Az előadó nem volt különösebben szórakoztató. Sok klisét pufogtatott el negyvenöt perc alatt.

Linda a világ igazságtalanságán tűnődött emiatt.

Idejön ez az angolszász nyikhaj, hülyére keresi magát, csak mert jól tud öltözni, meg autentikusan fossa a szót, és valójában egyetlen eredeti gondolata sincsen! Linda úgy vélte, ha a lett nyelvet több mint egymilliárdan beszélnék a világon, ő nem tudna ilyen jó érzéssel sütkérezni a lettül anyanyelvükön megszólalók dicsfényében. Ugyanígy nem szeretett volna előnyökben részesülni azért, mert jó alakja volt, és mert a férfiak jelentős része azonnal hódítani vágyó lovaggá változott, amint megpillantotta őt. Szeretett volna előbbre jutni az életben, de a tehetségénél fogva. Nem olyasmiért, amit a külsejének, azaz lényegében a szerencséjének köszönhetett.

Egy NGO fizetett gyakornokaként hétszázötven euróból nehéz volt kijönnie Brüsszelben. Pedig tökéletesen beszélt angolul, és két mesterdiplomája is volt. Az egyik nonproliferációs tanulmányokból, a Noble College-tól, a másik a Rigai Társadalomtudományi Egyetem nemzetközi biztonság szakáról, még otthonról. Pontosabban nem úgy „otthonról”, Linda ugyanis Jürmalából ment tanulni Rigába. Már akkoriban is a hazulról elszakadt diákok szűkölködő életét élte.

Mégsem kedvelte, ha férfiak mindenáron meg akarták hívni egy italra, amikor bulizni ment a barátnőivel. Ritkán fogadott el ilyesmit. Másnap, a tükör előtt szidta magát miatta. Nem tessék-lássék akart lázadni a hagyományos társadalmi szerepek ellen, mint az olyan nők, akik karrierről és egyenjogúságról beszélnek, de alapvetően egy biztos perspektívát kínáló férfira vágynak, és örülnek, ha rendezik helyettük a számlát…

– A NATO-nak a jövőben többet kell költenie a védekezésre, méghozzá az egyes országoknak együtt, közös programokra kell többet költeniük a nagyobb hatékonyság érdekében – vont konklúziót Andrew Hipster-Smith, a NATO nyilvános diplomáciai részlegének mindig makulátlanul elegáns, az angolt csudálatosan helyre dialektusban beszélő tisztviselője.

A közönség az ötcsillagos éttermet fapofával élvező sznob visszafogott tapsával járult hozzá az efféle beszédek rituáléjának beteljesedéséhez.

Nem mindegyikük tudta volna megmondani, mekkora az iráni ballisztikus rakéták pontos hatósugara, vagy hogy hány harckocsija van Oroszországnak. De szakszerűen tapsoltak.

A moderátor hasonlóan szakszerűen fűzte hozzá mindehhez:

– Hölgyeim és uraim, Andrew Hipster-Smith! – Kicsit ő is tapsolt. Majd szigorú arccal, de az intellektust csiklandóan bátorította az egybegyűlteket: – Kedves közönség, ha nem is feltétlenül együtt kérdezünk a továbbiakban… inkább egyenként ugye… de kérdezzünk minél többet!

A közönség decensen halk kuncogását követően már el is kérte a mikrofont a szervezőktől egy zömök termetű úr. Nagykövetként mutatkozott be. Ahogyan várható volt, félelmetes trollkodásba kezdett. Országa minden gondját-baját megemlítette, hazája nemes és hősies vonásait kellően kidomborította.

Linda nem bírt odafigyelni. A maga kérdését fogalmazta éppen.

– Nem tartja hibásnak azt a tehermegosztási logikát, miszerint a fenyegetéspercepciók különbözőségétől elvonatkoztatva, egységes számítás szerint várunk arányos hozzájárulást a tagországoktól a GLOBOPS 2022-höz?

Hipster-Smith arca mintha kisimult volna. Szemében felcsillant a gondolkodó lény tekintete. Látszott, hogy értékeli Linda kérdését.

Előtte még ketten jelentkeztek hozzászólásra. Először is egy állatvédő. Ki tudja, mi szél hozta erre. Rögtön utána egy újságíró következett. A beszéde tartalmához lazán kapcsolódó aktualitásokról kérdezte a szóvívőt... Konkrétan arról, hogy amikor a NATO-főtitkár a legutóbb az Egyesült Államokban járt, és az amerikai elnökkel pizzázott, vajon szándékos fricska volt-e az Elnöktől, hogy a kikért pizza kétharmadát megette. Sokak szerint ezzel éppen a terhek megosztásának méltánytalanságára kívánt rávilágítani a NATO-n belül – hogy az amerikaiak rendesen költenek a védelemre, az európaiak meg alig, és hogy a NATO összesített védelmi költségvetésének több mint kétharmadát mára az Egyesült Államok adja. A kérdés ennyiben kapcsolódott Hipster-Smith beszédéhez. Ám egy bulvárújságíró tette fel, akit leginkább az újságba másnap beilleszthető óriási pizzaillusztráció érdekelt. Arra gerjed majd az olvasó. Tölteléknek kellett mellé valami minimálisan komolyan vehető duma, és berakni egy NATO-s arcot. Lehetőleg tátott szájjal, mintha készülne bekapni a pizzát. Ez várt Hipster-Smithre. Perceken át nézegetik majd buszon, metrón, villamoson és munkahelyeken, munkakezdés előtt az emberek.

Csak azt kapja, amit megérdemel, gondolta Linda nem kis elégtétellel.

– A tehermegosztás kérdéséről rengeteget tudnék beszélni, de nem szeretnék visszaélni senkinek a türelmével – felelte Hipster-Smith, a közönség irányában szabadkozva. Aztán visszafordult Linda felé. Egyenesen a szemébe nézett, úgy folytatta: – Ennek a területnek nagyon sok szépsége van. – Mikor a „szépség” szót kimondta, alig észrevehetően biccentett felé.

Linda elpirult. Belül felfortyant: „Ez is csak úgy néz, amikor okosat hall egy csinos nőtől, mintha gördeszkázó majmot látna.” Nem állhatta a bókoló férfiakat. Tizennyolc évesen inkább összejött a legjobb barátjával. Róla el tudta hinni, hogy máskülönben az egyéniségével is beérné, vagy legalábbis annak a varázsa alatt is állt akkorra. Edgars igazi értelmiségipalánta volt. Nagyon jól lehetett vele beszélgetni. Mindenről tudott kritikusakat mondani, ugyanakkor végtelen tapintattal.

Linda nem áltatta őt. Aznap, amikor összejöttek, még az első csók utáni percekben megmondta neki, hogy egy nap útra kel majd, mert nem akar ott ragadni Rigában. Többre hivatott, érzi. Edgars teljesen elolvadt a csóktól, és ez nem tántorította vissza. Három éven át úgy is maradt, elbűvölve, míg Linda be nem jelentette, hogy Londonba megy, és így azért nehezebb lesz majd minden. A kapcsolatuk még egy éven át húzta. Skyneten beszéltek sokat. Aztán Edgars meglátogatta őt Londonban. Linda csalódott benne, az az igazság. Az alatt az egy hét alatt Edgars mintha teljesen kivetkőzött volna magából. Állandóan szexet akart, meg volt vadulva – eltűnt belőle a megszokott gyengédség. Miután visszautazott, félszegen beszélgettek a Skyneten, de csak egyre rövidebb ideig, még egy hónapon át. Linda végül megtárgyalta vele, hogy ez a dolog közöttük nem úgy működik, ahogyan kellene, és a vonal másik végéről nem tapasztalt erőteljes tiltakozást…

– Ténylegesen tehát azok, akik úgy érzik, hogy ez nem annyira az ő ügyük, más területeken kompenzációban részesülhetnek. Mint egy igazán jól működő kapcsolatban – fejezte be a válaszát Hipster-Smith.

Linda ráeszmélt, hogy az emlékei elvonták a figyelmét. Amiatt nem aggódott, hogy közben értelmesen nézett-e. Odafigyelés nélkül is tudott teljes bevonódást mutatni. Ezt a képességét már régen kifejlesztette.

– Köszönöm – jegyezte meg egy rövid, kedves, azaz összességében szakszerű mosoly kíséretében. Hipster-Smith alig láthatóan viszonozta. Tekintetével már a következő kérdezőt kereste.

Tovább válaszolgatott, de néha újra meg újra kinézett Lindára.

Linda türelmesen végigvárta a sort, míg Hipster-Smith megszabadult a rá várakozóktól. Sokan szerettek volna váltani vele egypár szót. A többség az egekig magasztalta, mondván, milyen nagyszerű előadást tartott.

Úgy gondolta, kér a férfitól névjegykártyát, hogy írhasson neki e-mailt, és elkérje tőle az előadás során használt diákat. Ennyi is megteszi. Meglepetésére Hipster-Smith magabiztos mozdulattal megragadta a karját, és néhány lépéssel távolabb vezette a többiektől.

– Van egy hely innen egysaroknyira. Isteni a konyhájuk. Megígérem, hogy vacsora közben mindenre válaszolok, amire csak tudok. – Mivel Linda habozni látszott, a férfi hozzátette: – Nagyon éhes vagyok, és ezt a terhet meg kell osztanom valakivel.

Linda elmosolyodott.

– Csak nem az Öreg Polip az a hely? – kérdezett vissza.

– Csak nem? Szintén az alumni tagja? – vonta fel a szemöldökét Hipster-Smith.

Linda bosszús volt, amiért nem feltételezték róla, hogy még mindig az egyetemre jár.

– Én még ide járok – mondta éppen ezért. Egyszerűbb volt, mint megmagyarázni, hogyan került Londonba, a Noble College-ra az előadást meghallgatni, miközben Brüsszelben egy városban dolgoztak a férfival.

Hipster-Smith le volt nyűgözve.

– Hát ez szuper... Jó ég, ragaszkodom hozzá, hogy én álljam a vacsorát. Emlékszem én, milyen volt Hershey’s csokin élni… Szóval ösztöndíjnak, ha lehet ilyet.

Linda nem mondott semmit. Ezt Hipster-Smith igennek vette.

Az Öreg Polip kiváló hely volt. Híresen jó pulled pork szendvicset adtak. Egyesítette magában ez a kocsma azt, ami a hagyományos pubban klassz, ide értve az éppen ideálisan gyér megvilágítást és a kellemes, sötét tónusú fafelületeket, mindazzal, ami a modern világhoz kell. Például konnektorok és wi-fi, hogy a diákok, tanárok és más átutazók használhassák a számítógépüket.

– Csak gyorsan ránézek az e-mailjeimre – szabadkozott Hipster-Smith, amint helyet foglaltak. Előhúzta a táskájából a laptopját.

Linda majdnem megszólalt, hogy elővezesse, amit szeretett volna. Aztán mégis várt inkább. A telefonján ő is az e-mailjeit és az Arcbuk-üzeneteit nézte. A hírekre is jutott ideje. „A világűrben töltött 687 nap után tért vissza a lett űrhajós” – ez volt odahaza a vezető szalagcím. Linda elmosolyodott. Majd újra a vacsorapartnerét leste. Hipster-Smith ezek szerint kissé ódivatú felhasználója az internetnek, jegyezte meg magában. Hogy is nevezik az ilyet…? Ja, igen… „Digitális bevándorló”. De ez egyáltalán nem baj, sőt… – gondolta még.

Nézte, ahogy a jelszó bepötyögése után a férfi gyorsan végigszalad a levelein. Csak bejelölgette őket, melyikkel mit akar kezdeni, aztán kilépett. A tekintetével jelezte, hogy innentől minden figyelme az övé.

– Ha már így visszacsatlakoztál közénk, az internetet folyamatosan használók közé, elkérhetném a slide-jaidat? – kérdezte lefegyverző mosollyal Linda. Felmutatta telefonját az Arcbuk-üzeneteivel, hogy pikírt megjegyzése érthető legyen. – Persze csak ha nem bánod, hogy a szakdolgozatomban idézni foglak.

– Ezer örömmel – felelte a férfi. – Viszont elég nagy file, nem tudom, hogy e-mailben el tudom-e…

– Ja, az nem gond… – Linda a táskájában kutakodott, majd elővett egy USB-csatlakozós meghajtót. Maine Coon macska nyújtózott rajta, a klasszikus „egy mancs elöl” pozícióban. Valaha egy brüsszeli kollégájától kapta, aki odáig volt érte. – Szóval… igen… szeretem a macskákat, na! – vágta ki magát. Látszott, hogy zavarban van, de bátran bevállalja.

Hipster-Smith kajánul elvigyorodott. Elvette tőle a meghajtót. Csatlakoztatta, telepítette, és rámásolta a diasort. Közben az agya képeket generált, milyen helyzetben látná szívesen Lindát, az arcán ezzel a szemérmes, de bevállalós kifejezéssel…

– A diasor alá beírt jegyzeteimet ne idézd, kérlek… – szólalt meg a torkát köszörülve, amikor a meghajtót visszaadta. – Az egyiknél odaírtam, hogy „itt kéne elsütni grumpy catet”… de aztán nem tettem meg. A közvélemény nincs felkészülve ilyen horderejű NATO-titkokra.

Összenevettek. Aztán a pincérlány vonta el a figyelmüket. Lengyel akcentussal kérdezte tőlük, mit rendelnének.

Linda elégedetten állapította meg, hogy neki soha nem esett nehezére akcentus nélkül beszélnie az angolt, vagy legalábbis annak globálisan korrekt változatát.

Jóízűen befalták a pulled pork szendvicsüket. Linda nem finomkodott, mint valami salátaleveleket szemérmesen jobbra-balra tologató, randizós kislány. Hipster-Smith körülbelül ezt gondolta ennek láttán. Meg is jegyezte, hogy ez tetszik neki.

Linda elővette hát a tárgyilagosságot, amivel szerette az ilyen helyzeteket gyorsan, azon nyomban tisztázni.

– Andrew – fogott bele. – Én el sem hiszem, hogy itt kajálunk együtt. El szoktam olvasni minden írásodat a NATO Review-ban. Szerintem neked a politikai ügyekkel kellene foglalkoznod, nem csak az egész kommunikálásával. Szóval egy igazi rajongóval beszélsz. És hidd el, más körülmények között szívesen mennék veled ez után a vacsora után. De van valakim.

– Ó… – csúszott ki Hipster-Smith száján. Azért egyből korrigált is, igazi gentleman módjára. – Nos, bár a pulled pork szendvics szép emlék erről a helyről a diákidőkből, elsősorban nem ezért öröm itt lenni ma. Nagyon jó, hogy megismertük egymást... Megkérdezhetem, ki a szerencsés? Szakmabeli? Kit kell ledöfnöm?

– Ő egy nagyon kedves fiú Lettországból, aki otthon vár engem, mindig. A legkedvesebb. És nem tudnám így elárulni őt.

– Ejha. A szerencsés flótás – mondta erre Hipster-Smith. A homloka ráncolása jelezte, hogy komolyan vette az információt. Talán még érzelmileg is jelentett neki valamit. Úgy tűnt, becsüli az efféle lojalitást. – Fogadjunk, hogy a gimnáziumban fogant szerelem… igaz?

– A klasszikus – válaszolta Linda, és eltüntette a tányérjáról az utolsó sült krumplit. – De hogy ne gondold, hogy az a klasszikus, magát meghívatós lány vagyok, elárulom, hogy egy ilyen helyen dolgozom az egyetem mellett, mint ez itt, és ma kaptam fizetésemelést a főnökömtől. És megfogadtam, hogy ezt megünneplem. Szóval ragaszkodom hozzá, hogy én fizessem a magamét, ha nem bánod. Komolyan, nekem már az is óriási dolog, hogy veled ünnepelhettem. A szakdolgozatom is örül neki – toldotta meg egy bókkal.

Andrew őszintén mosolygott vissza rá. Tényleg örült a találkozásnak. Alakulhatott volna máshogyan, de Lindával így is, úgy is jó volt eltölteni egy estét. Aztán meg ki tudja, mit hoz a jövő.

Linda aznap nem tudta rendesen kipihenni magát. Az idegen szállodai szobában csak órák múltán sikerült elaludnia. Utólag nem is tudta volna megmondani, hogy mikor. Egy hang állandóan azt hajtogatta a fejében: ha kinyílik egy ajtó, becsukódik egy másik. Aztán más, zavaros dolgokat álmodott. Mikor felébredt, tudatosult benne, hogy bűntudata van. Tudta, hogy a keylogger ott van Hipster-Smith gépén. A flash drive-ról azonnal, automatikusan áttelepült. Ezt már nem lehet visszacsinálni.

Mintha beleégettek volna egy billogot. Vagy valami chipet ültettek volna az agyába. Linda közbenjárása révén innentől a férfi minden leütését olvasni fogják.

Hipster-Smith szimpatikusabbnak bizonyult, mint várta. Egyes gesztusai Edgarst is az eszébe juttatták. Ahogyan időről időre megigazította az inge gallérját…

Szerencsére neki nem lesz ebből baja, gondolta Linda. Ő pedig fogyaszthat végre igazi kultúrát is néha. Brüsszelben pokolian drága színházba vagy moziba járni. A világ alapvető igazságtalanságán enyhít, hogy lesz pénze ilyesmire is most már. Tulajdonképpen erre ébredt fel. A telefonja hangosan pityegett, mikor a banktól befutott az SMS. Alig egy hete nyitott számlájára pénzt fizettek be.

A megrendelővel, egy kamu civilszervezettel megbízási szerződést írt alá. Vállalta, hogy tanulmányt készít nekik „A NATO és a nonproliferáció elmúlt két évtizede” címmel. Meg is írta, húszezer karakterben. Hogy minden rendben legyen.

Szerencsére nemcsak jogilag volt rendben minden – végül is a hazának szolgálatot tenni tiszteletre méltó dolog, nem igaz? A megbízás pontos célját nem ismerte. Arról nem volt szabad tudnia. De nem kételkedett benne, hogy a lett titkosszolgálat jó okkal tartott igényt bizonyos információkra. A kapcsolattartója, aki a feladatra beszervezte, biztosította erről, és sejtette vele, hogy a dolognak az Oroszország jelentette fenyegetéshez is köze lehet.

Csak ne kellett volna ehhez a munkához is a szépségét használnia. Ezért lett volna jobb az e-mailes forgatókönyv szerint haladni. De azt a tervet elsodorták az események.

Miután a délutáni géppel hazatért Brüsszelbe, egész este csak kóválygott a tizenkét négyzetméteres bérleményben, a szobában, melyet havi háromszázötven euróért tudhatott a magáénak. Kicsi tér volt ez. Most mégis képes volt kóvályogni benne. Nehezére esett feldolgoznia a történteket. Valahogyan nem álltak össze értelmes, kerek egésszé.

Megnézett volna egy filmet a netről. Már rég betárazta magának ilyen időkre, de csak tíz percig bírta.

A múltkori barátnős borozgatásból maradt egy kis bor egy üveg alján. Kitöltötte, az ágyára telepedett vele, és lassan iszogatta. Aztán kinyitotta az e-mailjeit, és csigalassúsággal átolvasta őket. A tartalmukat nehezen fogta fel…

Egészen addig, míg a szeme meg nem akadt Aleksandrs Polis nevén. Jó ég, az űrhajós pali!

Elmosolyodott. Pár éve egy bulin találkoztak. Megnyitotta a levelet.

Szia, Linda!

Hát… visszatértem. Nem is tudom, hogyan kezdjek bele ebbe a levélbe. Olyan élénken él bennem az a szilveszteri buli három évvel ezelőttről, hogy a legszívesebben ott folytatnám, ahol abbahagytuk. Veled a karjaimban.

Másra sem gondoltam odafenn 687 napon át! Hihetetlen élmény volt. Egész életemben keményen tanultam és edzettem, hogy feljussak a Nemzetközi Űrállomásra. Erre mit tesz Isten? Körülbelül abban a pillanatban világosodtam meg, amikor ott ültem az űrsiklóban, készülve, hogy a felállított rakéta hátán a történelem leghosszabb világűrbeli küldetésére hagyjam hátra ezt a bolygót, és vele az emberiséget… és… mivel mindez igazából nem is jelentett olyan sokat, hirtelen rám tört a felismerés, hogy TÉGED… hogy TÉGED hagylak itt hátra! És hogy ez az, ami tudat alatt az előkészületek során végig ott motoszkált bennem, és borzasztóan zavart.

Rengeteget gondoltam rád odafenn. Újra meg újra felidéztem, ahogy az ajkunk összeér. Az a tiszta, csodálatos, spontán érzelem, amely ebből a pillanatból áradt! És az egész találkozásunkból! Két hazatérő egymásra találása. Én Floridából, te Brüsszelből jövet. És mégis csakis egymásnak teremtve.

A világegyetem egyik nagy folyamata vezetett el oda, hogy mi akkor és ott így egymásra találtunk! Őrület, hogy hagytam ezt a pillanatot, ezt a sötét égbolt hátteréből ragyogva kitűnő fénypontot apróvá válni a messzeségben.

Linda, most újra itt vagyok! Írd meg a címedet! Még ma odarepülök, és hatalmas virágcsokorral állok az ajtód elé!

Linda gondterhelten ráncolta a homlokát. Nem igazán tudta, mit kezdjen ezzel. Egy grimasz kíséretében visszaváltott a levéllistájához. Becsillagozta a fontosabbakat, és kilépett.

Félretette a laptopot, és kiment a többi bérlővel közösen használt konyhahelyiségbe, hogy elöblítse a borospoharat. Egy kicsit beleszagolt, mielőtt kieresztette volna a csapot. Még egyszer érezni akarta azt az illatot. A hosszú borozások jutottak róla az eszébe Edgarsszal.

Ha őszinte volt magához, néha unta szegény srácot. Imponált neki, hogy mennyi mindenről tudott csevegni. De az az állandó csevegés… volt, amikor úgy érezte, túl sok belőle. Azért jó lenne, ha meg lehetne látogatni néha. Mintha mi sem változott volna.

Milyen lehet egy űrállomáson? Ezen tűnődött, miközben visszatért a szobájába, és kulcsra zárta maga után az ajtót. Biztosan ott is szűk a hely. Kicsit olyan, mint ez a bérelt szoba.

A tetőtéri ablak alá állt. Tiszta volt az égbolt, látszott néhány csillag. Próbálta elképzelni, milyen lehet lepillantani ide valamelyikről. Messziről nézve a Föld végül is csak egy a világűrben előforduló testek közül, és ebből a perspektívából éppen olyan élettelennek tűnhet, mint a többi – vonta le a következtetést.

© Marton Péter

Ez a novella a Bolygók világa c. novelláskötet része, mely innen tölthető le egyben.