a gondolataikat. Arra jutottak, hogy a hétvégén jó lenne kimenni az erdőbe. Gyönyörűek a fák ilyenkor, élénksárgák és vörösek a levelek. Meg aztán gombászhatnának is, és este készíthetnének valami finomat a zsákmányból.

Mintha a sors megerősítő jelzést küldött volna nekik. Pénteken leadták a tévében Jean-Jacques Annaud filmjét, a Medvét. Jókat nevettek és könnyeztek a főhős medvebocs kalandjain, például amikor galócát eszik szegény, és fura látomásai támadnak békaszörnyetegekről. Magától értetődő volt, hogy másnap túrázniuk kell.

– Pontrendszert is csináljunk! – vetette fel Martina. – A pereszkegomba tíz pontot ér, az itt sokfelé nő. A laskagomba húsz pont, a pénzecskegomba ötven. A többit majd helyben megtárgyaljuk!

– Galócáért mínusz harminc pont, nyilván – toldotta meg Ondrej. A gombászás Martina mestersége volt, ő csinálta ezt az édesapjával sokat, falun, ahol felnőtt. Ondrej egyszer már csúnyán felsült a maga gyűjtögetésével. Nem ismerte meg a fiatal gyilkos galócát. Azt hitte, a galócáknak mindenképpen olyan jellegzetes kalapjuk van. Bajuk azért nem lett belőle, mert Martina messziről kiszúrta a veszedelmes jószágot.

– Ha egy felbőszült anyamedvét is hozol magaddal, az mínusz száz pont – nevetett Martina.

Ebben megállapodtak.

Összepakoltak, és előkészítettek egy kosarat a gombáknak a másnapi kalandhoz. Már nagyon várták az indulást.

Kora reggel útra keltek. Átvágtak a kisváros főterén, elhaladtak a középkori óratorony mellett, végigballagtak egy szűk utcán, és máris a városszéli házaknál jártak. Huszonöt perc alatt elérték az erdőt, és nekivágtak.

A környező vidéket bejárták már. Tudták, merre vannak itt a gombászáshoz ideális helyek. A kosarukba gyorsan került egy csomó laskagomba. Martina nagyvonalúan kiosztott száz pontot Ondrejnek, miután rálelt egy egész kolónia fehér fejű bimbós pöfetegre. A zsákmányt gondosan, nedvszívó papírrétegek között halmozták fel a kosárban.

A városszéltől egy-két kilométernél messzebbre még nem mentek. Fél éve költöztek csak ide, amikor Ondrejt kinevezték regionális értékesítési igazgatónak. Martina készséggel támogatta őt, és vele tartott. Így negyven kilométerre kerültek a szülőfalujától. Ondrej megígérte, hogy gyakran látogatják majd a szüleit.

Martina most a munkakereséssel volt elfoglalva. Pozsonyban nyelvtanárként jól fizettek neki – itt egyelőre nem akadt megfelelő állás az ő számára. Kiváló némettudásának hasznát vehették volna több helyen, ám falakba ütközött, ahol csak próbálkozott. Talán féltek tőle, hogy túl jól boldogulna.

– Nehéz munka az idegenvezetés. A lányom, aki tényleg nagyon jól beszél németül, mert Drezdában volt Erasmus-cserediák… hát még neki is nagyon kemény ám! – mondta egy helyi idegenforgalmi cég igazgatója. Aztán megígérte, hogy telefonál majd.

Egy helyi rendezvényszervező, festett szőke hajú, műkörmeit folyamatosan kritikusan vizslató hölgy, németül interjúztatta. Ezt Martina biztató jelnek vette. Sajnos az első pár mondatból kiderült, mennyivel jobban beszél németül. A másik nő ezért angolra váltott. Martina, pechére, angolul is jobban beszélt. Neki a határozott névelő megfelelő használata sem okozott gondot, amiben a szláv ajkúak pedig gyakran hibáznak. Az igazgatónő sem volt kivétel ez alól, Martinát mégis kijavította néhányszor. Például amikor a „means” szót használta. Ez angolul eszközt vagy módozatot jelent, egyes számban és többes számban is ugyanaz az alakja. Amikor bírája és potenciális munkaadója a tökéletes megalázás beteljesítése végett megismételtette volna vele a helytelen „mean” formában, ami főnévként igazából átlagot jelent, Martina meg sem bírt mukkanni.

A menedzserasszony elégedetten mosolygott rá, mint aki kiosztott egy fontos leckét, azzal rövidre zárta a beszélgetést. Ő is megígérte, hogy jelentkezik majd.

Martina próbálta őrizni a kezdeti lelkesedést. Ondrej megígérte, minden követ megmozgat, hogy jó munkát találjanak neki.

Szerencsére vidéken olcsó volt az élet. Ondrej korábbinál magasabb fizetéséből remekül kijöttek, és azért Martina is kapott néha fordítói megbízásokat Pozsonyból. Ma pedig az erdőben vételeztek hozzávalókat a vacsorához. Fák és hegyek között jártak, tiszta levegőn. Lehet-e ennél szebb és jobb? Mélyen beszippantotta a lehullott levelek és – távolabbról – a fenyőfák illatát.

Igazság szerint jól megvolt itt. Azt gondolta, ez az, ami mindennél fontosabb, a többi pedig majd lesz valahogy.

Elindultak egy ösvényen, amerre nem jártak korábban. Széles völgyben vezetett felfelé. Az utat nagyon szépen jelölték, mehettek a jelzések után. Fél egy felé járt az idő, amikor egy tisztáshoz értek. A szélén valaki kivágott néhány fát, talán illegálisan, mindenesetre a csonkokra le lehetett ülni kényelmesen. Nekiálltak elfogyasztani az otthonról hozott szendvicseket.

Martina élvezettel rágta át magát az uborkás-szalámis kiflin. A szülei magyar barátnőjétől kapott paprikás szalámit, azt pakolták bele. A járás kellemesen kimerítette, az étel feltöltötte, jólesett elbambulnia egy picit. Ondrej hangjára ocsúdott fel.

– Ha nagyon nem jön össze semmi, elmehetünk ám Németországba.

Martina meglepődött, és ahogyan ez gyakran előfordult vele, legelőször is a másik perspektívájából gondolta át a dolgokat.

– Mit csinálnál ott? – kérdezte.

– Beszéltem Jannal, és azt mondta, hogy a berlini központban örömmel alkalmaznának, mert elég tapasztalatom van. Főleg angolul kell beszélni, németül meg elgagyogok valahogy. Szóval most tényleg vehetnék tőled leckéket, ahogy mindig is szerettem volna.

Martina elmosolyodott. Ondrejjel valaha a nyelviskolában találkoztak. Kérdezősködött az induló tanfolyamokról, aztán fél óra csevej után rájött, hogy nem fog tudni minden héten adott napokon, adott időben beülni egy kurzusra leckéket venni. Felvetődött hát, hogy Martina lehetne a magántanára, és megbeszéltek egy találkozót. Randi kerekedett belőle.

Martina örömmel idézte fel az emléket. Most így is felötlött benne, hogy a szülei a közelben laknak, ő pedig nem akar messzire kerülni tőlük. Berlinből macerás lett volna látogatni őket.

Ezt mégsem mondta ki. Nem akarta elrontani a nap hangulatát. Boldog volt, hogy Ondrej ezek szerint törte a fejét, hogyan segíthetne rajta.

A szendvicsek elfogytak. Hogy elterelje a figyelmet Berlinről és a többi, nyomasztó dologról, felpattant, és a kosárral a kezében futásnak eredt.

– Teli hassal úgysem kapsz el! – visította. Ondrej szaladt utána. Mintha a farkas üldözné Piroskát, gondolták teljes összhangban.

Az ösvény mentén haladtak. Martina hagyta, hogy Ondrej beérje őt. Ölelkeztek egy jót, és kipihegték magukat.

Kézen fogva indultak tovább. Kicsit esetlenül, mert állandóan kerülgetniük kellett valamit. A völgy beszűkült ezen a ponton. Kis tóféleség mellett haladtak el, utána pedig az azt tápláló bő és sebes vizű patak folyását követték. A partja magas volt, a szélén lassan már csak egy ember fért el. Így is óvatosnak kellett lenniük, mert a fák keresztbe nyúló gyökerein át kellett lépdelniük. De annyira jó volt ezúttal nem a konyhai mosatlan vagy éppen a mosógép körül a földre dobált szennyes között navigálni.

Egy kanyar után muszáj volt átkelniük a patak felett. Keresztben kidőlt fa törzse szolgált hídként. Még egy turistajelzés is megerősítette, hogy arra kell tartaniuk. Izgalmas volt. Végig kacarásztak átkelés közben, de érezték, hogy egyensúlyozniuk kell, és odafigyeltek rendesen. A túlparton a másodikként érkező Martina Ondrej karjaiba omlott, és adott a megmentőjének egy csókot.

Az ösvény ezen az oldalon kiszélesedett, úgyhogy ismét kézen fogták egymást, és mentek előre andalogva.

A völgyfenéktől a hegyoldal meredeken emelkedett felfelé. A fák koronája fölött, a magasban sziklák is előbukkantak.

A bércek alatt haladtak tovább.

Rosszul számoltak az idővel, de a nagyobb hibát azzal követték el, hogy nem figyeltek az időjárásra. Az égbolt délután egy óra körül beszürkült, négy órára pedig eleredt az eső, és fokozatosan erősebbre váltott. Már sötétedett, amikor elindultak visszafelé.

Áztak és fáztak, egyre jobban. A gombákról lemondhattak. Ondrej kiszórta őket, és a hátizsákja alá kötötte a kosarat, hogy gyorsabban haladjanak.

Így is sokkal tovább tartott visszaérni a patak felett keresztben kidőlt fáig, mint gondolták volna. Elmúlt hat óra. Alig lehetett látni valamit. Ondrej a telefonja zseblámpás alkalmazásával kereste az utat. Sikerült átkelnie a fa törzsén keresztül, bár nem volt egészen biztos benne, hová lép. Alant vészjóslóan zubogott a megáradt patakvíz.

Martinának nem volt szerencséje. A U2be-on, nappali felvételen egészen mókásan hatott volna, ami vele történt, bakiválogatás részeként. Ondrejnek először is ez jutott az eszébe. Utóbb szörnyű lelkiismeret-furdalást érzett emiatt.

Martina alól kicsúszott az egyik lába. Lovaglóülésben landolt a fatörzs tetején, rövid sikkantás kíséretében. Ezen még ő maga is nevetett. A fatörzs azonban mozgásba jött. Először körbefordult a tengelye körül, amitől Martina fejjel lefelé beleesett a vízbe, majd kimozdult a helyéből, és befordult a mederbe utána.

Nem ütötte meg őt, de úgy ékelődött a patak két partja közé, hogy Martina az első lendülettel nem tudta kidugni a fejét a vízből. Beszorult a fa alá, amikor megpróbált felegyenesedni. Pánikba esett, és iszonyatos kapálózásba kezdett. Végül mégis sikerült megvetnie a lábát, és meg tudott kapaszkodni a part alól lelógó gyökerekben.

Hozzáért valamihez. Fura felületet tapintott a keze, nem odavalónak tűnt. Rémülten követelte Ondrejtől a telefont, az pedig annyira megijedt a hangjától, hogy engedelmeskedett neki. Martina elvette tőle a készüléket, és a zseblámpa fényében hatalmas vaddisznó csontvázát pillantotta meg. Éppen a pataknak az ösvény alatti szegletében bújt meg. Errefelé jövet ezért nem vették észre. Régóta ott lehetett. Martina a csupasz csontot ragadta meg, a bordázat környékén. Az eső sem tudta elnyomni a dögszagot.

Undorító, gondolta iszonyattal, és kényszeresen megmosta amúgy is csuromvizes kezét.

Aztán vagy egy fél percig meredt maga elé bénán. Teljesen elázott.

Mikor kész volt megfogni az érte nyújtott kezet, Ondrej nekilátott, hogy kihúzza őt a mederből. Segített neki felvergődni a partra, és megpróbálta letörölgetni egy kicsit a vízálló dzsekije alatt viszonylag szárazon maradt pólójával. Az esőben ez teljesen reménytelen próbálkozásnak bizonyult.

Többször is eltévedtek. Ondrej mobiltelefonja kezdett lemerülni az állandó zseblámpázástól. Nem lehetett már folyamatosan bekapcsolva tartani. Nehezen értek vissza a tisztáshoz, ahol az ebédet költötték el órákkal ezelőtt. Onnan a völgy szájához vakon, cikcakkban jutottak el. Mire ott jártak, ahonnét régebbről is ismerték az utat, függönyszerűen ömlött alá az eső.

Martina iszonyatosan átfagyott. Rázkódott a hidegtől. Ondrej kétségbeesetten szeretett volna segíteni rajta.

Ekkor lettek figyelmesek a halvány derengésre a fák közt, jobb kéz felől. Mintha egy sátorban világítottak volna. Feltámadt bennük a remény, hogy menedéket kérhetnek, úgyhogy letértek az útról. A gallyak és a síkossá vált levelek között csúszkálva és botladozva vergődtek el a fény forrásáig. Valóban egy sátor volt az, többszemélyes. Talán jut benne hely nekik is.

Ondrej hangos „Ahoj” köszöntésére árnyak mozgolódtak. Aztán nem történt semmi.

– Menjünk innen, Ondrej, nem tudjuk, kik ezek – szólt remegő hangon Martina. A sátor felfedezése felrázta egy kicsit. Úgy érezte, inkább nekiindul, akár futva.

Ondrej azonban eltökélte, hogy márpedig ő itt és most javítani fog a helyzetükön. Felhúzta a cipzárat a sátor bejáratánál, hogy bekukkantson rajta. Valaki félúton átvette tőle a kezdeményezést. A felliffenő sátorlap mögül férfi tört elő a bozótból felzavart vadkan módjára. Amint kint volt, és szembekerült Ondrejjel, hatalmasat taszított rajta. Ő hanyatt esett, csak úgy nyekkent. Elejtette a kezében tartott telefont is. Ösztönösen nyúlkált utána. Szerencséjére nem esett messzire, valahogyan rá tudott markolni a levélszőnyeg alatt kotorászva.

Döbbenten hallotta, hogy a figura a sátorból ismeretlen, ha találgatnia kellett volna, talán valamilyen közel-keleti nyelven, ordít vele. Mikor abbahagyta végre, csak állt ott, és nézett rájuk dühösen. A kezével parancsolón mutatta, hogy menjenek innen.

Martina talpra segítette Ondrejt, és megpróbálta elrángatni onnan. Még mielőtt elkezdene kakaskodni, ő, aki máskor egy darázstól is megijed.

– Menjünk! – nógatta kitartóan. Itt nem számíthattak vendégszeretetre.

Száz métert tettek meg, amikor valaki utánuk szólt angolul.

– Hey, Mister! – A hang akcentust hordozott. Világos volt, hogy a beszélője nem idevalósi.

Megálltak, és meredtek visszafelé a sötétben. Nem gyújtottak fényt, nem is válaszoltak. Nem tudták, mire számítsanak. Az idegen férfi jött utánuk, vagy valaki az ő társaságából? Mintha a hang tulajdonosa fiatalabb lett volna, mint akivel az imént találkoztak…

– Come here, Mister and Miss. Come here. I show you my place – szólította őket ismételten az idegen.

– Who are you? – kérdezett vissza bizonytalanul Ondrej.

– I am Jalal. From Eraqi Kurdistan – érkezett a kerek és konkrét válasz. – Come. You need place!

Ondrej és Martina összenéztek. Talán érdemes vele tartaniuk. Nem is maradt energiájuk elhárítani az invitálást.

Elbotladoztak Dzsalal után, aki végig beszélt hozzájuk, hogy ne tévesszék nyomát. A telefonjával még zseblámpázott is előttük.

Négy, szoros csoportban nőtt fa közrezárta helyhez értek. Látták, hogy valaki – bizonyára Dzsalal – sátorlapot applikált a természetes menedék fölébe.

– This is my place! Please! – A kezével is jelezte, hogy kerüljenek beljebb.

Martina és Ondrej elcsigázottan telepedtek le a fák közé a sátorlap védelmében. Örömmel tapasztalták, hogy végre nem esik rájuk az eső. Dzsalal felmutatott két vastag plédet. Ezekkel tudott szolgálni, hogy kicsit átmelegedjenek.

– Do you know who is the other person out there? – kérdezte tőle Ondrej, miután pár percig hallgatagon ültek, és várták, hogy a komfortérzetük növekedjék valamelyest.

– He is Serhat Mohamed. He is a bad man. He don’t help Kurdish refugees of Kirkuk. Saddam Hussein push Kurdish people out of their place and put Arabs there. Serhat Mohamed – he don’t help his Kurdish people. He chase them from his land. He chase you from land! Your situation is Kurdish people situation – magyarázta szerény angoltudással, mégis tökéletesen érthetően Dzsalal. Látszott, hozzá van szokva, hogy gyorsan kellhet idegeneknek felvázolnia különféle bonyolult helyzetek lényegét.

Ondrej és Martina kerek szemmel hallgatták. Ondrej végül összeszedett annyi energiát, hogy beszélgetésbe elegyedjen. Ösztönösen alkalmazkodott Dzsalal egyszerűbb angoljához, hogy az biztosan megértse.

– Saddam Hussein is dead. Why is Serhat Mohamed here?

– Daesh come. They kill all his animals and his children – válaszolta Dzsalal. Látva Ondrej értetlen tekintetét, hozzátette: – Daesh Islamical State. The Islamical State – fejtette ki megkapóan professzoros modorban. – I come because Kurdish peshmerga want me to fight Islamical State – fűzte hozzá, hogy végképp kielégítse minden kíváncsiságukat. – I work with animals. Not Kalashnikov – ezen a ponton megmutatta, hogyan (nem) pufogtatna el egy sorozatot fegyverrel a kezében, csípőből tüzelve.

– But why are you here? In the forest? – szúrta közbe Martina.

– Hungary police put me on train. Train slow. I exit train. I see mountains and I run. Serhat Mohamed and his wife run. We here. I’m not happy he is here. But… – széttárta a kezét, jelezve, nem ez most a legfontosabb gondja.

– You are in Slovakia now. Did you know that? – tájékoztatta Martina.

– Slovakia? – Látszott, hogy ezúttal ők szolgáltak új információval. Dzsalal zavartan ráncolta a homlokát. Hallgatásba merült néhány percre. Odakint feltámadt a szél. Rázta a fejük felett a sátorlapot, vizet vert a tetejéről a környező avarra. A süvítése puszta hangjától is vacogni kezdtek újra.

Dzsalal jelezte, hogy közelebb kellene húzódniuk egymáshoz, mivel takaróból csak ennyi jutott hármójuknak. Fáradt lehetett már ő is, mert mindezt inkább mutogatta, mint mondta.

Ondrej és Martina nem tiltakoztak. A jelen körülmények között Ondrej cseppet sem érezte magát kényelmetlenül, amiért Dzsalallal szorosan egymásnak feszülve ültek hajnalhasadtáig. Még jól is esett a dolog. Volt benne valami katartikus. Valami ilyen „mi vagyunk együtt az emberiség ezen a különös és könyörtelen bolygón” típusú érzés. Egy fél órára elszundított, a hátralévő időt pedig félálomban töltötte el. Nem fázott már annyira, mint eddig.

Martina, aki halálosan kimerült volt, békésen aludta át ezeket az órákat. A feje végig Ondrej vállán nyugodott.

Hyalomma hussaini Sharif óvatosan haladt előre. Érzékelte, hogy akadhat itt keresnivalója. Kurdisztán óta próbálta átvészelni az éhezést, miután beszorult egy szűk helyre, ahonnét csak most tudott elővergődni valahogyan, amikor az őt foglyul ejtő anyag végre utat engedett. Kitartóan szedte a lábát, és a jutalom a fáradozásaiért nem maradt el. Bőséges vérfürdőben részesült. A nagy habzsi-dőzsi közepette, ha észreveszi, sem igen érdekelte volna, hogy egy távoli, európai rokona haladt el a közvetlen közelében.

Ixodes ricinus is pontosan ugyanúgy ki volt éhezve, mint ő, és neki is jelentős távolságot kellett leküzdenie, mielőtt révbe ért volna.

Miután hazaértek, Martina és Ondrej a nap hátralevő részét az ágyban, a takaró alatt töltötték. Egymást szorongatva dideregtek az előző nap emlékeitől még a vastag paplan melegében is. Megpróbálták kiheverni a történteket.

Reggel elváltak Dzsalaltól, és sok sikert kívántak az útjához Németország felé. Kurd menedékadójuk egy unokatestvérét remélte ott megtalálni. Ő volt az előőrs. Küldetést teljesített a családja számára. Ha sikerül megvetnie a lábát, a többiek is indulnak utána – ez volt a terv annak idején.

Martináék nemigen tudták elképzelni, hogyan juthat el Dzsalal Németországig, ha őket a kirándulás egyetlen éjszakája így megviselte. Csodálattal gondoltak rá, kicsit még aggódtak is érte.

A következő héten Martina tüsszögni kezdett. Folyt az orra. Ondrej munka után ápolgatta, reggelente pedig próbált lelket önteni belé, hogy átvészelje, amíg napközben magára kellett hagynia.

Péntekre tapasztalta, hogy aligha puszta megfázásról van szó. Martina egyre nehezebben kelt fel az ágyból. Borzasztóan fájt a feje. Azután mindene fájt már, nem csak a feje. A szeme bevérzett. Kiütések jelentek meg a bőrén.

A dolgok a hétvége elteltével ennél is ijesztőbbre fordultak. Hányt, és folyamatosan vérezni kezdett az orra. A korábbi kiütéseinek a helyén kiterjedt, nagy, vörös foltok jelentek meg. Csúnyán belázasodott.

Martina makacskodása dacára – különösen mivel kötelező köreit meglehetősen zavart beszéd kíséretében adta elő – Ondrej úgy döntött, kihívja a mentőket.

Mikor az ügyeletes orvos megkérdezte tőle, csípte-e meg őket kullancs mostanában, vagy jártak-e esetleg erdős helyen, Ondrej az első kérdésre enyhén bizonytalan nemmel, a másodikra pedig meglepetten, határozott igennel felelt.

Ennek ellenére sem tudatosult benne, hogy miután Martinát a hordágyra emelték a mentősök, látott egy apró, elkent piros foltot a fehér lepedőn. Mikor a szeme elé került, csak azt gondolta, biztosan Martina egyik bevérzett kiütésének lehet a nyoma.

Valójában Hyalomma hussaini Sharif teteme is ott hevert.

Martinának csak három héttel az erdei kirándulást követően kezdett javulni az állapota – azok után, hogy az orvosok és Ondrej nem tudták, megmarad-e egyáltalán. Mikor jobban lett, önfeledten ünnepelni szeretett volna. Arra gondolt, hogy ha teljesen felépül, inkább elvállal bármilyen munkát. Végül is az a legfontosabb, hogy élnek és egyben vannak, azok után, amin keresztülmentek. A többi pedig majd lesz valahogy.

Ondrej többé nem tért vissza a berlini munkavállalás ötletéhez. Majdnem minden hétvégén elugrottak Martina szüleihez.

Szegények szörnyülködtek és sopánkodtak sokat, mikor először látták a vörhenyes nyomokat, melyeket a krími-kongói láz hagyott a lányuk bőrén.

Dzsalal eljutott Németországba. Munkát vállalt egy bajorországi építkezésen, ahol törökországi kurd származású volt a munkavezető. Egy konténerben lakott a többi munkással együtt, és egészen elégedett volt a helyzetével. Aztán lassan rosszabbra fordultak a dolgok.

Reggelente alig tudott felkelni az ágyból. Szédült egy kicsit. A végtagjai nehezek voltak. Gyengének érezte magát. A munkavezető egy nap jelezte neki, hogy nem tud mit kezdeni vele, fel kell venniük egy egészséges munkást a helyére. Találtak is egy hazara jelentkezőt Afganisztánból.

Dzsalal összeszedte a holmiját. Mielőtt útra kelt volna, hitetlenkedve bámulta a sátorlapot, mely Szlovákiában is jól jött annak idején. Nem tudta elképzelni, hogy újra ez alá kellhet bebújnia, az elemekkel dacolva. Nem érezte az energiát, ami valaha benne volt, amit annak idején bármikor mozgósítani tudott. Nem is értette már, hogyan jutott el idáig. Vagy hogy miért. Az unokatestvére felől nem hallott semmi hírt. Igaz, a családon belül volt némi viszály a múltban. Nem lett volna meglepő, ha kiderül, hogy emiatt nem érkezett tőle válasz.

Bevette magát a fák közé a bajor kisvároska melletti domboldalba, de nem bírta a fagyos időt. Nem tudott tiszta fejjel gondolkodni. Fájdalmai voltak a térdében és a könyökében. Tompán, néha mégis egészen elviselhetetlenül fájtak az ízületei.

A következő, amire emlékezett, az volt, ahogyan végigtántorgott a főutcán...

Aztán az, amikor az előtt a kirakat előtt találta magát…

Aztán amikor rájött, hogy a főtéri óriás sakktáblán álló figurák egyikével be lehet törni az üveget, hogy az árukhoz hozzáférjen...

Aztán pedig az, ahogyan az addig ismeretlen, forró érzés végigáradt a torkán, mikor ledöntötte rajta a keresztények italát. Túlzottan csábító volt felidézni, mekkora megkönnyebbülést lelt benne némelyik munkás az építkezésen egy-egy kimerítő nap végén. Legyengült, testben is, lélekben is. Nem bírt már ellenállni a kísértésnek. Bármit megtett volna, hogy enyhítsen a gyötrelmein.

Őrizetben volt, amikor a legközelebb magához tért. Zúgott a feje a macskajajtól.

A rendőrség vitte be a kirakat betöréséért. Most, hogy látszólag újra magánál volt, egy orvos megvizsgálta. Valamit hosszasan nézegetett a füle mögött, még a fülcimpáját is félrehajtotta hozzá. Közben egy tisztviselő kérdezgette tőle, hogy kurd-e. Dzsalal igennel felelt. Miért titkolta volna?

Aztán még annyit kérdeztek tőle, hogy „Türkei?” Ezt sokszor elismételték. Mivel Dzsalal Törökországból jött el, egy ottani menekülttáborból, fáradtan bólogatott a kérdésre, ahányszor csak feltették neki. Valamiért elsőre nem akarták elhinni a választ. Mintha kétszeresen is meg akartak volna bizonyosodni róla. Nem tudta összerakni, mi történik vele, mire akarhatnak kilyukadni ezzel. Mikor végeztek, a kimerültségtől végigdőlt a fogda priccsén, mintha kómába esett volna.

A kezében szorongatta a papírt, melyet az orvos a gondjaira bízott, hogy bárhová viszik, mindenütt feltétlenül mutassa be.

A diagnózisa szerepelt rajta, miszerint Lyme-kóros lehet, és hogy ennek igazolására vizsgálat, annak pozitív eredménye esetén pedig a megfelelő kezelés megkezdése indokolt.

© Marton Péter

Ez a novella a Bolygók világa c. novelláskötet része, mely innen tölthető le egyben.

– Adjál már abból az anyagból! – noszogatta önjelölt segítőjét Afiah.

Nicolas csak meredt vissza rá.

Afiah a dzsekije oldalsó zsebére bökött egy határozott mozdulattal. Ettől a másiknak leesett végre, hogy felesleges adnia az ártatlant – és az is, hogy közvetve mire irányult a kérés.

– Nem verekedhetsz. Óriási hiba lenne – ellenkezett erre.

– Segíteni jöttél, nem? – Afiah mindig lényegre törően kommunikált.

Nicolas-nak eszébe jutott, hogy a motorkerékpárja csomagtartójában van még cucc bőven. Miért pont ezen ne osztozkodna…? De hogy kiszúrta már a nigériai! Biztosan a tranzitállomáson, tegnap hajnalban, vonta le a következtetést. Mikor mindenki kidőlt, Nicolas a könyökére támaszkodva félrefeküdt cigizni. Kicsit távolabb húzódott az emberektől, mintha csak megpihenne. Közben a benzinkúti jutalompontos kártyáján a szabad kezével „a sorait rendezte” – ahogyan előszeretettel fogalmazott. Felszippantott egy csíkot, kellően felpörgött a hazamotorozáshoz, és amikor felkerekedett, látta, hogy Afiah még ébren van.

– Menjünk odébb – adta be a derekát. A közelben álló kisteherautó felé indult. Vigyázott rá, hogy kikerüljenek a szervezők látóköréből. Csak ez után állt neki előkészíteni a műveletet. Jobb híján az út szélén álló kuka tetejére pakolta ki a hozzávalókat.

Mikor elkészült, megmutatta Afiahnak, hogyan szippantsa fel az anyagot.

A nigériai arcára kiült a harci láz. Úgy hajtotta végre a feladatot, ahogyan egy bevetésre induló katona veszi magához a felszerelést.

A közeli roncstelepen Eddie Kermack, közismertebb nevén Tapló, más megközelítésben bár, de szintén ráhangolódni igyekezett éppen.

Felidézte magában két évvel ezelőtti meccsét Jésus López ellen. Karrierfordítónak bizonyult, a rossz értelemben. Egy darabig nem hívták utána verekedni sehová. Volt egy pillanat a harmadik menetben, amikor a mexikói csúnyán az arcába mászott. Bekapott egypár nagyobb ütést, és egy másodpercre védtelenné vált. A combizmában kompressziós szakadások keletkeztek, López olyan erővel kaszálta ki a lábát.

Mikor a földre került, elő kellett volna törnie belőle minden energiának, vissza kellett volna támadnia, porrá zúznia az ellenállást...! Mindig is erre készült az edzéseken. Valami mégis hiányzott abban a pillanatban. Valahányszor erre gondolt, Tapló dühös lett, nagyon dühös. Mint egy felhúzott rugó. Tele szabadulni vágyó, pusztító energiával.

A környezetében az indulattól egyszeriben legyűrhetőnek tűnt minden.

A szabályos halomba pakolt autókarosszériákat szanaszét dobálta volna. A telep félig kitárt kapuját kitépte volna a helyéből. A hevenyészett küzdőtér szélén heverő padot kihajította volna a telepet övező szögesdrót kerítésen túlra. Mint valami diszkoszvető. López fejét pedig keresztülküldte volna a közelben kerekek nélkül rozsdásodó autóbusz oldalán.

Végre új próbatételek elé nézhetett. Nemsokára talán Lópezt is kihívhatja megint. Az ügynöke szervezett neki néhány bunyót a tavaly alapított Világligában. Ott legalább olyan kemény ellenfelekre számíthatott, mint amilyen a mexikói volt. A Mixed Martial Arts ezen a szinten csak ilyenekkel szolgálhatott.

A levegőbe bokszolt néhány kombinációt. Türelmetlenül járkált fel-alá egy láthatatlan ketrec falai között.

A szeme sarkából észlelte, hogy egyre többen jönnek be a telep kapuján. Figyelni nem igazán figyelt rájuk. A friss hús. Az edzősegédei hozták őket, a vállalkozó kedvűeket.

A mostani felkészülés részeként már a harmadik kikötőt készült végigverni. Direkt nála nagyobb ellenfeleket hajtottak fel neki, hogy a következő profi meccsére megfelelően ráhangolódhasson. A hórihorgas, hosszú karú Willy Wilson várt rá – egy MMA-s veterán, aki mellékesen tartja a baseballütő-kettérúgás Guinness-rekordját. Egy perc alatt huszonöt ütővel végzett!

Tapló egy átlagos edzésen hat-hét amatőr ellenfelet bokszolt le. Némelyik egészen ügyesen és gyorsan mozgott, és szinte mindegyik csinált váratlan húzásokat. Ennyit elintézni belőlük felért egy langyos menettel egy éles meccsen, gyengébb ellenfél ellen. Persze az önkorlátozással együtt, amit beépítettek a játékba. Jogilag így volt célszerű. A résztvevők mind aláírták, hogy az ő bajuk, ha megsérülnek, mégis egyszerűbb volt, ha kifelé nem kellett erről magyarázkodniuk senkinek. Tapló az ütéseibe harminc-negyven százalékot ha beleadott. A lábát csak nagyon jó ellenféllel szemben használta volna. Földharc pedig nem szerepelt a tervben.

Látta maga előtt López arcát. A mexikói képe felébresztette benne az ördögöt. Az edzőmeccseken így is végig észben tartotta, kikkel bokszol, és vissza tudta fogni magát. Nem került elé olyan, aki feledtette volna vele a különbséget.

Nicolas a komfortzónáján kívülre keveredett. Máskülönben egész életében tesztelte a határokat. Így jutott el oda, hogy a pénzkeresős postai munkája mellett a szabadidejében migránsoknak segített. Olykor a hatóságokkal is szembetalálta magát egy-egy hevesebb vita kereszttüzében. A roncstelepen viszont olyan figurák vették körül, hogy ezek a lázadó lépések hirtelen aprónak tűntek. Úgy érezte, ami az életében eddig történt, egyszerűen nem mérhető össze az itt egybesereglettek tapasztalatainak tömegével.

Próbálta kerülni a feltűnést. A fejét leszegve sodort magának egy cigarettát. Gondosan egy megtermettebb fazon háta mögé húzódott, és a válla mellett kilesve igyekezett nyomon követni az eseményeket.

Aggódott Afiah miatt, bár jól edzett halászember volt a nigériai. A Bakassi-félszigetről menekült el, miután szülőföldje a Nemzetközi Bíróság döntése nyomán Kamerunhoz került. Afiah és családja nem bízott a terület új gazdáiban. Mikor már olyan híreket lehetett hallani, hogy civil ruhában kameruni csendőrök szivárognak be a torkolatvidékre, és megverik a halászokat, akiket egyedül érnek, eljöttek onnan – így mesélték.

Afiah szülei hátramaradtak abban a szánalmas porfészekben, ahol Cross River szövetségi állam katasztrófavédelmi hivatala, a sorsukért felelős állami szerv új otthont kínált nekik, távol a folyótól és az óceántól. Az apja most kapuőrként üldögélt egy raktárépület bejáratánál odahaza. Szerényen keresett vele, de neki legalább volt mit csinálnia. Nem úgy a család többi tagjának. Afiah a három testvérével, a bátyjaival együtt ezért kelt útra Európa felé. Úgy remélték, lesz mit hazautalniuk, ha munkát találnak a jobb világban. Szerencsére még egyikük sem házasodott meg, mehettek szabadon.

A halászévek alatt Afiah egy kicsit verekedni is megtanult. Büszkén mesélte Nicolas-nak, hogy valaki képezte őt.

Nicolas a tranzitállomáson látta Afiah felsőtestét. Masszív, szálkás izomzata volt, és a minden valamirevaló harcosnál elvárható sebhelyek sem hiányoztak róla – hogy ezeket halászat vagy boksz közben szerezte, netán máshogyan, arra Nicolas inkább nem kérdezett rá.

Látva a tetoválások borította vadembert, aki ellen kiállni készült, mégis féltette a nigériait. Az a bizonytalanságérzet, ami egykor az Afiahhoz hasonló, jó felépítésű migránsok közé vegyülve fogta el, mikor nem ismerte még a történeteiket, és mindenki félelmetes, tízezer kilométernyi út minden próbáját kiállt vasembernek tűnt számára, most az északi félteke őslakosai láttán fogta el.

– Nem tudom, jó ötlet-e ez – jegyezte meg, miután végignyalta a cigarettapapírt, és befejezte a tekerést.

– Hallottad – felelte Afiah, anélkül hogy oldalra pillantott volna. – Négy perc ezer euró. Oké lesz.

A tömegen az izgatottság hulláma futott végig. Az elöl állók kiabálni kezdtek, biztatást adva a verekedéshez minden érintettnek. A sokaságból kivált az első marcona alak, hogy szerencsét próbáljon. Az alapján, ahogyan a kezét tartotta, akár komoly harcos is lehetett volna.

Tapló Kermack a nevét harci kellékként viselte. Ahhoz, amit csinált, nem vehetett fel akármilyen művésznevet. Eleinte így is kényelmetlenül érezte magát miatta.

Testnevelő tanárnak tanult. Tudta az összes üthető testrész, sőt az ütlegelésükhöz használható izmok nevét is latinul. Haladó szinten ismerte a testmozgás fiziológiáját. A kedvenc tantárgya a „Sport és stratégia” kurzus volt a végzős évében, amikor a verekedésre adta a fejét. Nem azért kellett neki menedzser, mint némelyik másik bunyósnak, hogy kiszámolja helyette, mennyi egy meg egy. Magától is tudta, hogy a Tapló név a hasznára lehet. Elvégre jobb, ha érzéketlen zúzógépnek látják az ellenfelek. A profik között minden ilyen részletnek jelentősége lehet. Taplót az zavarta, hogy az álcáját soha nem vethette le. A ringen kívül is viselnie kellett, állandóan. Csak így ért valamit.

Amatőrök ellen máskülönben efféle megtévesztés nélkül is boldogult volna. Persze tisztelte azokat, akik kiálltak ellene. A tisztelet azonban nem akadályozta meg abban, hogy pontos találatokat vigyen be nekik, többnyire játszi könnyedséggel.

Először néhány ütés a lengőbordákhoz, hogy lelassuljanak, és leeresszék a kezüket. Lengőbordák… costae fluctuantes. Egy, kettő. Elmozgás. Kegyelemdöfésnek alattomos horog az állcsúcsra, a protuberantia mentalis tájékára… Közben figyelni a védekezésre, nehogy a végén csússzon be valami meglepetés…

Ha végig megfelelően összpontosított, nem eshetett baja.

A bevett sorozatok végrehajtásához Taplónak elég volt egy pillantás a másik szemébe. Az első ütésváltás előtt mindig, mindenki tekintetében felvillant az a tűz. A sarokba szorult vadállat harci késztetése. Tudta, csépelnék őt, amíg bírnák, ha leeresztené a kezét, és nem védekezne. Az adrenalin hatása alatt még kárt is tennének benne. Ha egyszer egy ilyen mérkőzés beindult, igazi mérkőzés volt, még ha a megmérettetés eredménye nem is lehetett kétséges. Ütni kellett, elkerülhetetlenül.

Ha igazán pontosan ütött, az anyagilag is megérte Tapló csapatának. Aki egy percig sem bírta, semmit nem kapott tőlük. Egy percen felül járt száz euró, két perc felett kétszáz, három felett háromszáz.

A mai ellenfelek közül az első három például üres kézzel és vérző fejjel távozott. A negyedik jobban bírta, de másfél perc után leült gondolkodni, és inkább nem kelt fel újra, legalábbis harcolni nem. Jó két percig kapkodott levegő után. Üveges tekintettel meredt a nagy semmibe, míg győzködték, hogy ha feláll, újra indul az óra. Harminc másodpercet kellett volna kibírnia, és még egy százas ütötte volna a markát.

Nem vállalta.

– Még mindig verekedni akarsz? – kérdezte Nicolas.

– Még nem – vágta rá Afiah türelmetlenül, félreértve a kérdést talán. A szeme összevissza cikázott, látszott, nem csak küzdeni készül, jár az agya. – Utolsónak megyek – tette hozzá. – Jobb.

„Stratégiát sző”, állapította meg Nicolas, és tisztelet ébredt benne a nigériai iránt.

Az orrán át fújta ki a cigifüstöt. Ez mindig megnyugtatta egy kicsit. Elhatározta, hogy megpróbál maximális bizalmat sugározni magából. Végtére is kicsoda ő, hogy megítélje, ez-e a helyes út valakinek, aki eltalált Nigériától idáig. Tudta, mennyire kell Afiahnak és testvéreinek a pénz. Jó edző módjára meg is próbálta emlékeztetni a távlati célra.

– Azért csinálod, igaz? – kérdezte a tengerparti dombok irányába mutatva, messze, ahol megcsillant valami az oda vetülő napfényben.

A biztonsági kerítés volt az. Ha valaki kész volt megfizetni az aktuális tarifát egy erre kapható teherautó-sofőrnek, és vállalta, hogy a megadott időben átmászik azon a kerítésen, az ott, az ártatlanul zöldellő dombok között már az utolsó ellenőrzőpont után szállhatott fel egy járműre, hogy a tengeröblöt átszelő hídon keresztül átjusson a túlpartra. Afiahnak és testvéreinek földijeik voltak odaát, azért igyekeztek oda. Halászhajón akartak munkát szerezni. Azt remélték, visszavárja őket a tenger.

Nicolas belátta, hogy ezért megéri próbálkozni. Legfeljebb Afiah is leül egy kicsit gondolkodni, ha bekap egy nagyobb ütést.

Afiah azonban fel sem nézett a kerítés említésére. A harcot figyelte. Igyekezett tanulmányozni Tapló mozgásának minden részletét.

Nyilvánvaló gyengeséget nem talált. Lenyűgöző volt, leendő ellenfele milyen jól támadott és védekezett egyszerre. Sehol nem hagyott könnyen üthető, szabad felületet. Elmozgott, ha kellett, látszott, hogy le sem becsüli az ellenfeleit nagyon. Fegyelmezett volt és brutális.

Betartotta az összes fontos szabályt, amelyről Afiah még Abisogun Alabi edzőtermében hallott.

Alabi egykor a Niger folyó deltájába települt nagy olajcégek egyikének biztonsági embere volt. Elbocsátották, mert ivott, keményen. Egy alkalommal ez a munka közben is meglátszott rajta, a főnöke előtt. Kirúgták. A felesége családjához költözött az asszonnyal és a gyerekekkel együtt, a Bakassi-félsziget egyik halászkikötőjébe. Hogy ne essen szét teljesen, edzőtermet nyitott. A környék viszonyai közepette utóbbi bokszklubnak is elment. Két edzőpad és néhány hazai filmes plakát, Nollywood legjava mellett egy zsák is volt ott. Azt lehetett püfölni.

Némi szeszrevalóért Alabi bőségesen osztott tanácsokat annak, aki meghallgatta. Afiah volt az egyetlen – így a halászszezonok szüneteiben, és az olyan napokon, amikor nem kellett kifutnia a vízre a többiekkel, Alabi vezényletével csiszolhatta a technikáját.

Nem voltak illúziói. A kondíciója jó volt, de nem volt rutinja az igazi harc terén, hacsak nem számítjuk azt a rövid találkozást a kameruniakkal, amelyről a testvérein kívül másnak nem beszélt. Öten támadtak rá. Az egyiküket egy feltartó rúgással ledöntötte a lábáról, egy másikat pedig keményen megütött.

Azután hátulról kapott egyet a fejére, és alaposan elverték.

Az egyperces határt az ötödik ellenfél csúnyán bedagadt bal szemmel lépte át. A matróztermetű, kopasz, bajuszos, fekete atlétatrikós, ránézésre jó százhúsz kilós tag alig látott a vérömlenytől. Befeszült, és vad árnyékbokszolásba kezdett. Tapló egy mesteri jobb felütéssel bevitte neki a kegyelemdöfést. Ehhez azonban közelebb kellett lépnie hozzá. Bár elővigyázatos volt, a kopasz előrelendültében szándékolatlanul, de keményen az arcába fejelt. Mindketten meginogtak. Tapló lerázta magáról a dolgot, vagy legalábbis úgy tűnt. A kopasz elvágódott, és egy haverja kezdte élesztgetni, hogy magához térjen.

– Na jó… még valaki? – morogta Tapló, kicsit bosszúsan.

Az ügynöke, egy hájas, baszk sapkát viselő fazon még néhány embernek az arcába tolta a szokásos papírt. A többség teljesen elbizonytalanodott. A látottak alapján már nem tűnt olyan jó bulinak, hogy csupasz kézzel kiálljanak egy igazi harcos ellen. Bármennyit bunyóztak is korábban életükben.

– Aláír valaki? Még egy harc mehet.

Afiah előrelépett.

– Afiah a nevem. Harcolok – jelentkezett be.

Az ügynök unottan odaállt elé. Elismételtette vele a nevét, és a papír aljára firkantotta olvasható betűkkel kétszer, gondolván, családnévnek is megteszi. Utána Afiah kezébe nyomta a tollat, hogy az ő kézjegye is ott legyen.

Mikor megvoltak ezzel, az ügynök a szemébe nézett.

– Tiszta harc legyen. Rúgásokat nem ajánlok, mert bajod eshet. Maradj az ütéseknél, és oké leszel. Értve?

Afiah bólintott, és felsétált a küzdőtér közepéig. Tapló sportszerűen elé tartott öklét megérintette, kicsit szétváltak, és máris indult a harc.

Még mielőtt bármi egyéb történhetett volna, a speed hatása alatt Afiah villámgyors, ostorcsapásként csattanó rúgást vitt be Tapló combjának felső, külső részére, húsz centivel a csípő alá – pont ahogyan Alabi tanította. Erős lábai voltak, és kiváló egyensúlyérzéke. A vízen sokszor naphosszat álldogált a csónak végében. Remekül boldogult a háló kivetésével és bevonásával, jól elbánt a kormányzással is. Alabi ezért külön odafigyelt a rúgásaira, és sokat gyakoroltatta vele ezeket.

Afiahot így is váratlanul érte, hogy betalált, és hogy ellenfeléből – most először – fájdalmas hang szökött elő. Sőt el is vesztette az egyensúlyát, és a földre esett.

– Üsd le! Adj neki! Csináld ki! – hallatszott néhány elvadult hang a közönségből.

Tapló szemén látszott, hogy egy pillanatig cselekvésképtelen a meglepetéstől. Ilyenkorra acélos csapásoknak kellett volna rázúdulniuk, normális esetben. Éppen örült volna, hogy megúszta, és igyekezett felállni, amikor Afiah lesújtott.

Nem igazán technikásan – erő mégis volt az ütésében bőven.

Tapló előtt elfeketedett a világ. Védekezésből lerohanta ellenfelét. A nyakába akaszkodott. „Ki vagy te? Miféle föld porából gyúrtak?”, kérdezte magában, miközben igyekezett lefogni a másikat. Keresgélte elveszett magabiztosságát. Megpróbált bevinni néhány ütést a bordák alá. Az elsők reménytelenül lecsúsztak.

Afiah el tudott tőle szabadulni, és válaszul adott néhány cséphadarós fülest jobbról-balról.

Tapló újra meg újra megpróbálta lefogni, de nem ment. Fél percébe telt, mire egy jól irányzott egyenessel rendet csinált, és hátrálásra tudta kényszeríteni ellenfelét. Akkor vett egy mély levegőt, és a pillanatnyi szünetet kihasználva igyekezett átértékelni a helyzetet. Az ütközetet a körülöttük állók mobiltelefonnal vették. Csak ez hiányzik, megy az internetre, villant át Tapló fején. Elkap az underdog, mint valami olcsó filmben. Miközben erre gondolt, újabb villámgyors rúgást kapott a lábára. A beléhasító éles fájdalom ismerős volt, túlontúl ismerős. Jésus López arca jelent meg előtte. Kajánul vigyorgott rá a mexikói.

Egyből visszaütött, és érezte, hogy ez fájhatott a másiknak – ám közben lesántult. Nem vitte előre a lába. Mintha ólomból lett volna.

Afiah pedig csak ekkor kezdett el mozogni igazán. Beugrottak neki az alapok. Tudta már, mit kell csinálnia. Egy gép fáradhatatlanságával váltogatta a pozícióját. Mindenütt ott volt. Háromszázhatvan fokból kereste az ütési lehetőséget, mindenhonnan.

Hosszú karjai voltak, Tapló alig tudta megütni. Ellenfele próbálkozásait maga is biztonsággal hárította, ám ez így patthelyzet volt. Az óra ketyegett, túl a három percen.

Az óra érdekelte Taplót a legkevésbé. Győzni akart, és ehhez közelebb kellett csalnia magához az ellenfelét. Földharcba akarta vinni, hogy lefojthassa. Szélesebb alapállást vett fel. Szándékosan kint hagyta a lábát, hogy a másik elbízza magát.

A csel működött. Már könnyen felismerhető volt, mikor jön a következő rúgás. Ellenfele akár előre szólhatott volna. Gyors volt, de messze nem elég gyors, hogy Tapló ne tudjon közbelépni. A lendülő lábra, térd alá rúgott. Hangos nyögés formájában kapott megerősítést, hogy talált.

Ám újabb meglepetés várt rá. Ellenfele a kapott rúgás után a magasba szökkent, és egyszerűen rávetette magát. Tapló a jó kilencvenkilós testtel a nyakában a földre zuhant, egyenesen a küzdőtér szélén felállított pad mellé. Szerencséje volt, hogy nem verte be a fejét. Elsőre nem is találta a fogást a másikon, aki helyzeti előnyben volt, és a nyaka köré tudta fonni a karját.

A rutin dolgozott Taplóban. Nagy nehezen hátranyúlt. Átkulcsolta a karját az ellenfele tarkója mögött. Ellentámadásba ment át. Lassan, komoly erő kifejtése árán tudta átvenni az irányítást. Mikor megvolt végre a fogás, a földre szorította Afiah fejét, és nekilátott kipréselni belőle a szuszt.

– Kopogd le – noszogatta, összeszorított fogai között szűrve a szavakat. – Taps a földre, azt’ mehetsz haza.

– Add fel! Nem kell itt meghalni! – ilyesmiket kiabált a közönség.

De Afiah nem adta fel, és valaki bekiáltotta, hogy letelt a négy perc. Még valami felfújatlan rózsaszín lufit is bedobtak a küzdőtérre, egyértelmű jelzés végett.

Tapló fáradtan tápászkodott fel. Miután kiegyenesedett, egy darabig csak nézte a földön fekvő alakot maga előtt. Afiah a hátára fordult, mintha csak a strandon heverészne. Úgy mosolygott rá fel. A kép örökre bevésődött Tapló emlékezetébe. Hitetlenkedve rázta meg a fejét, és egy szó nélkül odébbállt.

Afiah is felkászálódott, és továbbra is mosolyogva – Nicolas eddig nem látta mosolyogni soha – ledobta magát a padra.

A pad lábánál egy perccel ezelőtt még a harcát vívta – most trónként foglalta el a helyet. Lazán szétvetette a lábát. Karját a pad támlájára fektette. Mintha csak a nézője lett volna az iménti bokszmeccsnek. Éppen csak egy tál pattogatott kukorica hiányzott mellőle.

– Sok pénzbe fog ez fájni! – jegyezte meg vigyorogva. Bal keze mutatóujját tanárosan rázta Tapló ügynöke felé.

Az nem várakoztatta. Odalépett hozzá, és már fizetett is. Százasokban számolta le az összeget, a végén pedig kitartotta az öklét, hogy koccanjanak. Afiah végtelen lazasággal viszonozta a gesztust, majd eltette a ropogós zöldeket.

Nicolas-ba belenyilallt a gondolat, hogy ennyi pénz ezen a környéken, ezekkel a figurákkal körülvéve nem életbiztosítás.

Lopva körülnézett. A közönség kezdett szétszéledni. Aki még figyelt Afiahra, tisztelettel méregette a nigériait, miután ilyen jól helytállt. De mi van, ha többen támadnak, hátulról, valami acélrúddal? A tranzitállomás jó három kilométerre volt. Afiahhal azért jöttek el idáig, hogy alkalmi munka után kérdezzenek a kikötői negyedben. Így találkoztak a hirdetéssel: „Sparring partners wanted who can take a punch (or kick)”. Afiah azt mondta, nézzék meg, ő pedig azt hitte, kíváncsi csupán.

Nekiállt egy újabb cigit sodorni magának.

– Nicolas, gyere ide! – szólt hozzá Afiah, és meglapogatta a padot maga mellett, jelezve, ott a helye. – Csinálsz nekem is egy cigarettát? Előre is köszönöm szépen! – tette hozzá nyájasan, nem szűnő mosolygással.

– Csinálok, naná. Nagy voltál! – bukott ki Nicolas-ból. Hitetlenkedve rázta meg a fejét, akárcsak Tapló az imént. – Azok a rúgások mintha valami filmből jöttek volna!

Afiah elégedetten bólogatott. Tekintetét a zöldellő dombok felé irányította, amelyekre Nicolas nem sokkal ezelőtt hiába próbálta felhívni a figyelmét. A mosolygásába most először valami szomorúság is vegyült. Valami keserédes érzés. Alapvetően mégis elégedettnek tűnt.

A roncstelep tulajdonosa jött oda hozzájuk. Ötvenes éveiben járhatott. Zsír- és olajfoltos munkaruhában közelített feléjük. A felépítéséből ítélve egy csavarkulccsal a kezében ő is komoly ellenfél lett volna.

– Meddig szándékoznak maradni az urak? – kérdezte. – Az ott az én kedvenc helyem. Ott szoktam várni a kuncsaftokat.

– Majd hívunk egy taxit – vetette oda királyi nemtörődömséggel Afiah. – Ugye nem gond? – tette hozzá pár másodperccel később, mintha úgy döntött volna, mégis inkább udvarias lesz.

– Nekem nem – vonta meg a vállát a tulaj. Aztán váratlanul barátságosság ült ki az arcára, és távozóban megjegyezte: – Csak az a csőcselék menjen innen minél előbb. Nekem is jó napom volt… – Elmosolyodott, és megérintette az overallja mellső zsebét. Alighanem friss szerzemény eurók lapultak benne. – Nem hiányzik ide ez a söpredék – mondta még, azzal tett egy ügyetlen, de továbbra is barátságos mozdulatot, mely egy bokszoló ököltartását utánozta, és egyben gratulációt is kifejezhetett.

Nicolas elkészült, átnyújtotta a megtekert cigit, és tüzet adott Afiahnak. Az első slukktól a nigériai erősen köhögni kezdett.

– Nem dohányzol? – kérdezte zavarodottan Nicolas.

– Az első cigarettám – válaszolta széles vigyorral Afiah.

– Ööö… akkor inkább kicsiket szívj, és ne mélyre.

– Nagyon jó, nagyon jó – biztosította a nigériai, és újra a dombokra összpontosított. Mikor félig elszívta a cigarettát, Nicolas-hoz fordult. – Tudnál hívni egy taxit, barátom? – kérdezte. – Az akcentusom miatt nem biztos, hogy szívesen idejönnek nekem.

Nicolas-ban elsöprő erejű, bajtársias érzések keringtek éppen. Kellemes volt a padon üldögélni. Egészen elbódult ettől. Egy kicsit az imént látott harc részesének érezte magát. Mintha ő is megküzdött volna a környék legkeményebb legényeivel. És együtt cigizett a bajnokkal!

– Persze – vágta rá. – Nem gyalogolunk akkor? – kérdezte szórakozottan, miközben bepötyögte a számot.

– A pénzzel? – kérdezte Afiah, ismét azzal a széles vigyorral az arcán. Felvonta a szemöldökét.

Nicolas ijedten meredt vissza rá. Az imént elhessegetett veszélyérzet a kérlelhetetlen realitás felismeréseként köszönt vissza, miután Afiahtól is megerősítést kapott.

Szerencsére csak tíz percet kellett várniuk. A taxi begurult a telep ajtaján, és Afiah intenzív karjelzéseit követve egyenesen a pad elé kanyarodott.

– Ülj hátra, Nicolas! – szólt a nigériai. – Én a sofőr mellé ülök.

Miközben beszállt, Nicolas a szeme sarkából látta, hogy Afiah egyetlen szökkenéssel terem a taxi ajtajánál. Ennyi energiája maradt még a harc után is?

Afiah megadta a sofőrnek a tranzitállomás címét. Közben a telefonját gyúrta szorgalmasan. Nyilván nem bírt várni a hírrel, máris beszámolt a sikerről a testvéreinek.

Amint a taxi megállt, hátrafordult.

– Nyolcszáz euró – mondta, kezében előre leszámolt köteg pénzzel. – Ezt add oda, kérlek, Okon bátyámnak. Én itt megvárlak.

Nicolas értetlenkedett egy kicsit, de megtette, amit kellett. Okon odabenn olyan magától értetődően fogadta a pénz érkezését, mintha kétsoros képeslapot kapott volna egy érdektelen rokontól.

A küldetés teljesítése után Nicolas visszatért a taxihoz. Afiah letekert ablakkal várta. Nicolas odahajolt, hogy jobban hallja, amit mond.

– A motoroddal gyere, Nicolas, hogy vissza tudj hozni ide. El kell jönnöd velem a kórházba. Eltörött a lábam.

Afiah nem volt kétségbeesve.

Tudta már, hogy azt a kerítést nem a testvéreivel együtt fogja megmászni.

De afelől nem volt kétsége, hogy előbb-utóbb menni fog. 

Tapló és Afiah csupasz kezes bunyójának felvétele futótűzként terjedt az interneten. Reményt adott minden lelkes sufniharcos tinédzsernek és a letűnt fiatalságról dobozos sör mellett álmodozó férfiembernek, hogy ha egyszer úgy alakulna, ők is meg tudnák ütni a legnagyobbakat akár. Hogy aki bátor, az képes erre.

A roncstelep legendássá lett. Időnként emberek bukkantak fel lefényképezni a kerítés mögül. A fotókon gyakran szerepelt a tulajdonos is. A padon ült, szokott helyén, a trónuson.

Nem sokkal az után, hogy Afiahnak híre kelt, a küzdősportok világából egy csapat ügynök jelent meg a kikötőben. Fekete limuzinnal jöttek. A rejtélyes harcos érdekelte őket, hátha sikerül leszerződtetniük. Időbe telt, mire rájöttek, hogy a migránsok között kellene keresniük.

A tranzitállomáson hiába kérdezősködtek utána. Aki ismerte Afiahot a környéken, már rég eljutott a túlpartra.

© Marton Péter

Ez a novella a Bolygók világa c. novelláskötet része, mely innen tölthető le egyben.

Az előadó nem volt különösebben szórakoztató. Sok klisét pufogtatott el negyvenöt perc alatt.

Linda a világ igazságtalanságán tűnődött emiatt.

Idejön ez az angolszász nyikhaj, hülyére keresi magát, csak mert jól tud öltözni, meg autentikusan fossa a szót, és valójában egyetlen eredeti gondolata sincsen! Linda úgy vélte, ha a lett nyelvet több mint egymilliárdan beszélnék a világon, ő nem tudna ilyen jó érzéssel sütkérezni a lettül anyanyelvükön megszólalók dicsfényében. Ugyanígy nem szeretett volna előnyökben részesülni azért, mert jó alakja volt, és mert a férfiak jelentős része azonnal hódítani vágyó lovaggá változott, amint megpillantotta őt. Szeretett volna előbbre jutni az életben, de a tehetségénél fogva. Nem olyasmiért, amit a külsejének, azaz lényegében a szerencséjének köszönhetett.

Egy NGO fizetett gyakornokaként hétszázötven euróból nehéz volt kijönnie Brüsszelben. Pedig tökéletesen beszélt angolul, és két mesterdiplomája is volt. Az egyik nonproliferációs tanulmányokból, a Noble College-tól, a másik a Rigai Társadalomtudományi Egyetem nemzetközi biztonság szakáról, még otthonról. Pontosabban nem úgy „otthonról”, Linda ugyanis Jürmalából ment tanulni Rigába. Már akkoriban is a hazulról elszakadt diákok szűkölködő életét élte.

Mégsem kedvelte, ha férfiak mindenáron meg akarták hívni egy italra, amikor bulizni ment a barátnőivel. Ritkán fogadott el ilyesmit. Másnap, a tükör előtt szidta magát miatta. Nem tessék-lássék akart lázadni a hagyományos társadalmi szerepek ellen, mint az olyan nők, akik karrierről és egyenjogúságról beszélnek, de alapvetően egy biztos perspektívát kínáló férfira vágynak, és örülnek, ha rendezik helyettük a számlát…

– A NATO-nak a jövőben többet kell költenie a védekezésre, méghozzá az egyes országoknak együtt, közös programokra kell többet költeniük a nagyobb hatékonyság érdekében – vont konklúziót Andrew Hipster-Smith, a NATO nyilvános diplomáciai részlegének mindig makulátlanul elegáns, az angolt csudálatosan helyre dialektusban beszélő tisztviselője.

A közönség az ötcsillagos éttermet fapofával élvező sznob visszafogott tapsával járult hozzá az efféle beszédek rituáléjának beteljesedéséhez.

Nem mindegyikük tudta volna megmondani, mekkora az iráni ballisztikus rakéták pontos hatósugara, vagy hogy hány harckocsija van Oroszországnak. De szakszerűen tapsoltak.

A moderátor hasonlóan szakszerűen fűzte hozzá mindehhez:

– Hölgyeim és uraim, Andrew Hipster-Smith! – Kicsit ő is tapsolt. Majd szigorú arccal, de az intellektust csiklandóan bátorította az egybegyűlteket: – Kedves közönség, ha nem is feltétlenül együtt kérdezünk a továbbiakban… inkább egyenként ugye… de kérdezzünk minél többet!

A közönség decensen halk kuncogását követően már el is kérte a mikrofont a szervezőktől egy zömök termetű úr. Nagykövetként mutatkozott be. Ahogyan várható volt, félelmetes trollkodásba kezdett. Országa minden gondját-baját megemlítette, hazája nemes és hősies vonásait kellően kidomborította.

Linda nem bírt odafigyelni. A maga kérdését fogalmazta éppen.

– Nem tartja hibásnak azt a tehermegosztási logikát, miszerint a fenyegetéspercepciók különbözőségétől elvonatkoztatva, egységes számítás szerint várunk arányos hozzájárulást a tagországoktól a GLOBOPS 2022-höz?

Hipster-Smith arca mintha kisimult volna. Szemében felcsillant a gondolkodó lény tekintete. Látszott, hogy értékeli Linda kérdését.

Előtte még ketten jelentkeztek hozzászólásra. Először is egy állatvédő. Ki tudja, mi szél hozta erre. Rögtön utána egy újságíró következett. A beszéde tartalmához lazán kapcsolódó aktualitásokról kérdezte a szóvívőt... Konkrétan arról, hogy amikor a NATO-főtitkár a legutóbb az Egyesült Államokban járt, és az amerikai elnökkel pizzázott, vajon szándékos fricska volt-e az Elnöktől, hogy a kikért pizza kétharmadát megette. Sokak szerint ezzel éppen a terhek megosztásának méltánytalanságára kívánt rávilágítani a NATO-n belül – hogy az amerikaiak rendesen költenek a védelemre, az európaiak meg alig, és hogy a NATO összesített védelmi költségvetésének több mint kétharmadát mára az Egyesült Államok adja. A kérdés ennyiben kapcsolódott Hipster-Smith beszédéhez. Ám egy bulvárújságíró tette fel, akit leginkább az újságba másnap beilleszthető óriási pizzaillusztráció érdekelt. Arra gerjed majd az olvasó. Tölteléknek kellett mellé valami minimálisan komolyan vehető duma, és berakni egy NATO-s arcot. Lehetőleg tátott szájjal, mintha készülne bekapni a pizzát. Ez várt Hipster-Smithre. Perceken át nézegetik majd buszon, metrón, villamoson és munkahelyeken, munkakezdés előtt az emberek.

Csak azt kapja, amit megérdemel, gondolta Linda nem kis elégtétellel.

– A tehermegosztás kérdéséről rengeteget tudnék beszélni, de nem szeretnék visszaélni senkinek a türelmével – felelte Hipster-Smith, a közönség irányában szabadkozva. Aztán visszafordult Linda felé. Egyenesen a szemébe nézett, úgy folytatta: – Ennek a területnek nagyon sok szépsége van. – Mikor a „szépség” szót kimondta, alig észrevehetően biccentett felé.

Linda elpirult. Belül felfortyant: „Ez is csak úgy néz, amikor okosat hall egy csinos nőtől, mintha gördeszkázó majmot látna.” Nem állhatta a bókoló férfiakat. Tizennyolc évesen inkább összejött a legjobb barátjával. Róla el tudta hinni, hogy máskülönben az egyéniségével is beérné, vagy legalábbis annak a varázsa alatt is állt akkorra. Edgars igazi értelmiségipalánta volt. Nagyon jól lehetett vele beszélgetni. Mindenről tudott kritikusakat mondani, ugyanakkor végtelen tapintattal.

Linda nem áltatta őt. Aznap, amikor összejöttek, még az első csók utáni percekben megmondta neki, hogy egy nap útra kel majd, mert nem akar ott ragadni Rigában. Többre hivatott, érzi. Edgars teljesen elolvadt a csóktól, és ez nem tántorította vissza. Három éven át úgy is maradt, elbűvölve, míg Linda be nem jelentette, hogy Londonba megy, és így azért nehezebb lesz majd minden. A kapcsolatuk még egy éven át húzta. Skyneten beszéltek sokat. Aztán Edgars meglátogatta őt Londonban. Linda csalódott benne, az az igazság. Az alatt az egy hét alatt Edgars mintha teljesen kivetkőzött volna magából. Állandóan szexet akart, meg volt vadulva – eltűnt belőle a megszokott gyengédség. Miután visszautazott, félszegen beszélgettek a Skyneten, de csak egyre rövidebb ideig, még egy hónapon át. Linda végül megtárgyalta vele, hogy ez a dolog közöttük nem úgy működik, ahogyan kellene, és a vonal másik végéről nem tapasztalt erőteljes tiltakozást…

– Ténylegesen tehát azok, akik úgy érzik, hogy ez nem annyira az ő ügyük, más területeken kompenzációban részesülhetnek. Mint egy igazán jól működő kapcsolatban – fejezte be a válaszát Hipster-Smith.

Linda ráeszmélt, hogy az emlékei elvonták a figyelmét. Amiatt nem aggódott, hogy közben értelmesen nézett-e. Odafigyelés nélkül is tudott teljes bevonódást mutatni. Ezt a képességét már régen kifejlesztette.

– Köszönöm – jegyezte meg egy rövid, kedves, azaz összességében szakszerű mosoly kíséretében. Hipster-Smith alig láthatóan viszonozta. Tekintetével már a következő kérdezőt kereste.

Tovább válaszolgatott, de néha újra meg újra kinézett Lindára.

Linda türelmesen végigvárta a sort, míg Hipster-Smith megszabadult a rá várakozóktól. Sokan szerettek volna váltani vele egypár szót. A többség az egekig magasztalta, mondván, milyen nagyszerű előadást tartott.

Úgy gondolta, kér a férfitól névjegykártyát, hogy írhasson neki e-mailt, és elkérje tőle az előadás során használt diákat. Ennyi is megteszi. Meglepetésére Hipster-Smith magabiztos mozdulattal megragadta a karját, és néhány lépéssel távolabb vezette a többiektől.

– Van egy hely innen egysaroknyira. Isteni a konyhájuk. Megígérem, hogy vacsora közben mindenre válaszolok, amire csak tudok. – Mivel Linda habozni látszott, a férfi hozzátette: – Nagyon éhes vagyok, és ezt a terhet meg kell osztanom valakivel.

Linda elmosolyodott.

– Csak nem az Öreg Polip az a hely? – kérdezett vissza.

– Csak nem? Szintén az alumni tagja? – vonta fel a szemöldökét Hipster-Smith.

Linda bosszús volt, amiért nem feltételezték róla, hogy még mindig az egyetemre jár.

– Én még ide járok – mondta éppen ezért. Egyszerűbb volt, mint megmagyarázni, hogyan került Londonba, a Noble College-ra az előadást meghallgatni, miközben Brüsszelben egy városban dolgoztak a férfival.

Hipster-Smith le volt nyűgözve.

– Hát ez szuper... Jó ég, ragaszkodom hozzá, hogy én álljam a vacsorát. Emlékszem én, milyen volt Hershey’s csokin élni… Szóval ösztöndíjnak, ha lehet ilyet.

Linda nem mondott semmit. Ezt Hipster-Smith igennek vette.

Az Öreg Polip kiváló hely volt. Híresen jó pulled pork szendvicset adtak. Egyesítette magában ez a kocsma azt, ami a hagyományos pubban klassz, ide értve az éppen ideálisan gyér megvilágítást és a kellemes, sötét tónusú fafelületeket, mindazzal, ami a modern világhoz kell. Például konnektorok és wi-fi, hogy a diákok, tanárok és más átutazók használhassák a számítógépüket.

– Csak gyorsan ránézek az e-mailjeimre – szabadkozott Hipster-Smith, amint helyet foglaltak. Előhúzta a táskájából a laptopját.

Linda majdnem megszólalt, hogy elővezesse, amit szeretett volna. Aztán mégis várt inkább. A telefonján ő is az e-mailjeit és az Arcbuk-üzeneteit nézte. A hírekre is jutott ideje. „A világűrben töltött 687 nap után tért vissza a lett űrhajós” – ez volt odahaza a vezető szalagcím. Linda elmosolyodott. Majd újra a vacsorapartnerét leste. Hipster-Smith ezek szerint kissé ódivatú felhasználója az internetnek, jegyezte meg magában. Hogy is nevezik az ilyet…? Ja, igen… „Digitális bevándorló”. De ez egyáltalán nem baj, sőt… – gondolta még.

Nézte, ahogy a jelszó bepötyögése után a férfi gyorsan végigszalad a levelein. Csak bejelölgette őket, melyikkel mit akar kezdeni, aztán kilépett. A tekintetével jelezte, hogy innentől minden figyelme az övé.

– Ha már így visszacsatlakoztál közénk, az internetet folyamatosan használók közé, elkérhetném a slide-jaidat? – kérdezte lefegyverző mosollyal Linda. Felmutatta telefonját az Arcbuk-üzeneteivel, hogy pikírt megjegyzése érthető legyen. – Persze csak ha nem bánod, hogy a szakdolgozatomban idézni foglak.

– Ezer örömmel – felelte a férfi. – Viszont elég nagy file, nem tudom, hogy e-mailben el tudom-e…

– Ja, az nem gond… – Linda a táskájában kutakodott, majd elővett egy USB-csatlakozós meghajtót. Maine Coon macska nyújtózott rajta, a klasszikus „egy mancs elöl” pozícióban. Valaha egy brüsszeli kollégájától kapta, aki odáig volt érte. – Szóval… igen… szeretem a macskákat, na! – vágta ki magát. Látszott, hogy zavarban van, de bátran bevállalja.

Hipster-Smith kajánul elvigyorodott. Elvette tőle a meghajtót. Csatlakoztatta, telepítette, és rámásolta a diasort. Közben az agya képeket generált, milyen helyzetben látná szívesen Lindát, az arcán ezzel a szemérmes, de bevállalós kifejezéssel…

– A diasor alá beírt jegyzeteimet ne idézd, kérlek… – szólalt meg a torkát köszörülve, amikor a meghajtót visszaadta. – Az egyiknél odaírtam, hogy „itt kéne elsütni grumpy catet”… de aztán nem tettem meg. A közvélemény nincs felkészülve ilyen horderejű NATO-titkokra.

Összenevettek. Aztán a pincérlány vonta el a figyelmüket. Lengyel akcentussal kérdezte tőlük, mit rendelnének.

Linda elégedetten állapította meg, hogy neki soha nem esett nehezére akcentus nélkül beszélnie az angolt, vagy legalábbis annak globálisan korrekt változatát.

Jóízűen befalták a pulled pork szendvicsüket. Linda nem finomkodott, mint valami salátaleveleket szemérmesen jobbra-balra tologató, randizós kislány. Hipster-Smith körülbelül ezt gondolta ennek láttán. Meg is jegyezte, hogy ez tetszik neki.

Linda elővette hát a tárgyilagosságot, amivel szerette az ilyen helyzeteket gyorsan, azon nyomban tisztázni.

– Andrew – fogott bele. – Én el sem hiszem, hogy itt kajálunk együtt. El szoktam olvasni minden írásodat a NATO Review-ban. Szerintem neked a politikai ügyekkel kellene foglalkoznod, nem csak az egész kommunikálásával. Szóval egy igazi rajongóval beszélsz. És hidd el, más körülmények között szívesen mennék veled ez után a vacsora után. De van valakim.

– Ó… – csúszott ki Hipster-Smith száján. Azért egyből korrigált is, igazi gentleman módjára. – Nos, bár a pulled pork szendvics szép emlék erről a helyről a diákidőkből, elsősorban nem ezért öröm itt lenni ma. Nagyon jó, hogy megismertük egymást... Megkérdezhetem, ki a szerencsés? Szakmabeli? Kit kell ledöfnöm?

– Ő egy nagyon kedves fiú Lettországból, aki otthon vár engem, mindig. A legkedvesebb. És nem tudnám így elárulni őt.

– Ejha. A szerencsés flótás – mondta erre Hipster-Smith. A homloka ráncolása jelezte, hogy komolyan vette az információt. Talán még érzelmileg is jelentett neki valamit. Úgy tűnt, becsüli az efféle lojalitást. – Fogadjunk, hogy a gimnáziumban fogant szerelem… igaz?

– A klasszikus – válaszolta Linda, és eltüntette a tányérjáról az utolsó sült krumplit. – De hogy ne gondold, hogy az a klasszikus, magát meghívatós lány vagyok, elárulom, hogy egy ilyen helyen dolgozom az egyetem mellett, mint ez itt, és ma kaptam fizetésemelést a főnökömtől. És megfogadtam, hogy ezt megünneplem. Szóval ragaszkodom hozzá, hogy én fizessem a magamét, ha nem bánod. Komolyan, nekem már az is óriási dolog, hogy veled ünnepelhettem. A szakdolgozatom is örül neki – toldotta meg egy bókkal.

Andrew őszintén mosolygott vissza rá. Tényleg örült a találkozásnak. Alakulhatott volna máshogyan, de Lindával így is, úgy is jó volt eltölteni egy estét. Aztán meg ki tudja, mit hoz a jövő.

Linda aznap nem tudta rendesen kipihenni magát. Az idegen szállodai szobában csak órák múltán sikerült elaludnia. Utólag nem is tudta volna megmondani, hogy mikor. Egy hang állandóan azt hajtogatta a fejében: ha kinyílik egy ajtó, becsukódik egy másik. Aztán más, zavaros dolgokat álmodott. Mikor felébredt, tudatosult benne, hogy bűntudata van. Tudta, hogy a keylogger ott van Hipster-Smith gépén. A flash drive-ról azonnal, automatikusan áttelepült. Ezt már nem lehet visszacsinálni.

Mintha beleégettek volna egy billogot. Vagy valami chipet ültettek volna az agyába. Linda közbenjárása révén innentől a férfi minden leütését olvasni fogják.

Hipster-Smith szimpatikusabbnak bizonyult, mint várta. Egyes gesztusai Edgarst is az eszébe juttatták. Ahogyan időről időre megigazította az inge gallérját…

Szerencsére neki nem lesz ebből baja, gondolta Linda. Ő pedig fogyaszthat végre igazi kultúrát is néha. Brüsszelben pokolian drága színházba vagy moziba járni. A világ alapvető igazságtalanságán enyhít, hogy lesz pénze ilyesmire is most már. Tulajdonképpen erre ébredt fel. A telefonja hangosan pityegett, mikor a banktól befutott az SMS. Alig egy hete nyitott számlájára pénzt fizettek be.

A megrendelővel, egy kamu civilszervezettel megbízási szerződést írt alá. Vállalta, hogy tanulmányt készít nekik „A NATO és a nonproliferáció elmúlt két évtizede” címmel. Meg is írta, húszezer karakterben. Hogy minden rendben legyen.

Szerencsére nemcsak jogilag volt rendben minden – végül is a hazának szolgálatot tenni tiszteletre méltó dolog, nem igaz? A megbízás pontos célját nem ismerte. Arról nem volt szabad tudnia. De nem kételkedett benne, hogy a lett titkosszolgálat jó okkal tartott igényt bizonyos információkra. A kapcsolattartója, aki a feladatra beszervezte, biztosította erről, és sejtette vele, hogy a dolognak az Oroszország jelentette fenyegetéshez is köze lehet.

Csak ne kellett volna ehhez a munkához is a szépségét használnia. Ezért lett volna jobb az e-mailes forgatókönyv szerint haladni. De azt a tervet elsodorták az események.

Miután a délutáni géppel hazatért Brüsszelbe, egész este csak kóválygott a tizenkét négyzetméteres bérleményben, a szobában, melyet havi háromszázötven euróért tudhatott a magáénak. Kicsi tér volt ez. Most mégis képes volt kóvályogni benne. Nehezére esett feldolgoznia a történteket. Valahogyan nem álltak össze értelmes, kerek egésszé.

Megnézett volna egy filmet a netről. Már rég betárazta magának ilyen időkre, de csak tíz percig bírta.

A múltkori barátnős borozgatásból maradt egy kis bor egy üveg alján. Kitöltötte, az ágyára telepedett vele, és lassan iszogatta. Aztán kinyitotta az e-mailjeit, és csigalassúsággal átolvasta őket. A tartalmukat nehezen fogta fel…

Egészen addig, míg a szeme meg nem akadt Aleksandrs Polis nevén. Jó ég, az űrhajós pali!

Elmosolyodott. Pár éve egy bulin találkoztak. Megnyitotta a levelet.

Szia, Linda!

Hát… visszatértem. Nem is tudom, hogyan kezdjek bele ebbe a levélbe. Olyan élénken él bennem az a szilveszteri buli három évvel ezelőttről, hogy a legszívesebben ott folytatnám, ahol abbahagytuk. Veled a karjaimban.

Másra sem gondoltam odafenn 687 napon át! Hihetetlen élmény volt. Egész életemben keményen tanultam és edzettem, hogy feljussak a Nemzetközi Űrállomásra. Erre mit tesz Isten? Körülbelül abban a pillanatban világosodtam meg, amikor ott ültem az űrsiklóban, készülve, hogy a felállított rakéta hátán a történelem leghosszabb világűrbeli küldetésére hagyjam hátra ezt a bolygót, és vele az emberiséget… és… mivel mindez igazából nem is jelentett olyan sokat, hirtelen rám tört a felismerés, hogy TÉGED… hogy TÉGED hagylak itt hátra! És hogy ez az, ami tudat alatt az előkészületek során végig ott motoszkált bennem, és borzasztóan zavart.

Rengeteget gondoltam rád odafenn. Újra meg újra felidéztem, ahogy az ajkunk összeér. Az a tiszta, csodálatos, spontán érzelem, amely ebből a pillanatból áradt! És az egész találkozásunkból! Két hazatérő egymásra találása. Én Floridából, te Brüsszelből jövet. És mégis csakis egymásnak teremtve.

A világegyetem egyik nagy folyamata vezetett el oda, hogy mi akkor és ott így egymásra találtunk! Őrület, hogy hagytam ezt a pillanatot, ezt a sötét égbolt hátteréből ragyogva kitűnő fénypontot apróvá válni a messzeségben.

Linda, most újra itt vagyok! Írd meg a címedet! Még ma odarepülök, és hatalmas virágcsokorral állok az ajtód elé!

Linda gondterhelten ráncolta a homlokát. Nem igazán tudta, mit kezdjen ezzel. Egy grimasz kíséretében visszaváltott a levéllistájához. Becsillagozta a fontosabbakat, és kilépett.

Félretette a laptopot, és kiment a többi bérlővel közösen használt konyhahelyiségbe, hogy elöblítse a borospoharat. Egy kicsit beleszagolt, mielőtt kieresztette volna a csapot. Még egyszer érezni akarta azt az illatot. A hosszú borozások jutottak róla az eszébe Edgarsszal.

Ha őszinte volt magához, néha unta szegény srácot. Imponált neki, hogy mennyi mindenről tudott csevegni. De az az állandó csevegés… volt, amikor úgy érezte, túl sok belőle. Azért jó lenne, ha meg lehetne látogatni néha. Mintha mi sem változott volna.

Milyen lehet egy űrállomáson? Ezen tűnődött, miközben visszatért a szobájába, és kulcsra zárta maga után az ajtót. Biztosan ott is szűk a hely. Kicsit olyan, mint ez a bérelt szoba.

A tetőtéri ablak alá állt. Tiszta volt az égbolt, látszott néhány csillag. Próbálta elképzelni, milyen lehet lepillantani ide valamelyikről. Messziről nézve a Föld végül is csak egy a világűrben előforduló testek közül, és ebből a perspektívából éppen olyan élettelennek tűnhet, mint a többi – vonta le a következtetést.

© Marton Péter

Ez a novella a Bolygók világa c. novelláskötet része, mely innen tölthető le egyben.