NEM LESZEK OTT

Volt valami szánalmas abban, hogy éppen az új év első napján akartam új életet kezdeni, éreztem én. Ilyenkor minden lájkvadász magazincikkben újévi fogadalmakról szóló kontentet tolnak - a tettrekészség teljes feladására ez éppen elég ok. Ki azonosul lelkesen reménytelenségtől bűzlő közhelyekkel? Ha sikerrel járok, utólag ezen gúnyolódni mégsem lehet.

A pillanat, amikor felismertem a változtatás szükségességét, eljött rég. Csak hagynom kellett magamnak némi időt, hogy megérjen bennem az elhatározás. Körülbelül egy esélyem van – nem vagyok az a küzdő típus vagy mi.

Szóval… a változtatás szükségességénél tartottam.

A szervezetem is jelezte már, hogy nincs minden rendben az életvitelemmel. Borzalmasan sokat ittam az utóbbi időben. Minden hétvégén legalább egyszer el kellett jutnom az agyhalálig.

Mikor be vagyok állva, csak annyit bírok mondani, hogy: „Mírci!” Meg hogy „Köccög!”

A mírci, ha nem volna nyilvánvaló, cirmit jelent – ezt a a szőke cirmik látványa váltja ki belőlem, a köccögök meg akkor következik, mikor észreveszem a tipikus műmájer csávókat, akikkel összetartoznak. Feszítenek és vetítenek.

Micsoda sivár világ! Csak én leszek lassan még lepusztultabb.

Egyszer olvastam egy egész jó cikket valahol, annak a szerzője írta, hogy itt kevesen akarnak mást, mint egy kis habzsi-dőzsit, mielőtt jön a kikapcs. Na, az a csávó legalább jól megmondta. Jó fej lehet… Fenét jó fej! Köccög!

Komolyra fordítva a szót, akad káros szokásom elég. Sokat köhögök, rondákat köpök. Alkoholból nagyon kevés is elég, hogy bedobjam a törülközőt. Nem szeretnék a tüdőm vagy a májam helyében lenni.

Ez indokolhatná, hogy az ember elszánja magát a nagy változtatásra, de mindezen túlmenően motivál az a mírci is, akivel összejöttem pár hete. Mikor lassan leesett, hogy az ő kíséretében egy darab köccög sincsen, repült neki a piros pont. A tetejébe egész értelmes is. Szóval, minden együtt, hogy én akarjak lenni a köccög, aki mindenhová kísérgeti.

Csakhogy ahhoz, hogy jó köccög legyen az ember, dolgozni kell keményen. Előbb-utóbb kell mikrosütő, plazmatévé, autó, házikó a kölköknek, meg úgy általában határozott elképzelések arról, mit akarok kezdeni az életemmel, és még azon felül is sok minden más, mit tudom én.

Ami az élettel kapcsolatos határozott elképzeléseket illeti, nekem volt olyanom néhány, csak ezek éppen most kérdőjeleződtek meg erősen. A mírci kezdte átprogramozni az agyamat. Neki nem valami alkesz csákesz kell. Hosszú távon neki inkább a kocogó köccög az esete. Egészségesen, felelősséggel.

Ki akar menni Angliába, mert zenészkedik, ott szeretné nyűni a hegedűjét – nyilván karriert is csinálna, ha lehet. Úgyhogy kapaszkodnom kell, ha komolyan veszem. Odakinn dolgoznom is kellene, meg továbbtanulnom is, élhetnék vagy három életet az itteni egy helyett. A spanok nem értik ezt. A szüleim támogatnák, de bennük is van kétely.

Jól csinálja egyébként a csaj, mármint a hegedülést, frankón küldi. Valami metálzenekarban is tök jó lenne, gerjedne rá a sok fan. Meg persze én.

Hát ezért alakult így.

Nem mentem szilveszterezni sehová. Az új év első reggelén azzal a szándékkal keltem fel az ágyból – én, január elsején, hajnali tízkor! –, hogy mostantól fogva kocogni induló köccögként ébredek minden reggel. Hegedűfutamok szaladgáltak a fülemben, mikor kinyitottam a szemem. Ha befagy a seggem, én eztán akkor is megyek.

Gyorsan felöltöztem, úgy tíz perccel később pedig már lenn voltam az utcán. Egész kellemes idő fogadott. A közeli parkig az utat sétálva tettem meg. Tisztában voltam vele, hogy már rég szedhettem volna a lábam, hiszen ez nem az olimpia. Itt nincs startvonal, meg rajtpisztolyra várakozás. De lélekben szükségem volt egy konkrét helyre az induláshoz, ahol átérezhettem a pillanat jelentőségét. Elvégre ha igazán tisztességes lettem volna, már a lépcsőházban is futok, sőt egész életemben futottam volna.

Egy hirdetőoszlopot szemeltem ki a park sarkánál, praktikusan az egész parkot körbekerítő kavicsos gyalogút szélénél. Az lesz a Ground Zero.

Az oldalamra akasztott walkman (!) fejhallgatóját a fülembe gyömöszöltem, és elindítottam a magammal hozott kazettát. A Land of Rape and Honey korszakos Ministry, az király, állapítottam meg magamban nem először, és ez a lelkesedés éppen elegendő volt, hogy elindítson az úton.

Ment is a dolog egy darabig, de a harmadik szám környékén elegem lett a zenehallgatásból. A Ministry zajkáoszának sokévi elmélyedt tanulmányozása után is szokatlanul élvezhetetlen volt, ami a fülemet kínozta. Rá kellett jönnöm, hogy a walkman, akármit pofáztak is a gyártók anno, teljesen alkalmatlan a kocogáshoz. A filmek hazudnak. A sztereotípiákkal sem árt vigyázni. De a legfontosabb, hogy a walkman az nem running man. Semmiképpen sem. A fejhallgató dugasza a rázkódástól állandóan kilazul.

Ez egész érdekes szaggatott jelleget ad a zenének, csak hát ezt kocogás közben hallgatni kegyetlen dolog. Úgy döntöttem, inkább leállítom a magnót.

A telefonomat kellett volna elhoznom, nem ezt az internetről beszerzett muzeális vackot.

Azon néha ránézhetnék a zenészmírcimre is motivációnak. Háttérképként el van mentve, ahogy melltartóban játszik a hegedűjén. Hagyta, hogy lefotózzam így az előszilveszteri bulin, a bentlakásos gimijükben! Utána visszament a szüleihez Pápára egy hétre. Talán így akarta biztosítani, hogy nem felejtem el, bármerre sodornak is az események. Ebből értettem meg, hogy nagyot léptünk előre, és hogy ezért felelősséggel tartozom. Na jó, valójában nem csak ebből. Inkább amiatt, ahogyan rám néz. Mintha tényleg látna bennem valamit (amit én nem).

Miután leállítottam, iszonyatosan idegesített, hogy az a hülye walkman továbbra is ott fityegett az oldalamon.

A következő súlyos megrázkódtatást az jelentette, amikor már ötödszörre vagy hatodszorra mászott ki a zsebemből, ahová gyömöszöltem, a fejhallgató zsinórja. Miközben tök frusztráltan odanyúltam, hogy visszatömjem a nadrágomba, nem vettem észre az érkező biciklist. Pont a gyalogút egy kanyarulata mögül, bokrok takarásából bukkant elő. Jött, mint állat, és persze majdnem letarolt.

– Hülye fasz! – üvöltötte új barátom.

Próbáltam a futásra összpontosítani.

Egyre nehezebben ment. Az apró bosszúságok kezdték megmérgezni az elszántságomat.

Az a biciklis csak az első volt a sok közül, akik az új év érkeztével előgurultak a garázsból. Mégsem ők voltak a legdurvábbak, pedig az is pont elég idegesítő volt, hogy állandóan fel kellett futnom előlük a fűre, és nem tudtam felvenni a kocogáshoz egy egyenletes ütemet.

Ott voltak ugyanis a kutyások.

Aki próbált már kocogni parkban reggel, annak biztosan nem új, amit itt összehordok, de ez számomra cseppet sem vigasztaló. Félelmetes, mennyi hülye kutya rohangászik mindenfelé! Nem félek tőlük igazából. Normális körülmények között csak egy egészséges tartás van bennem a termetesebb példányoktól, de ezek egyáltalán nem normális körülmények voltak.

A futó ember felkelti a kutya érdeklődését. Vagy azt hiszi, hogy játszani akarok vele, vagy azt, hogy menekülök előle, vagy azt, hogy támadom. Ha kicsi a kutya, akkor arra kell vigyázni, nehogy rálépjek véletlenül, ha termetesebb példány, akkor meg arra, hogy tiszta maradjon az alsóm. A felsoroltak közül egyik esetben sem lehet zavartalanul tovább kocogni.

A hülye kutyatulajdonosok akasztottak ki a leginkább. A többség a kibaszott háziszörnyétől ötven méterrel lemaradva jön, és persze nem figyel semmire. Az ugatásra felkapja a fejét, de csak annyira érdekli a dolog, hogy megnézze, milyen aranyos és játékos kiskutyája van. Mikor már végképp nem hagy futni a dög, és rászólok a gazdára, az csak néz, aztán megrázza a fejét, és elneveti magát. – Nem harap! – aszongya. Én meg, ha nem futni akarnék, felrúgnám őt a kutyájával együtt. Mondjuk edzésnek az sem lenne rossz.

Na, mindegy…

Huszonöt perc alatt körbefutottam a parkot – ez épp elég volt ahhoz, hogy rendesen megizzadjak. Megdolgoztam ezért, mégis csalódottan ültem le egy padra. Képtelenség lesz ezt kiállni minden reggel, láttam be, mert nyilvánvaló volt. Hát még ha az idő sem lesz olyan enyhe, mint ma.

Még egyszer, utoljára visszagyömöszöltem a walkman fejhallgatójának a zsinórját a nadrágzsebembe, mert megint előcsavargott onnan.

A lábamhoz ért valami. Lenéztem, és egy macska volt az, talán valamelyik közeli társasház pincéjéből gerillázott elő. Nyolcasokat írt le a vádlimnak dörgölőzve, hogy felhívja magára a figyelmet. Mikor látta, hogy ez megtörtént, felugrott mellém a padra. Borzasztóan csapzott volt, igazi streetcat. Macskát soha nem tartanék, de az ilyen kóbor túlélőgépeket mindig bírtam.

A melegítőfelsőm zsebéből előkapartam a magammal hozott müzliszeletet, elvégre nekem a túléléshez arra már nem volt szükségem. Kicsomagoltam, kicsit összetörtem, és kiraktam a padra, kísérletképpen.

A müzliszeletnek esélye nem volt, négylábú ellenfele gyorsan elpusztította.

Megvakargattam a macska fejét, jól összegyűrtem a fülét is. Válaszul bemutatta nekem a hegyes fogait, aztán leugrott a padról. Még egyszer a lábamhoz simult, mielőtt eltekergett a maga útján.

Megéreztem, hogy valami még mindig nyomja az oldalamat a melegítőm zsebében. Belekotortam, és előkerült egy szál cigi meg egy doboz gyufa. Alábecsültem a saját aljasságomat. Úgy tűnik, vész esetére minden lehetséges helyről gondoskodtam.

Hirtelen nem tudtam eldönteni, mi legyen, rágyújtsak-e vagy sem.

– Hány éves maga, fiatalember?

A kérdést egy idős hölgy tette fel, olyan nagyitípus. Látszott rajta, hogy ő bezzeg egészségesen élt egész életében. Valószínűleg jobb kondiban volt, mint én.

– Tizenhét – feleltem neki.

– Azt tudja, hogy nem kéne dohányoznia? Nem ebben a korban. Hanem egyáltalán!

Kétségbeesetten pillantottam jobbra-balra, a menekülés lehetőségét keresve. Valahogy szívesen nélkülöztem volna most egy önkéntes világmegváltó társaságát. Nem is válaszoltam semmit, gondoltam, csak elmegy végre.    

– Én tizenöt éven át dolgoztam a tüdőgondozóban. Sok fiatal embert láttam meghalni azalatt. Tudja, milyen borzalmasan néz ki egy tüdőrákos beteg, amikor a végét járja? – kérdezte nem egyszerűen szemrehányóan, hanem kimondottan agresszív kifejezéssel az arcán. Megijesztett.

Muszáj volt rágyújtanom az ijedtségre.

– Tudja, mennyire szenvednek azok? – kérdezte a nyomaték kedvéért még egyszer.

Most már nem zavartattam magam. Komótosan gyújtottam meg a cigarettám végét. Tudtam, hogy szerencsétlen öreglány mindjárt úgy érzi majd, mintha az imént trágárságokat kiabált volna egy zsúfolt tér kellős közepén.

– Ja – feleltem neki az első slukk után, mesterkélten elkomorodó arccal. – Nyilván úgy, ahogyan a nagymamám is, annak idején.

– És maga úgy akarja végezni? – kérdezte kétségbeesetten és zavartan egyszerre. De máskülönben logikusan, ezt el kellett ismernem.

– Meglehet – mondtam, azzal felkeltem a padról, és, tisztára mint valami romantikus film szomorú főszereplője, a cigit mélyen leszíva, lehajtott fejjel indultam el hazafelé, végre sikeresen hátat fordítva az öreglánynak.

Közben azon töprengtem, hogy azok a köccögök aligha járnak kocogni reggelente. Valószínűleg gyúrni mennek délutánonként – az egyik fele jól szét is szteroidozza magát. És ők nem Londonba utaznak, hanem Ibizára vagy a Seychelle-szigetekre, a mírcik az oldalukon pedig nem hegedűművészek.

Nem jó ez így, vontam le a következtetést. Hogy konkrétan mire vonatkozóan, azt nem is tudom hirtelen.

Talán el kéne kezdenem gyúrni, azt ülve is lehet csinálni… Két hét múlva lesz a születésnapom, majd az után valamikor!

NEM MEGYÜNK ODA

Óriáshordóból kialakított utcai büfé pultjánál árulják a forralt sört, muszáj vennem, ez annyira lengyel dolog, ráncigálnak arra az illatok. A zsebemben elég złoty, hogy vegyek akár fél litert.

– Piwo grzane, proszę! Duży! – rendelek határozottan.

Mögöttem magyarok. Az újévi vásár tele van velük, lépten-nyomon beléjük botlani. Figyelik, mit kérek, látszik, hogy ők is akarnának valamit, csak egyelőre nem mernek odamenni a pulthoz. Gyűjtik a bátorságot, de nem beszélnek még angolul sem nagyon. Két középkorú fazon, meg az egyikük felesége, ha jól tippelek.

A kövérebbik pali hangosan és hosszasan fejtegeti, hogy szívesen hazavinne egy „lengyel menyecskét”. „Menyecskét”, így... Jó ég, honnan szalajtják az ilyeneket? A nő ezek szerint nem az ő felesége – legalábbis remélem. Nagyon szép nő, Karády Katalinra emlékeztet, csak a szipkás cigaretta hiányzik a kezéből. Jack Vettriano megfesthetné, ahogy ott áll. Negyven körül lehet, de mer csaj lenni, magas csizmát visel, dögösen néz ki. Valahol a téren egy hangszóróból olcsó tánczene szól, táncolni kellene hívni.

– Co jeszcze dla pani? – „Lesz még valami a hölgynek?”, kérdezi tőlem a pultos a futószalagon kiszolgált embereknek járó udvariassággal. Lassan emelem el a tekintetemet a csizma felett keskeny sávban kilátszó harisnyás bőrfelületről.

– To wszystko, dziękuję! – felelek, miután mélyet sóhajtok.

– Dziesięć złotych proszę!

Fizetek, és türelmesen várom, míg a pultos lecsapolja a forró sörömet. Fahéjat szór rá, aminek örülök. Vannak, akik minden fűszer nélkül megisszák, na én ennyire lengyel azért nem vagyok.

– Te figyelj már, mit kért az a csaj, bazdmeg! – hallom a hátam mögül, miközben az egyik magas asztalhoz igyekszem. A műanyag poharat közvetlenül a visszahajló perem alatt fogom, különben megégetné a kezem.

– Az szerinted is sör? – hüledezik a másik Nobel-díjas.

– Bazdmeg, ezek komolyan forralt sört isznak! – születik meg a konklúzió. Fejben küldöm nekik a tapsvihart a felismerésért.

Próbálom kizárni őket a tudatomból. Hogy mennyire szeretem a forralt sört? Nyitott kérdés. Csak egyszer próbáltam, de hát az emlékek ugye. Mélyen beleszagolok a pohárba, mielőtt óvatosan szürcsölnék belőle egy kicsit.

…Ania kézen fog az újévi vásárban, nem ebben, egy másikban, évekkel ezelőtt. Felmegyünk hozzá a lakására…

Az éjszakai vonat indulásáig csak fél óra van hátra. A hideg mintha beszélne hozzám: igyak pár kortyot a forralt sörből, aztán hagyjam az egészet a francba…

…de már Ania lakásán járunk. Félresimítja hosszú szőke haját, és szemtelenül a képembe nevet. „Jaj, Nóra, csak nem akarsz most hazamenni?” Nézem, ahogy a fenekét riszálva az asztalhoz megy, életet lehel a számítógépébe, és elindít valami zenét…

A pályaudvar közelségéről árulkodik, hogy vonatfüttyöt hallok – vagy csak képzelem?

Ania a valóság, ahogy jön vissza felém, a szeme csábít, én meg hallom, hogy Katy Perry-t rakta fel. „I kissed a girl and I like it”. Tőle ez a szemérmetlen utalás is ellenállhatatlan. A kezébe fogja az arcomat. Elsőre mégsem fogadom a csókját, mert nevetnem kell, mire ő is nevetni kezd…

Magyar honfitársaim úgy állnak mellém, hogy meg sem kérdezik, szabad-e a hely. Persze azt hiszik, lengyel vagyok. Valahol hízeleg ez nekem. Bár tudnék tökéletesen lengyelül.

Aniával is inkább angolul beszélgettünk mindig, a legelső csetelésünktől kezdve. A kedvenc kávézómban ültem Pesten, és a telefonos társkereső appon az arcokat pörgettem unalmamban, balra el, mikor valamit félrenyomhattam véletlenül, vagy jobban unatkoztam a szokásosnál (talán az okom is megvolt erre), és egyszer csak női profilokat bámultam. Aztán eszembe jutott, hogy a budapestiek helyett nézhetnék felhasználókat máshonnan is akár. Krakkóba mindig el akartam menni – virtuálisan máris ott jártam. Az elsők között láttam meg Aniát. Nem volt megállás…

A forralt sör nem az én világom, pláne túl forrón. Csak tessék-lássék iszogatom, míg fel nem fedezem, hogy a magyarok bizonytalanul méregetik maguk előtt, amit kaptak – nyilván elmutogatták a pultosnak, hogy ugyanazt szeretnék, mint én. Megmutatnám nekik, hogyan üríti poharát magyaroktól külön a lengyel jóbarát, de igyekezetemben leforrázom a torkomat…

„Megnéznéd, mi az a zaj a konyhában?” Ania kérdezi. A kávéfőző az, csak ezt akkor még nem tudjuk – a kotyogós. Ha csak kotyogna. A konyhához közeledve hallom a fura hangokat, de nem fogok gyanút. Én magyaráztam annyit Aniának, hogy nem tudom elkezdeni a napot az otthon megszokott kávé nélkül. Ő ritkán kávézott, és ha igen, akkor a zaccos török fajtát fogyasztotta, lengyelben az a hagyomány, kawa turecka. De szerzett kotyogós kávéfőzőt egy ismerősétől, és erre nagyon büszke volt.

Régi, szép darab. Mikor belépek a konyhába, látom, hogy a sütőlapon táncol. Fura látvány, életre kelt valahogyan. Odahajolok, hogy közelebbről szemügyre vegyem. Nem kellene…

– Hát, Ferikém, én inkább ki fogom dobni ezt a szart, az az igazság. Lengyel, magyar két jóbarát, de ezt nem tudják lenyomni a torkomon. Ti megisszátok? Igen? Nem? Ritus? – kérdez körbe a kövérebbik. A többiek csak fintorognak, úgyhogy a nevenincs pali elveszi Ferike és Ritus sörét is. Öt méterrel odébb lendületből kivágja a százliteres szemeteszsákba a hordóbüfé oldalában. Ferike is utánamegy egy gondolattal később, míg Ritus, illetve nekem inkább Rita, összeszedi a holmiját az asztal tetejéről.

Vet rám egy pillantást.

A hosszú szempillák megrebbennek, a szemünk összetalálkozik, a tekintetünk összefonódik.

Eddig csak a jobb oldalamról látott, felé fordítom a másik orcámat is.

A hatás soha nem marad el, és ezt nem tudom megunni. Látom, ahogy elborzad, de máris részvéttel, szinte szeretettel néz rám. Hogy még jobban zavarba ejtsem, elmosolyodom – nagyon kedvesen tudok mosolyogni, ezen a kávéfőző nem változtatott.

Ideje indulni, hogy örökre bevéssem magam az emlékezetébe.

A hátam mögött két méterrel korlát, a túloldalán némi szintkülönbséggel az utca, azon kell végigmennem, hogy a pályaudvar bejáratához érjek. Csak egy könnyű hátizsák van nálam, szorosan a hátamra szíjazva. Gond nélkül lendülök neki, és egy visszafordító váltóugrással kerülök a korlát túloldalára. A hajam félkörívet húz utánam, ahogy háromszázhatvan fokban körbeforgok a levegőben. Stabilan landolok, a lábaim elég erősek, hogy tompítsam a földet érést. Ki sem kell gördülnöm belőle, épp csak a jobb kezem ujjhegye ér le a talajra egy másodpercre, már futok is előre.

Vajon milyen gondolatok születnek most Rita fejében? Ha hallott is a freerunningról, ami nem túl valószínű, először talán reflexből megnézi, elloptam-e valamit. Különben miért lógnék meg ilyen hirtelen? De nem loptam el tőle semmit, hacsak nem számítjuk, hogy titokban lefényképeztem a telefonommal. Ő is sokat gondol majd rám, legalábbis ma… legalábbis remélem. Úgy igazságos, ha nekem is van róla emlékem.

A vonaton egy japán nyanyókát meg egy lengyel munkásembert találok a couchette-es fülkében, ahová a jegyem szól. Összeraktak minket egy helyre a tök üres kocsiban. A jó munkásember leveti a cipőjét, egyből körüllengi némi lábszag, és azzal elfoglalja a középső szinten az egyik ágyat. Kibont egy zacskó csipszet és habzsolni kezd, ropognak a szájában a burgonyaszirmok. Olyan intim közelség érzetét kelti, hogy a fülke máris nyomasztóan kicsinek tűnik. Jappó mamó persze kiakad, és kéri a kalauzt, hogy a nők külön fülkében utazhassanak. „Nó szekuriti”, magyarázza neki válaszul a lengyel kalauz. „In dö nájt, práblem, plíz klóz dór, end plíz szí”, mondja, és az utolsó szónál a szemére mutat, mintha mind a kettőt ki akarná bökni egyszerre. Szegény japán asszony arcára kiül a rettegés. Bizonytalanul néz rám és a lengyel utazópajtásra. „Itsz ókéj, klóz dór, end szí, nó práblem!”, teszi hozzá gyorsan a vasutas, hogy megnyugtassa.

Én undok leszek. Ez nem az én problémám. Figyelni kell, és kész. A legutóbbi vonatozásom alkalmával is arra ébredtem, hogy valaki matat az ajtó zárásához beakasztható lánc körül. Próbálta kiügyeskedni valahogy a foglalatából, kívülről, hogy elemelhessen valamit. Odarúgtam egy nagyot, és ez megoldotta a problémát. Nó práblem.

Hátrahagyom őket, és egy szó nélkül az üres fülkék egyikébe költözöm. A kalauz nem is mer mondani semmit. A japán hölgy utánam trappolna, de mire odaér, leláncolva találja az ajtót. Tanulja meg leláncolni ő is. A sajátját.

Aniára akarok gondolni. Soha nem tudtam neki megbocsátani a kávéfőzőért, pedig ésszel tudtam, hogy nem tehet róla. Az ismerőse nem tisztogatta rendesen, eltömődhetett valahol, azért robbant fel. Mit robbant? Kilőtt, mint egy rakéta! Igaz, Ania is megnézhette volna, mi a zaj forrása, csak hát ő a haját fésülgette éppen. Mindig olyan megszállottsággal gondozgatta, mint Szméagol a kisz drágaszágát a Gyűrűk urában, sokat gúnyolódtam is rajta. Innentől viszont bosszantott, ha csak rá gondoltam.

Egy dolog tudni, hogy nem hibáztathatom nagyon, és más egy kapcsolatot működtetni, mintha mi sem történt volna, mintha nem lennének megbeszélhetetlen érzések és kimondhatatlan gondolatok. Előbb-utóbb menekülni kell előlük, hogy a másikból maradhasson valami, különben megöli őt a kicsinyességünk.

Ma Annával vagyok, nem Aniával.

Anna egy francia lány, aki itt festeget Krakkóban, egy király stúdiólakásban, a régi zsidó negyedben. Szeretek vele lenni. Nem mondanám, hogy dúl közöttünk a szerelem, de jól megvagyunk.

A munkám olyan, hogy végezhetem bárhonnan, csak nagyon ritkán kell miatta Budapestre mennem. Ilyenkor mindig Aniára gondolok, míg a couchette-ben fekszem. Ott úgyis csak feküdni lehet, aludni is alig. A tehetetlen test sóvárogva követeli a törődést. Megelevenedik a múlt, szinte testet ölt.

Anna tud erről, és megérti… Vagy csak nem mondja, hogy zavarja őt?

A vonatút csigalassúsággal telik, de éppen ez a jó benne, így, Aniával együtt. Ő beszél hozzám, én megérintem, együtt zötykölődünk a kelet-európai éjszakában. Már majdnem belefáradnék ebbe, mert a lelki tartalékaim kimerülnek, amikor kopogtat valaki a fülkém ajtaján.

Közelebb húzódom az ajtóréshez, készen arra, hogy odarúgjak most is. De ha ez nem lenne elég, gázspray is van kéznél.

Az este legmeglepőbb fordulata következik, mikor kiderül, hogy egy Dzsalal nevű kurd fickó az, egyenesen Kurdisztánból, aki csak két csehországi megálló között akar átközlekedni valahogyan, mert majd így jön ki neki jól a lépés Németországba menet. Könyörög a szemével, van a tekintetében valami szomorú. Emlékeztet valakire. Hát, megerőszakolni nem akar majd, abban nagyjából biztos vagyok, de ha mégis, meg tudom védeni magam. Beengedem.

Félszeg beszélgetés kezdődik szar angolsággal, a lengyelem itt nem segít. Mikor Dzsalal megkérdi, hogy férjnél vagyok-e, úgy döntök, provokálom egy kicsit. Ha elkezd nekem konzervatívkodni, kereshet magának másik fülkét, vagy megbeszélheti a kalauzzal. Megmutatom neki Rita friss képét, végül is neki mindegy, hogy kit lát. Felvonom a szemöldökömet, és mutatom, hogy ő a „special” nekem. Még a szívemet is körberajzolom, hogy ne legyen félreértés. Dzsalal zavartan nevetgél ezen, és vagy ötször elmondja, mindkét kezét magasra, a feje fölé tartva, hogy „nó práblem” – ezt már nem először kapom meg az éjjel. Azért kötöm az ebet a karóhoz, és megkérdezem tőle, igaz-e, hogy a szíriai kurdoknál, a Rodzsava nevű államukban elfogadott az ilyesmi, mert én ezt hallottam (Annától Krakkóban). Dzsalal a fejét rázza, „No, no, no, Rojava fighters no sex, only fight”, magyarázza.

Aztán ijedten fekszik be az enyémmel szemközti ágyra, én meg a fejére dobom a kabátomat, és megigazítom a függönyt, mert a kalauz végigmegy a folyosón a fülkék előtt.

Húsz perccel később Dzsalal megállójának a közelében járunk. Ellenőrzöm neki, tiszta-e a levegő, hogy a leszálláshoz jó előre odakészülhessen a cókmójával együtt.

Annát akkor ki kell ábrándítanom, gondolom közben, ezek szerint nem Rodzsavába megyünk nyaralni, hogy komolytalan újévi fogadalmunkat követve megcsináljuk az érzelmek világforradalmát. Marxista a lelkem, a szívére veszi majd. Olyan franciás a lelkesedése ezen a téren – szexi is, de a leginkább mulattató.

Leláncolom az ajtót újra. Ania a kezét nyújtja felém. „Gyere vissza az ágyba”, üzeni a mosolya.

Minek ide világforradalom, megélünk az emlékeinkből.

© Marton Péter

A két novella a Bolygók világa c. novelláskötet része, mely innen tölthető le egyben.

Az olvasólistámon nemrég bukkant fel ez a "hír" a Jupiterről - nem igazi hír, mert tulajdonképpen a gimnáziumi fizikaórák alapján belátható összefüggést mutat be.

A Jupiter tömegvonzása olyan nagy, hogy miközben a Nap körül kering, saját ellipszispályájának a középpontjából folyamatosan kimozgatja a Napot. Lényegében egy közös pont körül keringenek. Aki a Naprendszerben igazán a történések közepébe akar kerülni, annak oda kell mennie.

Ami a címben ígért idegnyugtatót illeti, két lépésre van szükség a kívánt hatás eléréséhez, hogy képesek legyünk kimozdulni az önmagunk körül pörgés állapotából.

1. Indítsuk el az alábbi zenét! Vagy nem pont ezt, de szerintem éppen ez a tökéletes a célra.

2. Nézzük ezt a gifet, és közben gondoljunk a világűr felfoghatatlan mélységére. Sokáig.

Opcionális harmadik lépésként elkezdhetjük élvezni a nyugalmat, ha egyszer elértük.

Ha valakinek még mindig ott motoszkál valami a fejében, ami zavarja, és nem tudja, mi lehet az - ezt a blogbejegyzést pedig idáig elolvassa még 2016 folyamán -, alighanem a soron következő Bolygók világa novella közzétételének idejét övező bizonytalanság lesz az!

Bezony.

Ezen könnyen tudok segíteni. Január elsején kész novellaorgia következik itt. Csak úgy keringenek majd a novellák egymás körül! Egészen pontosan kettő.

Két karaktertanulmányt teszek ugyanis közzé, melyek egymást is jól kiegészítik, amellett pedig korábbról megismert karaktereket is mozgásban tartanak. Érdekességük lehet, hogy egyes szám, első személyben íródtak, a karakterek mélyebb feltárása végett, és hogy valamennyire mindkettőben előkerül majd az újévi fogadalmak kérdése (de azért nem erről szólnak majd, nem kell megijedni).

Ezzel kívánok akkor boldog karácsonyt minden olvasónak!

És megnyomom még párszor a SPACE-t a klaviatúrán, mert ez most KELL...       .

Megközelítettem a kerítést, sunyin lopóztam előre. Nagymestere vagyok az ilyesminek. Lassan mozogtam, kiszámítottam minden lépésemet. Egyik láb a másik után. Figyelmesen.

Az a titka, hogy meg kell állni rácsodálkozni a fűszálakra néha. Vagy bármi egyébre, ami a szemünk elé kerül anélkül, hogy kerestük volna. És elidőzni felette akár percekig is. Mintha valóban nagyon érdekelne, sőt lenyűgözne, amit látunk.

Így érhetjük el azt az állapotot, amikor mozgás közben is észrevétlenek maradunk. Eggyé olvadunk a tájjal.

Itt próbálkoztam, mert két órával ezelőtt meglestem, amikor átkelt ezen a részen néhány ember. Suttogva beszéltek, erre figyeltem fel… Az amatőrök. A magas frekvenciájú hangokat könnyebb észlelni. Hát senki nem tanította meg ezeket, hogyan kell egy célt tisztességesen becserkészni? A vadászból gyorsan űzött vad lehet, ha ennyire gondatlan.

Bár a magasban függő vakító fények körétől igyekeztek minél távolabb maradni, megcsillant a kezükben a fémeszköz, mellyel utat nyitottak maguknak a szúró és vágó drótakadályon át.

Egyszer félbehagyták, amit csináltak. Elbújtak a bozótosban, az innenső oldalon. Talán azt hitték, jön valaki. Valójában csupán az történt, hogy az egyikük elveszített egy nehéz tárgyat. Éppen egy száraz gallyra esett rá, az reccsent nagyot. Ők csak a zajt hallották, attól ijedtek meg.

Végül összeszedték a bátorságukat, és előjöttek szánalmas rejtekhelyükről, ahol bárki könnyen felfedezhette volna őket. Kicsivel odébb keveredtek, mint ahol az imént munkálkodtak, úgyhogy kezdhették elölről, neki a kerítésnek újra. Pedig az előző helyen már majdnem sikerült elég nagy rést nyitniuk rajta.

A munkájuk mégsem veszett kárba. Csak végül nem ők látták hasznát…

Az átkelők csapdába szaladtak. Amint átjutottak, elkapták mindet. Elnyelte őket egy villogó fémkaszni.

A vadászok, akik keresztezték az útjukat, befedték valamivel a kerítésen vágott lyukat, csak azután távoztak. Valahogyan rögzítették is, amit odatettek, arrafelé nem lehetett átjutni már.

Nagyon védelmezik, ami odaát van… Biztosan megéri bejutni!

Szerencsére a másik lyuk elkerülte a figyelmüket. Adódik hát a lehetőség.

Nem aggódtam az előttem próbálkozók kudarca láttán. Ők túl lassúak és ügyetlenek voltak... Alacsonyabb rendű lények, hiába. Nagyon nehezen vergődtek át az akadályon. Beleakadtak állandóan, és bár igyekeztek halkak maradni, igazából rengeteg zajt csaptak. Az egyikük még fel is kiáltott, amikor megvágta magát. Én sokkal ügyesebb vagyok ennél.

Vártam két órát a biztonság kedvéért, mielőtt előremozogtam a résig. Mikor odaértem, először a fejemet dugtam be rajta. Lesben álló fenyegetésnek semmi jele. Hegyeztem a fülemet is, ahogy csak tudtam. Meggyőződtem róla, hogy nincs veszély.

Miután átjutottam, ami nem okozott különösebb nehézséget, elindultam az erdőn keresztül.

A hold derengésénél láttam néha egy-egy fénylő szempárt rám meredni, de nem zavartattam magam. Nyilván az enyém is úgy fénylik, mint az övék, úgyhogy jó eséllyel félnek egy kicsit ők is. A lényeg, hogy ezt nem szabad kimutatni. Ez az erdő egyik alapvető törvénye. Városból származom, de ezt a szabályt az úton idefelé hamar megtanultam.

Az átkelés után csak egyszer húztam meg magam, egészen rövid időre, amikor a vadászok egy őrjárata haladt el a közvetlen közelemben.

Táborhelynek egy nagyobb települést kerestem. Ott vannak az igazán jó lehetőségek, ott kezdhetek új életet, gondoltam.

Rátaláltam egy kővel borított ösvényre, ahol száguldoztak a világító fémkasznik. Annak a szélén haladtam előre. Az ilyen utak előbb-utóbb városokhoz vezetnek.

Nem kellett csalódnom.

Az ösvény mentén néhány óra alatt beértem egy településre, majd annak is a zsúfoltabb részébe. Kora reggel volt, sokan mászkáltak az utcán.

Egy kislány jól megnézett magának, de az anyukája elrángatta őt a közelemből. Az erdőből jövet nyilván nem volt igazán rendezett a megjelenésem.

Láttam néhányat a hozzám hasonlóan átjutott figurák közül az út másik oldalán, nagyobb csoportba verődve. Ők szerencsésebben jártak, mint az általam megfigyelt csapat. Nem nyelte el őket a villogó fémkaszni, de őket is megviselte az erdőben eltöltött éjszaka. Az anyuka feléjük is vetett egy ijedt pillantást, és behúzta a kislányt a kapun belülre.

Reméltem, idővel engem szimpatikusnak találnak majd. Elvégre én én vagyok. Az életszínvonalam múlik ezen!

Hamarosan szembejött, amit kerestem. Lapos tetős kőmenedék, sok-sok ember búvóhelye, odabent rengeteg élelmiszerrel, annyival, amennyit elképzelni is nehéz. Ott volt benn temérdek jó dolog, amire vágyom. Az illatok gyönyörű elbeszéléssé formálták, mi minden.

Alaposan rászorultam már, hogy harapjak valamit, úgyhogy leültem a bejárat előtt. Reméltem, hogy valaki segít.

Sokan megnéztek, mégsem jött oda senki. Én pedig nem tudtam elmagyarázni nekik, hogy mit szerettem volna, mert nem beszélem a fura nyelvüket. Szívesen odamentem volna valakihez, de ezek úgy siettek mind! Csak mentek ki és be folyamatosan.

Lassan felkúszott a nap az égre, melegebb lett, az én türelmem pedig fogytán volt már. Talán ha kikényszeríteném, hogy reagáljanak… Kivártam, míg az ajtónál álló sötét öltözékű ember elfordult egy pillanatra, és nem figyelt oda. Beslisszoltam az ajtón egy másik ember takarásában, amint megnyílt előttünk a bejárat. Gyorsan végigszaladtam az élelemtárolók között.

Néztem, mit találok ott, jobbra-balra. Ennyi jóból nem is tudok választani, láttam be elképedve. Ahonnan én jövök, ott a kukában hátramaradt ételnek is örültünk, édesanyámmal és a testvéreimmel. Nem csoda, hogy a vadászok a fémkasznival meg a kerítésükkel így védelmezik ezt a helyet.

Arra jutottam tehát, hogy fel kell hívnom magamra a figyelmet. Félreérthetetlen jelzéseket adok. Talán akkor megértik végre, mire van szükségem.

Kinéztem a legfelső tárolót, és felmásztam oda. Nem volt egyszerű, de ügyes vagyok, megoldottam. Páran kíváncsian fürkészték, mit művelek. A terv szerint haladunk, állapítottam meg...

Mikor fent voltam, nekiálltam leverni az összes ételt a földre a tároló alatt. Jó nagy robajjal landoltak. Volt köztük üvegben tartott étel is, meg fémdobozban tartott étel is… Nem szeretem, amikor csomagolásban van az étel!

Miután végeztem, kényelmesen elnyújtóztam, mintha csak megpihenni másztam volna fel ide. Résnyire azért nyitva tartottam a szemem, és figyeltem.

Egész sokadalom gyűlt össze alattam, ennyit elértem. Elégedetten szemléltem őket. Az alattvalóim – alattam, a helyükön.

Akkor viszont mire várnak még? Adjanak most már enni! Cserébe itt vagyok, láthat, aki erre jár, igazán megmutathatnák, mennyire jóságosak.

Rosszul számítottam. Felmásztak utánam, és hiába próbáltam menekülni, elfogtak. Fújtam rájuk, jeleztem, hogy visszatámadok, ha kell, de nem rémültek meg tőlem. Kitették a szűrömet.

Mikor újra a közért előtt találtam magam, a kislány, aki reggel nézegetett, hirtelen megint előkerült valahonnan.

Megsimogatta a fejemet.

Ha simogatásoktól jól lehetne lakni…

De ő legalább tudja, hogy mi a dolga. Kényeztet engem. Legfeljebb nem elég intelligens ahhoz, hogy felfogja, elsősorban élelemre lenne szükségem.

Azért doromboltam neki, ennyit kiérdemelt.

© Marton Péter

Ez a novella a Bolygók világa c. novelláskötet része, mely innen tölthető le egyben.

A hattyúk tava története nem kifejezetten feminista szemlélettel íródott mű (1876-ból, LOL). És ezzel nem arra utalok, hogy a fekete hattyúnak a balettben elő kell adnia a 32 fouettés en tournant című attrakciót, pedig az is elég kegyetlen, hanem kifejezetten magára a történetre.

Ott van először is a gonosz varázsló által megnyomorított hölgy. So sad! :( De a nyomora költői, persze, és megigéző - kiindulásnak be lehet rá indulni. Bele is szeret a főhős, az őt eredetileg levadászni vágyó úr. A hölgy pedig viszonozza az érzéseit, hiszen nyomorából csak szűk időablakokban kap kitörési lehetőséget, és akkor már az őt egyébként mélyen torkon lőni vágyó lesipuskás is jó lesz neki, nagyon jó. Szinte minden adott a romantikához, az azt beteljesítő kis kellemetlenségként ugyanakkor ott van még, hogy a gonosz varázsló aktívan monitorozza a megnyomorítási projektet, és igyekszik gondoskodni a fenntarthatóságáról további randa machinációk révén. Hattyúnk a végkifejlet felé közeledve már abban sem lehet biztos, hogy nyiladzós szeretője tényleg annyira odavan-e érte. Vagy olcsó fortélyok hatására dobja őt egy másikért? „Szerencsére” a szerelem megmenekül, csak sajnos ehhez halnia kell.

Ez így viszonylag kényelmes befejezés... Képzeljük el ehelyett, mennyire felkavarná az előkelő társasági életet a hölgy, aki hattyú volt egy ideig, de aztán visszaváltozott! Ez már olyan sztori lenne, az after-sztori, hogy félő, főhős úrnak nem jutna benne hely a középpontban. Már ha egy hattyúból visszaváltozott hölgyet, aki röpdösött mindenfelé (ki tudja, hová mindenhová migrált a madárként töltött évek alatt, és hány főhős úr látta meg eközben?), egykönnyen befogad a korabeli társadalom. El lehet vele lovagolni elegánsan a 19. századi orosz tájleírásban?

Hogy mi az alternatíva, illetve hogy lehet-e alternatíva, arra új korszakban megint más rákérdezni persze. Elfogadnák-e a mai Magyarországon a hattyúból visszaváltozott hölgyet? Talán igen. Lehetne belőle celeb is akár. A tálaláson múlik minden. Lehet persze, hogy ettől még a hattyúból visszaváltozott nők többségére más sors várna eközben, pl. az emberek 47%-a „bizonyos körülmények között” elfogadná, ha a megkérdezésük nélkül levadásszák őket stb., de egy, legalább egy közülük, a legszebbik mindenik közül, elférne a média kirakatvalóságának virtuális közterén. VV Odett együtt élhetne a hercegével, rendszeresen felbukkanhatna a bulvárhíradókban, magas fogyasztási szinten élhetné az életet, eljuthatna nyaralni a Balcsira vagy horvátba, közben pedig csinálhatna két gyereket, és utána kaparhatna, hogy az alakja tökéletes legyen újra.

Természetesen egy pillanatig nem gondolom, hogy a fenti gondolatmenet az egyedüli lehetséges. Más biztosan máshogyan képzelné el, mit lehet kihozni ebből az anyagból az aktuális körülmények között. Az itt ajánlott darab is ilyen, a Csajkovszkij-féle eredetin messze túlmutató kérdéseket pedzeget a maga kifinomult módján, anélkül, hogy túlkonkretizálná a kontextust.

Kálmán Eszter rendezésében A tó című táncos-"látványos" darabot (nem balett, ez még annál is jobb lett ☺) azért érdemes megnézni, mert a maga saját stílusában és eredeti elképzeléseivel, ráadásul a látványtervező vizuális körmönfontságával nyúl ezekhez az izgalmas alapokhoz. Én az N, mint Noszferátut láttam a rendezőtől korábban, emlékezetes néznivaló volt az is. Most komolyan, hányszor van az, hogy egy színházi előadás képsorainak nagy része beépül az ember memóriájába? A tó is ilyen, kiválóan befogadható ütős videoklipként, hála az ötletgazdag koreográfiának, az előadók részéről elsőosztályú kivitelezésnek és az erős kísérőzenének. Ezek hatása alatt lehet hazavinni a történetet, és újragondolni a látottak fényében.

A magam részéről ünnepélyesen bejelentem például, hogy hamarosan írok ide egy novellát, hogy A hattyúk tava újraértelmezéséből egy kicsit kivegyem a részem én is. Ezzel január elejére meg is leszek talán. A tó következő előadása pedig január 18-án lesz a Trafóban, szóval lehet készülni arra is!

HÉT ÉVVEL KORÁBBAN

Marci egy padon ült, a Place du Luxembourgon. Csípte a hideg, és marta a becsapottság érzése. Majd szétvetette a feszültség.

Az elmúlt néhány nap történései hatottak rá így. Újra meg újra lepergett előtte minden.

Végigdolgozta a munkahetet, hogy a hétvégéje szabad legyen, és ideutazhasson Brüsszelbe. A hét elején még alig várta, hogy eljöjjön a péntek, és újra láthassa… a barátnőjét. Most el kellett gondolkodnia, használja-e még ezt a szót egyáltalán. Vagyis hogy használhatja-e, mert ez elsősorban nem rajta múlott. Ekkorát fordult vele a világ.

Szerdán romlott el minden.

Réka, a barátnője aznap este találkozni ment egy ausztrál palival, akivel még Magyarországon ismerkedett meg. A gazdasági minisztériumban volt gyakornok akkoriban, és hostesskedett az üzletember-találkozón, ahol összefutottak. Beszélgetésbe elegyedtek, aztán az esemény végén beültek egy sörre. Marci úgy ment oda találkozni Rékával, hogy nem számított az ausztrál jelenlétére. Fura volt ott találnia a lányt egy másik férfival. Fura volt a beszélgetésükbe kívülállóként belecsöppennie.

Robert – így hívták a fazont – a hét elején bukkant fel Brüsszelben. Ráírt Rékára, hogy látni szeretné. Marci gyomra összerándult az idegességtől, mikor meghallotta ezt.

„Meghív engem! Hát nem jó fej?” – kérdezte Réka, altatóan, vagyis inkább gyanúsan csevegő hangnemben, mikor este szokás szerint leültek a Skynet elé beszélni egymással – ő odahaza, Pesten, Réka pedig itt, Brüsszelben.

Most a legszívesebben megkereste volna a kedves Robertet, hogy jól szétverje a fejét. A belső mozivetítésen egészen hitelesen hatott, hogy csak úgy megragadja az ausztrált a torkánál fogva, és bemos neki párszor. Páccs! Azanyád! Azt képzeled, hogy egy kelet-európai nőt ilyen könnyen megkaphatsz? Hogy csak úgy el lehet csábítani a párja mellől kacsintós szmájlikkal telezsúfolt e-mailekkel, az eurók láthatóan felszabadult költésével, meg forró csokis és mojito koktélos meghívásokkal?

Tán még a földön is belerúgott volna az ausztrálba, de az agresszió képeinek sorát megzavarta a teljes kiszolgáltatottság érzése. Be kellett látnia, hogy Réka nélkül Robert aligha ment volna bármire. Nem lenne igazságos Ausztrálián elvernie a port.

Nehezére esett higgadtan gondolkodnia. Réka jelentett neki mindent. Amíg odahaza együtt voltak, kereknek tűnt a világ. Amikor a lány kijött Brüsszelbe, elvileg csak gyakornoknak, és nem több mint hat hónapra – valójában azonban a Marcit szíven döfő „nem valószínű, hogy én vissza akarok még jönni Pestre” megjegyzéssel, melyet Ferihegyen ejtett el váratlanul –, az olyan volt, mintha valaki kiharapott volna a világából egy darabot.

Hogy ezek után egy Roberthez hasonló idegen Réka közelébe férkőzhetett, teljesen kikészítette. Mintha elszakították volna az otthonától, közben meg egy betörő a gyerekszobájában randalírozott volna – összehányta volna a holmiját, koszos cipővel összejárkálta volna a padlót, és még a falakat is kiverte volna.

Ökölbe szorult a keze a dühtől.

Előjelek voltak…

Mikor Réka kiutazott gyakornoknak, egy hónappal korábban, Marci elkísérte, hogy ne kelljen egyedül cipelnie a sok holmiját – és hogy felelősségteljesen szemügyre vegye, milyen az albérlet, ahová Réka beköltözik. A férfi kötelességtudata dolgozott benne. Meg akarta mutatni, hogy ezer kilométernyi távolságból is ő vigyáz majd mindenre. Visszagondolva szánalmas erőlködés volt csak.

A beköltözéskor a kiadó szoba tulajdonosa, aki maga is a házban lakott, meglátta Marcit. Meglehetősen modortalanul vonta kérdőre Rékát, kicsoda „ez”.

– Egy barátom – válaszolta a lány. – Csak elkísért.

Marci kiakadt ezen. Utóbb döbbenten vonta kérdőre Rékát, mégis mire vélje ezt. A lány úgy tett, mintha nem értené a kérdést. „De hát mondtam én, hogy a barátom vagy…” – hajtogatta, pedig Marci tudta, hogy nem ezt mondta, és a legjobban az fájt neki, hogy tudta, hogy Réka tudja, hogy ő tudja. A lány egyszerűen nem nézhette ennyire hülyének, pláne nem az angol nyelv értelmezésével kapcsolatban. Marci műfordítóként dolgozott odahaza.

Rékától ez a néhány szó megkérdőjelezte a helyét és a szerepét a világban. Minek jött el kísérőként Brüsszelbe? Miért segített neki? Aranyhidat épített a távozáshoz valakinek, akit a legszívesebben magához láncolt volna? Tényleg ennyire hülyét csinált belőle az élet? Vagy inkább saját maga?

Akkor még el tudta nyomni ezt az érzést.

A kiutazása előtti szerda este óta azonban nem hessegethette el a gondolatot, hogy baj van.

A számítógép előtt ült. Várta, hogy Réka befusson a találkozóról, a lány azonban csak nem jött. Marci meg akarta kérdezni, mit vigyen neki hazulról. Tizenegy óra felé már tombolt benne a düh. Hatkor találkoztak az ausztrállal… mit csinálnak ezek még tizenegykor? Számon akarta kérni Rékán, hogy miközben ő azon töri magát, hogy segítsen, amiben csak tud, amaz nagy ívben tesz az ő fejére.

A zöld jelzés 11:53-kor villant fel Réka neve mellett a képernyőn. Marci úgy gondolta, megvárja, míg a lány megcsörgeti őt. Úgy hatásosabbak lesznek a szemrehányásai. Valójában csak nem mert cselekedni. Félt, hogy a hangján sem tudna uralkodni. Gyengének mutatkozik majd, vagy éppen túl ingerültnek. Kivárt.

A zöld fény egy perccel később kialudt. Réka nem kereste őt.

Döbbenten meredt a képernyőre. A szíve hevesen vert. A vérnyomása az egekben járt…

Másnap délutánig várt, aztán nem bírta tovább. Írt egy szigorúnak szánt SMS-t Rékának: „Este beszélnünk kell, legyél ott 8-kor.”

A lány ott is volt, percre pontosan, és először úgy tett, mintha mi sem történt volna. Várta az éjjel Marci jelentkezését, mondta egy vállrándítás kíséretében.

Marci bekeményített.

Addig kérdezgette, mégis mi a fene akadályozta meg abban, hogy ő kezdeményezze a hívást, amikor hazaért, hogy a lány végül töredelmesen beismerte, csak össze van zavarodva… mert… hát… szóval Robert „bepróbálkozott”. Rögtön azt is hozzátette, hogy most „egy kicsit bizonytalan, hogy ez mit jelent”, ugyanakkor „lelkiismeret-furdalása van emiatt”.

Marci azt hitte, eldurran az agya. Próbálta kérdezgetni Rékát, mi történt pontosan, de az csak nem árulta el. Miért van lelkiismeret-furdalása – örlődött Marci –, ha csak Robert volt a cselekvő fél a történetben… ha az ausztrál tényleg csak próbálkozott, Réka pedig elhárította ezt? Vagy többről van szó? Szexeltek? Robert megkapta az ő Rékája testét…? Hogy azt tegyen vele, amit akar…? Egészen elborította a féltékenység.

Megcsalás és megcsalatás – Marcinak semmi tapasztalata nem volt ezekről. A tágabb családi körben és a mindennapi életben hallott emberekről, akik félreléptek, de azok jellemzően unatkozó középkorúak voltak, más emberek, velük lehetetlennek tűnt azonosulnia. Nem gondolta volna, hogy Rékával egyszer hasonló helyzetben találják magukat… A feltételes mód használata elbizonytalanította mindenben, amit az életről tudni vélt.

A Skyneten keresztül alaposan kitombolta magát. A lány egy idő után már a bocsánatáért esdekelt. Nem mondott semmi közelebbit arról, mit csináltak Roberttel. De egyre csak azt hajtogatta, hogy ennek az embernek nem ír többé még e-mailt sem, nehogy az véletlenül bátorításnak vegye.

Marci így szállt fel a péntek reggeli brüsszeli járatra a jó előre foglalt repülőjegyével, két álmatlan éjszaka után.

Nyúzott volt, de a kimerültségébe valami felemelő érzés vegyült. Úgy érezte, benne van ebben a helyzetben a feloldozás lehetősége a kettejük számára, neki és Rékának. A szakadék szélére táncoltak, de visszatántorodtak onnan.

Ilyen, romantikusan végzetszerű gondolatok jártak a fejében, miközben a reptéri busz közeledett vele Brüsszel központja felé.

Már azon gondolkodott, a történtek fényében megengedheti-e magának, hogy szorosan magához ölelje Rékát – amit a leginkább szeretett volna –, amikor a Gare du Midinél találkoznak. Vagy várjon ezzel egy kicsit? Egy darabig vágjon savanyú képet, hogy a történtek jelentősége biztosan tudatosuljon mindkettejükben? A kapcsolat érdekében? Sehogyan sem tudott eligazodni ezen.

A Gare du Midinél azonban nem várt rá senki.

Azonnal telefonált a lánynak. Úgy készült, hogy először udvariasan megkérdezi, miért késik, aztán most már biztosan kénytelen lesz bevágni a durcát. Réka nem hagyott neki más választást, ezzel, hogy még ki sem ért elé időben. Hacsak nincs valami tényleg jó kifogása… De hát úgy volt, hogy aznap csak délelőtt megy be dolgozni, csak egy pár órára. Mégsem vette fel a telefont, sőt kinyomta a hívást.

Marci SMS-t írt neki. Dühvel pötyögte be a betűket, állandóan elírt mindent, és kényszeresen javította is a hibákat rögtön. Eltartott pár percig, míg elkészült az üzenettel, és ellőtte végre.

Válasz csak egy órával később érkezett.

Addig ácsorgott ott. Végignézte, ahogyan a repülőtérről befut még két, menetrend szerinti busz. Leste, hogy a metrómegálló felől nem érkezik-e meg Réka. Aggódott, nem szúrt-e el valamit, például biztosan nem a pályaudvari metrómegálló peronján várja-e a lány. De mindig oda lyukadt ki, hogy azért az SMS-ére Rékának illett volna válaszolnia, és hogy azzal minden esetleges félreértés tisztázható lett volna, már ha tényleg csak a találkozó pontos helyével lett volna a gond.

Végül üzenetet kapott, hogy menjen át a Place du Luxembourgra. A lány ott, az Európai Parlamentben volt gyakornok. Nyilván bent tartották valamilyen feladattal. Marci ezt csak találgatni tudta. Bosszús volt. Elképzelni sem tudta, milyen feladat akadályozhat meg valakit abban, hogy legalább SMS-t küldjön egy rá váró embernek, valakinek, akit állítólag szeret. Pláne a mostani helyzetben – az ő mostani helyzetükben. Azok után, ami a héten történt.

Megnézte, hogyan juthat el az új találkozóhelyre, és valahogyan elvergődött oda.

Mikor befutott, sürgős dolga akadt. Talált egy kávézót, ahol adtak neki presszókávét. Ott el tudott menni a mosdóba. Réka még mindig nem jelentkezett.

Pár perc múlva elhagyta a helyet, és ha már fagyos, de legalább napos idő volt, kiszemelte magának az egyik padot a térnek az Európai Parlament komplexumával átellenes oldalán. Óriási volt a sürgés-forgás, mindenféle népek jártak-keltek arra. Marci csodálkozva nézte a sok különös szerzetet, akiknek a világába tévedt. Ez volt a késői ebédidő. Sokan ugrottak ki szendvicsért a közeli helyekre. Marcinak beugrott, hogy olvasott valamit a készülő kereskedelmi és befektetési megállapodásról. Biztosan az is belejátszott, hogy ekkora volt a forgalom.

Kicsit zavarban érezte magát, mint aki nem tartozik ide. A pad mellett elhaladók némelyike meg is nézte magának. Bizonytalanul méregették, ki lehet ez. A tér másik végében gépkarabéllyal őrjáratozó katonákat látott. Még az hiányzik, hogy ezek is gyanúsnak találják, ahogy itt üldögél magában.

Eszébe jutott, hogy ha ő is enne, biztosan jobban beleolvadna a környezetbe. El is fogta az éhség, ami azt illeti, ám költőpénze nem volt sok. Úgy készült, hogy amíg kint lesz, ő fizeti az ebédet mindkettejüknek, és még a bevásárlást is a hétvégére. Azon felül nemigen lesz szükség egyéb kiadásokra.

Volt viszont nála egy doboz brownie. A ruhái egy részét nem tudta eltenni miattuk a hátizsákjába, az egy szem kézipoggyászba, amit magával hozhatott. Réka édesanyja sózta rá a doboz sütit, hogy a kedvenc édességével szerezzen meglepetést gyermekének. Éreztette Marcival, hogy jobb, ha nem akadékoskodik, a brownie megy Brüsszelbe, és kész, ez nem tárgyalási alap. A brownie fontosabb, mint Marci.

Nagyon begurult. Nekilátott enni, elpusztította a teljes készletet. Majd megmondja kerek perec, hogy nem bírta ki. Rékának meg kell értenie, hogy az ő hibájából alakult így.

A 65-ös buszon ültek, Réka albérlete felé közeledve. Marcinak nem volt lehetősége megfontolni, sértődött képet vágjon-e vagy sem. Sértődött képet vágott, mert nagyon sértődött volt, miután a lány elmondta, hogy a képviselő úr csapatával tarthatott ebédelni, azért nem jött előbb. Hívták, ő pedig nem mert nemet mondani egy ilyen lehetőségre. „Ilyen helyzetben nem érdemes ugye”.

Marci reklamált, hogy legalább egy SMS-t kaphatott volna. Réka válaszul nem szólt, csak gyengéd simogatásokkal csitítgatta. Ez egyfelől kellemes érzéseket ébresztett Marciban, másfelől borzasztóan idegesítette, mert a szándék nyilvánvalóan a lefegyverzése volt, és ahhoz egyelőre nem akart asszisztálni. A kísérlet, hogy lefegyverezzék, már önmagában is azt a benyomást keltette benne, hogy a lány nem veszi elég komolyan.

Úgyhogy egy darabig hallgatott. De Réka kitartóan békítgette – továbbra is főleg nem-verbálisan –, és egy idő után Marciban enyhült a feszültség.

A buszmegállótól a ház felé menet már valami könnyedebb téma is előkerült. Az első összenevetést követően a lány tökéletes ritmusérzékkel kérdezett rá édesanyja süteményére, hogy Marci még zavarba is jöjjön ettől egy kicsit.

– Elvették a repülőtéren, basszus… – válaszolta elvörösödve. Réka jelentőségteljesen hallgatott, mire Marci magyarázkodásba kezdett. – Nagyon durva, tisztára ideg voltam. Ezek szerint ilyesmivel sem lehet már repülni… Vagy mittomén, lehet, a biztonságiak rosszul tudják igazából. Hát, sajnálom, jól nézett ki pedig...

A nyelve hegyével megnyalta a szája sarkát. Remélte, hogy nem maradt ott árulkodó morzsa.

– És csak úgy elvették? Kidobták a szemetesbe, vagy eltették valahová? – kérdezte Réka. A hangja kétségekről árulkodott.

– El, igen, én ezt nem is értem. Kidobták a kukába egyenesen. Hogy ennek mi értelme, azt szerintem ők sem tudják.

– Hát, anyu nem lesz elragadtatva, de rendben – tért napirendre a dolog felett Réka, látszólag. Marci rosszat sejtett. Megérezte, hogy fél ettől a lánytól. A lánytól, aki két napja talán komolyan elgondolkodott rajta, hogy ejti őt egy félig idegen, középkorú ausztrál férfiért. Még azzal együtt is, hogy tudta, Marci két nappal később jön hozzá látogatóba. Vajon ha nincs az a foglalt repülőjegy, és Réka minimális lelkiismeret-furdalása, lehet, hogy már szakítottak volna? Elhessegette a gondolatot. Túlzottan ijesztő perspektívát nyitott a jövőre nézve.

Megérkeztek a lány házához, és a bejárati ajtótól felvezető lépcső tetején rögtön a házigazdába botlottak. Amaz a prédát leső hüllő tekintetével méregette őt.

– Vendég? – kérdezett rá nyomatékosan.

Marciba belenyilallt a felismerés, hogy itteni státusa erősen bizonytalan. Az imént félresöpört aggályai is feltámadtak. Fel sem vonta a szemöldökét, amikor Réka egyszerű igennel felelt.

– Tíz euró lesz éjszakánként. Most kérem az összeget – bökött az ujjával egyenesen Marci arcába a házigazda.

Nem vitatkozott. A sok napközbeni várakozás után nagyon vágyott rá, hogy leülhessen végre. A lépcsőkorlátra támasztotta a hátizsákját, előhalászta a pénztárcáját, és kivette belőle az eurókat. Odaadott egy húszast.

– Csak vasárnapig akkor? – kérdezte gyanakodva a hűbérúr.

– Igen, csak a hétvégére – erősítette meg Marci.

– Helyes – nyugtázta amaz, és odébbállt végre. Felmászhattak hát a második emeletre, a tető alatti térbe, Réka szobájába.

Szerencsére a lány is ki lehetett éhezve, nem csak ő, mert amint magukra maradtak, az első dolguk a ruháik levetése volt.

A hétvége elrepült, és ez a kifejezés, hogy tudniillik az idő repülésének a tanúja, nyomasztóan motoszkált Marci fejében végig, a repülő képével együtt, amelyre fel kellett szállnia vasárnap délután. A vasárnap nem is volt igazán ott töltött nap. Felkeltek korán, és már készülődtek is. Délben el kellett érniük a reptéri buszjáratot a Gare du Midinél. Reggeliztek egy könnyűt, pirítóst valami lekvárral, és sétáltak egy kicsit az albérlet környékén. Marcit lenyűgözte minden, a tipikus brüsszeli házoromzatoktól az egymást fura szögben keresztező utcákig, melyek néhol hat- meg nyolcszögletű terekbe torkollottak. A domborzat is hozzájárult a hely misztériumához. Marci képtelen volt összerakni a város szerkezetét a fejében, Réka vezette jobbra-balra. Ő mostanra egészen jól kiismerte magát errefelé.

A Gare du Midi környékén szendvicsezős helyet kerestek az ebédeléshez. Marci lélekben készült az elválás pillanatára. Másra sem készült, kínjában. Elmajszolta a baguette-et, amit kaptak, és, mintha kívülről figyelte volna önmagát, tehetetlenül nézte, csak nézte, ahogy egyre kevesebb marad az eredetileg óriási kifliből.

Kézen fogva mentek a buszmegállóhoz. Már elkezdődött a felszállás, amikor odaértek. Marcinak retúrjegye volt Charleroi-ba, így most jegyet sem kellett váltania.

Réka odaállt elé, és kiadós nyelves csókkal búcsúzott. Aztán megfogta Marci kezét, és megkérdezte tőle, tudna-e hagyni számára egy kis pénzt, mert a gyakornokiból nehéz kijönni.

Marci ezen meghökkent egy kicsit. Bár igyekezett, hogy ne így legyen, az érzés az arcára is kiülhetett. A parlamenti gyakornokságért végső soron több pénzt fizettek a lánynak, mint amennyit ő egy jobb hónapban keresett odahaza. Persze nem az itteni árak mellett, ez kétségtelen – de nem ő akarta, hogy Réka idejöjjön élni.

A pénztárcájába nyúlt, és elővett egy húszast. A szombati bevásárlás után ennyi készpénz maradt nála. Illetve volt nála még egy százas is, de azt a következő kiutazásra tartogatta. Réka nem tervezett hazarepülni. Marcin múlott, hogy találkoznak-e még.

A lány elvette a felé nyújtott húszast egy „köszönöm” kíséretében, aztán még egyszer megölelte őt.

Mennie kellett.

Két héttel később a Skyneten beszélgettek. Réka elkezdte feszegetni, hogy fogytán a pénze. A következő fizetéséig pedig még van egy hét. Nincs mit ennie, mondta. Az a húszas sajnos nem segítette ki olyan nagyon, tette hozzá magától értetődően.

Marci a homlokát ráncolta. Kompromisszumos megoldást keresett, és felajánlotta, hogy elugrik Réka nagymamájához, a rózsadombi nagyihoz, aki mindig szívesen adott a lánynak, amennyi csak kellett. Mondta, hogy még a következő nap elintézi az átutalást a W Unionnál. Réka csúnyán nézett rá, és nem válaszolt. Marci megkérdezte, miért. Erre Réka megkérdezte tőle, nem érzi-e, hogy „szarrágó egy kicsit”? A kifejezés hallatán Marci döbbenten nézett vissza a képernyőre. Nem bírt megszólalni. Réka további adalékokkal is szolgált az ügyben. Tudta például, hogy amikor Marci kint járt, volt nála egy százeurós. Látta a pénztárcájában, amikor az albi tulajának fizetett. Látta azt is, micsoda undok arckifejezéssel adta oda azt a húszast a búcsúzkodáskor. A számonkérés hatására Marci ösztönösen védekezésbe ment át. Próbálta elmagyarázni, hogy az a pénz a következő brüsszeli látogatásra kellett, arra tartogatta. Réka erre azt mondta neki, hogy akkor talán csinálhatna valami értelmesebbet is, mint a műfordítás, ha ennyire nem futja belőle semmire. „Különben is, micsoda idióta fordítgat férfi létére romantikus regényfüzeteket hülye picsáknak”, kérdezte a lány valami egészen ijesztő indulattal az arcán. Marci el akarta mondani, hogy a kiadónál nő történetesen nem akadt a fordítók között egyáltalán, vagyis nem volt éppen egyedül ezzel, de Réka a szavába vágott. Pályázhatna valami értelmes munkát Brüsszelben, vetette oda, ha már annyira szeretne tudni mindenről, amit ő Brüsszelben csinál.

Marci elbizonytalanodott, mit kezdhet ezzel a beszélgetéssel. Nyilván kereshetett volna állást Brüsszelben, de egy pillanatig sem odakint képzelte el az életüket. Ez az ellentét ott volt közöttük, amióta csak Réka felhozta, hogy nem feltétlenül jön vissza Budapestre – „max látogatóba”. De Marci mostanáig nem merte szóba hozni ezt, ezúttal pedig nagyon kínos helyzetben kellett volna a témáról vitába bocsátkoznia.

Kitérő manőverként megismételte, hogy szívesen elmegy Réka nagyijához akár most azonnal.

A lány ettől teljesen begurult, és nekiszegezte: „Ez az utolsó szavad?” Nem várt sokat, szinte azon nyomban megszakította a beszélgetést.

Marci már megint az üres képernyő előtt ült, tehetetlenül.

Fura véletlen folytán egy ismerőse pár perccel később rátelefonált, hogy találkozzanak. Ez kiszakította a katatón állapotból, amibe került. Mivel nem jutott eszébe jobb, elment otthonról. Az ismerősével bedobtak egypár sört. Nehezére esett, de megállta a Rékával történtek említése nélkül.

Másnap felkészült, hogy rendbe hozza a kapcsolatát valahogyan. Kerül, amibe kerül. Este lesz lehetősége beszélni a lánnyal, aki addigra minden bizonnyal lecsillapodik majd. Addig inkább nem nézte meg az e-mailjeit sem.

A legszívesebben felhívta volna Rékát telefonon, de azt még teljes érzelmi kiszolgáltatottsága mellett is felérte ésszel, hogy muszáj várnia egy kicsit, taktikusan.

Hat órakor óvatosan dugta ki a fejét az internetre. Az Arcbukkal kezdte. Meg akarta nézni, kirakott-e valami vicceset a lány aznap. Arra lehetett volna hivatkozni a feszültség oldása végett.

De csak egy értesítő üzenet várta, miszerint „immár nincs kapcsolatban Réka Szabóval”.

HÉT ÉVVEL KÉSŐBB

Marci a „Midlife Crisis”-t hallgatta a Faith No More-tól az Airbus utasszállító fedélzetén, amikor az megkezdte az ereszkedést Bruxelles-National repülőtér felé. Széles vigyorral az arcán bólogatta végig az egész számot. Lelkesen ünnepelte a kibaszott nagy energiát, ami ebből a dalból áradt. Nem szenvedett ő semmiféle válságtól.

A NATO-hoz jött, mert hívták, egy csapat újságíróval együtt. Írogatott néha külpolitikai tárgyú cikkeket, ezért került fel az itteniek listájára, és lehetőséget kapott, hogy háttérbeszélgetéseket folytasson egy tucat tisztviselővel a NATO különféle részlegeitől, valami Hipster-Smith nevű ürge szervezésében. Marcit őszintén érdekelte a program – különösen az új részleg, az Intergalaktikus Hadviselés Tanulmányi Csoport vezetőjével készíthető interjú. De legelőször is örült a kiszakadásnak az álmosítóan kellemes hétköznapokból.

Az első napon szabadon eltölthető órák elébe is várakozással tekintett.

Úgy tervezte, úgymond a dolgok sajátos perspektívába helyezése végett, hogy kibuszozik a Luxembourgra, és beül a helyre, ahol Rékát várva megfordult annak idején. Ott reflektál majd messzi emlékeire. Vonzotta az élmény kuriózuma. Az egykori érzések máskülönben kihunytak benne régesrégen.

Olyan ez, mintha egy időgépbe ülne. Fogalma sem volt, mit talál azon a téren hét év után. Egy csatatérre visszatérni lehet ilyen, gondolta, mikor nem hever már ott egyetlen holttest vagy elejtett fegyver sem, csak az elesett bajtársak emléke ötlik fel haloványan. Másik sereg élén tér most vissza, magabiztosan.

A kapcsolatuk alatt Réka módszeresen rombolta az önbizalmát. Megpróbálta elhitetni vele, hogy a műfordítói munkájával nem sokat ér. Bezzeg Réka, az Európai Unió szívében, ugye, ő aztán komoly mércét állított hivatalsegédként mindenkinek. Valódi karriert épített. A lány végül is meg tudta győzni Marcit, hogy jó abban, amit Brüsszelben gyakornokként csinál, de hogy emberként többet érne nála, azt a leggyengébb pillanataiban sem hitte el neki.

Hét év távlatából visszatekintve az akkor történtekre kifejezetten menőnek érezte mindazt, amit azóta elért. Jólesett ezt felidéznie magában újra meg újra. A NATO-hoz jött ide. Ezt már önmagában is sokkal tökösebbnek érezte a langyi Európai Uniónál. A Bruxelles-Nationalon szállt le Charleroi helyett, a városban a vidék helyett – ez is mind mennyivel menőbb már! És egyáltalán, a mostani önmaga mennyivel menőbb a hét évvel ezelőttinél, mindent egybevéve! Például mennyire király zenét hallgat éppen!

Az Angel Dust album huszonhárom évvel ezelőtt jelent meg… Hallgathatta volna hét évvel ez előtt is akár… Bárcsak ezt hallgatta volna inkább. Úgy minden még jobb lett volna – de így sem volt rossz, egyáltalán nem volt rossz.

Beült a Luxembourgon a helyre. Indításnak kikért egy üveg kiváló, mindig megbízható Chimay Rouge-t. Miután megitta, az Orval következett. A különleges élesztőtől, amellyel készítik, sajátos, fűszeres-virágos ízvilágú sör – az ilyesmi indításképpen nem esett volna igazán jól, másodiknak annál jobban csúszott lefelé.

Az otthoninál nehezebb belga sör kellemesen áradt szét Marciban, és különös energiával töltötte fel. Vagy két órája ücsörgött a kávézóban, és még a rádióból hallatszó újrakevert popzenében is az örömét lelte. Headbangelni támadt kedve, ahányszor csak meghallotta az elsőre ismerős refrént. Egy lány énekelte:

„I still think of you and all the shit you put me through / And I know now, I know you were wrong.”

Visszagondolt arra a péntekre, amikor legutoljára jött ide. Olyan érzése volt, mintha egy múzeumban csípett volna be szemléletes kiállítási tárgyak között, melyek biztonságosan nem valódi díszletként tették számára lehetővé a visszatérést az évekkel ezelőtti letűnt világába.

Nézte az ablakból a téren jobbra-balra elhaladó különféle szerzeteket. Most is elkápráztatta ez a sokaság – és a sokféleség – odakinn. A kereskedelmi és befektetési megállapodást, melyről annak idején zajlottak a tárgyalások, már régen aláírták, de persze azóta is mindig volt valamilyen égető kérdés, hogy az itt dolgozóknak garantáltan legyen miért sürögniük-forogniuk.

Próbálta kifürkészni a járókelők gondolatait. Elidőzött egy arcon… aztán átugrott a következőre a tekintete. Amott az a kalapos úr… mögötte az újságot olvasó fiatal srác, biztosan gyakornok… a sarkon befordulók között pedig… nahát....

Csak nem…? Lehet, hogy az ott Réka? Messziről nem tudta egészen kivenni a gyanús nőszemély vonásait.

Érdekelte a dolog, de ebben a pillanatban egy vendég lépett az asztalához, és eltakarta előle a kilátást.

A jövevény esdeklőn nézett rá. Marci agya olvasta a kérést: „Ugye leülhetek ide?”

„Hát persze” – nézett vissza hasonló arckifejezéssel.

Egy drámedve. Mióta a kereskedelmi és befektetési megállapodás létrejött, egyre többen jöttek ide a bolygójukról, hogy üzletet nyissanak itt. Brüsszel korábban is forgalmas helynek számított, de amióta az intergalaktikus gazdaságnak is fontos csomópontja lett, végképp lenyűgöző volt errefelé az egy négyzetméteren fellelhető diverzitás.

Érdekes élmény volt drámedvével találkozni. Marcinak egyszer már megadatott a lehetőség. Telepatikusan kommunikáltak, és a képességet ehhez a beszélgetőpartnereiknek is biztosítani tudták. Csak ugyanolyan esdeklő medvebocsként kellett rájuk visszanézni, határozottan megformálni a közlésre váró gondolatokat, és az összeköttetés remekül működött. A drámedvék innen kapták a nevüket az emberektől, drámai nézésükről, és azon kívül persze a medveszerű megjelenésük miatt. Kognitív képességeik messze meghaladták a földi medvékét, sőt valószínűleg az emberekét is. Rendkívül szociálisak voltak. Marci egyszer olvasott egy tanulmányt róluk. A szerző úgy spekulált, hogy a drámedvék valamelyik génje lehet az emberekét meghaladó társadalmiasságuk forrása.

Ez a drámedve is ülhetett volna máshová – volt még asztal szabadon –, mégis inkább a társalgást választotta.

„Lerakom ide a cuccomat, és hozok valamit inni” – jelezte, mintha aggódna, hogy addigra nem lesz asztaltársa.

„Rendben” – gondolta az irányában Marci, bár ehhez biccentenie is elég lett volna.

A drámedve leadta a rendelését a csaposnál, egy spánielfülű, kocsányon lógó szemű vinxnél, és visszatért egy pohár áfonyás sörrel a kezében.

„Újságíró?” – kérdezte Marcitól.

„Hogyan találta ki?” – kérdezett vissza ő.

„Nézett engem, amíg rendeltem, és közben egy cikk fogalmazásán törte a fejét… Ha jól értettem.”

„Igen, így van. A NATO-hoz jöttem, de írnom kell egy cikket a szerkesztőm kérésére az intergalaktikus kereskedelmi és befektetési megállapodás eddigi mérlegéről is.”

„Ejha! Az komoly vállalkozás. A hatások egyelőre felmérhetetlenek. Mikor a megállapodás megszületett, én például nem gondoltam volna, hogy egyszer idejövök miatta a Földre” – kommentálta a drámedve.

„Akkor miért van itt mégis?” – kérdezett rá köntörfalazás nélkül Marci.

„Jaj nekem, hiszen Ön egy újságíró, méghozzá érdeklődő. Ha Ön sört iszik, még többet kérdez, nekem pedig vigyáznom kell, mert én ilyenkor többet fecsegek.”

Jelezve, hogy ezt tréfának szánta, gondolatban felmutatott Marci előtt egy nagy, sárga, kezét a szája elé tartó, hahotázó emotikont, természetesen medvefülekkel.

„De komolyan” – erősködött Marci. „Ha valami jó kis értesüléssel tud szolgálni, egy életre üldözni fogja a hálám.”

„Hát jó” – egyezett bele a drámedve. „Megmondaná a nevét, kérem? Az újság nevével együtt, amelyiknek dolgozik?”

Marci válaszolt, majd rögtön hozzátette: „Egyébként nem csak nekik írok. Angolul is szoktam publikálni, csak olyankor nem a saját nevemen. A Globális Kereskedelmi Sürgönyben.”

„Nem rossz, nem rossz” – morfondírozott medveszabású beszélgetőtársa. „Illendő nekem is bemutatkoznom hát” – jutott elhatározásra, és kivetítette Marci elé a vizuális azonosítóját. Az egyszerűsített verziót, hogy Marci a kezdetleges rajztudásával is fel tudja jegyezni a noteszébe. „A noteszt tartsa elöl, röviden vázolom a helyzetet. Talán ebből lesz a sztori, amit hazavihet.”

„Köszönöm!” – előlegezte meg a bizalmat Marci.

„Nos, nincs mit, végső soron ez kölcsönösen előnyös lehet számunkra... A védjegytrollkodásról lenne szó.”

„Védjegyekkel… trollkodás?”

„Igen. Kicsit meglepően hangzik, de van ilyen. Sajátos tanulságokkal szolgál, hogy a mi univerzumunkban és az Önökében is kialakult. Úgyhogy ez valamiféle evolúciós törvényszerűségnek tűnik. Most azonban, mióta kereskedünk egymással, a dolog egészen újszerű következményekhez vezet. Számunkra jelenleg ez a meghatározó kérdés a napirenden.”

„Az Önök számára? Kit képvisel pontosan?”

„A drámedvék kereskedelmi főbiztosának különleges tanácsadója vagyok.”

„Azta!” – Marci igencsak megörült. Úgy tűnt, minden különösebb erőlködés nélkül megfogta az isten lábát. Vagy legalábbis egy very important drámedve hátsó tappancsát.

„Jaj, igazán nem kell túlzásba esni!” – jött a válasz e gondolatra. „De felelősségteljes pozíció az enyém, ez kétségtelen. Ami a védjegytrollkodást illeti…”

„Elnézést, nem akartam közbegondolni.”

„Semmi baj. A probléma lényege tehát az Önök hajlama az információ leírt szavakban történő rögzítésére. Nem mondom, a mi gondolatbankunkban is megvan a trollkodás megfelelője. De ott legalább nagyjából el kell képzelni valamit, amit egy drámedve innovációként kíván szabadalmaztatni. Önöknél a találmányok bejegyzésének és védelem alá helyezésének a folyamata erősen elszakadt a valóságtól. Külön vállalataik szakosodnak arra, hogy algoritmikusan generált zagyva szókombinációkat helyezzenek oltalom alá mint komoly feltalálói eredményeket.”

„De mire jó ez az érintett vállalatoknak?”

„Hát arra, hogy bármikor előrukkolhassanak az általunk a földi kereskedelembe bevont termékeknek megfelelő védjeggyel, és kompenzációt követeljenek tőlünk. Névlegesen a termelőinktől, végül azonban, az Európai Unióra nyomást gyakorolva, a mi kamaránktól. És azért lobbiznak, igen barátságtalan módon, hogy az itt jelen lévő kereskedőink vagyonának a terhére is rendezhető legyen az úgynevezett kártalanításuk. Ami mögött természetesen semmiféle valódi kár nincsen. Ellenkezőleg. Ezek a védjegykalózok szeretnének minél többeket megkárosítani, ha hagyják őket.”

„És milyen termékeket érint a jelenség?” – Marci most már rutinosan vezette az interjút.

„Egyre többet, ahogyan a Földdel folytatott kereskedelmünk köre is fokozatosan bővül az elérhető szállítókapacitások fejlődésével. De ha engem kérdez, a csupor a mi részünkről a messzi galaxisokban híres virágmézünk előállítási folyamatának itteni levédetése után telt be. Ez azért több a soknál!” – dörmögte telepatikusan is érezhető bosszúsággal a drámedve. „Nagyon szívesen adok kimutatásokat a vita elfajulása esetén várható kereskedelemkiesésről és az ágazatközi hatásokról.”

„Azt megköszönném. Gyakorlatilag csak egy szép fogalmazást kell kreálnom az egészből. A Sürgöny biztosan lehozza.”

„Én is úgy vélem. Mi, drámedvék, vagyunk olyan szociábilisak, hogy feltételezzük, az emberekben is él az őszinte megismerés és a megértő cselekvés vágya.”

„Készíthetek Önről egy fotót?” – kérdezte Marci. „A cikkhez, illusztrációként. Vagy inkább a neve elhallgatását kérő tisztviselőként idézzem? Attól félek, úgy kevésbé lesz hiteles a cikkem.”

„Jobbat tudok” – felelte kis gondolkodás után a drámedve. „Jöjjön velem, felveszem a minket kísérő sajtódelegáció listájára, és beszélhet a főtárgyalónkkal. Egy órán belül. Még az előtt, hogy excellenciája megtartaná a beszédét az Önök Európai Parlamentjében. Itt a nagy alkalom. Most nekünk is az az érdekünk, hogy belelássanak a kártyáinkba.”

„Húha! Ami azt illeti, pont szabad vagyok. Vagyis… Naná, benne vagyok!” – tört ki Marciból a lelkesedés.

Rékának furcsa előérzete támadt. A Luxembourg téren átkeltében mintha szellemet látott volna. Félig tudat alatt érzékelte a dolgot, nem is volt benne biztos egészen. De nem ért rá, hogy utánajárjon. Sietnie kellett, hogy megfelelően felkészíthesse az uniós kereskedelmi biztost a drámedve küldöttség vezetőjének beszédével kapcsolatban.

Csak öt percet kapott, de profi munkát végzett. A biztosnak az uniós méztermelők szövetségével volt még egy gyors találkozója – a beszéd várható tartalmára tekintettel ez időszerűnek tűnt. Réka nem ellenkezett hát, amikor udvariasan kitessékelték az irodából. Maradt háromnegyed órája az eseményig. Kényelmesen vissza tudott érni a Bizottságtól a Parlament épületéhez.

Nem ment be egyből helyet foglalni az ülésteremben. Szerzett műanyag poharat egy csapos ivóvíztartály alól, és félreállt a lobbiban, hogy igyon a termoszban hozott kávéjából.

Szórakozottan nézegette a falon közszemlére tárt képeket. Az Európai Parlament egy volt gyakornokának a fotóiból készült kiállítás. A szerző jelenleg Indonéziában dolgozott. A tárlat elején megosztott információk szerint traumatizált delfinek felépülésében segédkezett egy civilszervezet önkénteseként. A fényképeit még a Brüsszelben töltött évében készítette, annak idején. Sok műértő dicsérte, milyen éles szemmel ragadta meg rajtuk keresztül az EU-s intézmények életének hétköznapjait. „Mennyi filozófiával, mennyi bölcsességgel”, írta egy ömlengő kritikus.

Réka döbbenten állt meg a második kép előtt, mintha a földbe gyökerezett volna a lába.

– Te mocsok! – csúszott ki a száján magyarul.

A közelében állók bizonytalanul néztek rá. Persze nem értették, hogy mit mond. Azt látták, hogy dühös valamiért – izzik benne a harag.

De csak az lephette meg őket igazán, ami ezután következett. Réka kezéből kicsúszott a pohár, amint megpillantotta a lobbiba érkező drámedve küldöttséget. A főtárgyaló az oldalán Marcival és egy másik drámedvével tartott az ülésterem bejárata felé.

„A sunyi kis nyavalyás!” – gondolta Réka. Alig tudta fékezni a haragját. „Ott szerencsétlenkedett nekem, aztán nézd meg, miből lesz a cserebogár!” Kénytelen volt belátni: bár soha nem gondolta volna, hogy Marciból lesz valaki, most ő vezetett a versenyben, neki pedig volt hová felkapaszkodnia.

„Nahát, igazi hírességgel egészült ki a sajtós csapatunk!” – üzente a drámedve főtárgyaló Marcinak és a tanácsadójának egyszerre. Még egy csodálkozós emotikonnal is megtoldotta, medvefüles változatban.

„Hogyan?” – tudakolta Marci értetlenül.

A főtárgyaló egyszerűbbnek látta kivetíteni elé a képet magyarázatképpen. Óriási mentális energiáival erre is képes volt. Ezúttal Marcin volt a sor, hogy lefagyjon a döbbenettől.

Az elé táruló képen saját magát látta fekete-fehér felvételen, amint hét évvel korábban a padon ült éppen, odakinn a téren. A képaláírás sajátos összefoglalót kínált akkori helyzetéről:

„Brüsszel leggazdagabb embere. Mindenki siet körülötte, miközben neki jut ideje az elmélkedésre. Valahol máshol van, és igazi problémákon töri a fejét. Nem azokon a hivatali gondokon, melyekből csak mi csinálunk nagy ügyet.”

Remekül látszott a fotón, hogy sütit majszol éppen.

Lopva pillantott körbe, mintha arra számított volna, most aztán lebukik a brownie miatt.

© Marton Péter

Ez a novella a Bolygók világa c. novelláskötet része, mely innen tölthető le egyben.