A búcsúzkodás fájdalmas volt. Még Laci is, aki pedig erőt akart önteni mindenkibe, és adta a magabiztosat, bőgni kezdett végül. Hogy leplezze, a fal felé fordult. A kopottas fiókos szekrénynek támaszkodott, hogy megálljon a lábán. Így is látszott, hogy rázza a sírás. 

Testvére, Pali az édesanyjukkal ölelkezett éppen.

Sári, Pali menyasszonya hangosan zokogott. Egy gyűrött zsebkendőt szorongatott a kezében, de úgy tűrte, hogy folyik az orra, mintha észre sem vette volna. A haját azért megigazította egy kósza kézmozdulattal néha, ennyiben ügyelt a megjelenésére.

Az édesapa, István arcán is peregtek a könnyek. Végül ő szólalt meg elsőként újra.

– Édesanyád finom süteményét a kisebbik bőröndbe tettük, fiam, szépen becsomagoltuk. Beraktam neked a kézipoggyászba azt a mini esernyőt is, jól jön majd odakinn, meglátod!

– A nagyot eltettem már, apa – válaszolta Pali az édesanyja válla fölül.

– Jól jön az, mondom én. Elhagyod a másikat, vagy csak nem akarod magaddal hurcolni éppen, aztán jól megázol. Gyógyszereket is adtunk, ki tudja, mit lehet kapni vény nélkül odakinn. Ott vannak egy zacskóban, a kék bőröndben, a nagyi evőeszközkészlete mellett. Ne adja isten, hogy újra fájjon a fogad, de tettem be fájdalomcsillapítót is.

– Köszönöm – Pali a gyógyszernek látta a hasznát. Sárival állandóan fogorvoshoz jártak az elmúlt hetekben. Odakint a kezelés lehetetlenül sokba kerül, jobb volt rendezni ezeket a dolgokat előre. Pali még azt is bevállalta, hogy ordít a kamerába, miközben a száját nyűvik. Sári csak hátulról hagyta, hogy vegyék, és megvágatta a felvételt. Pali attrakciójával együtt így is több pénzt ajánlottak a tévések.

Nekiálltak kihordani mindent a kocsihoz, de közben újra meg újra megálltak, hogy ölelkezzenek mindenkivel. A nyitott csomagtartó előtt halomba rakott bőröndök köré gyűlt az egész család. Került egy szelfibot, és elkészültek a búcsút megörökítő fotók. A házat őrző pulikutya izgatottan szaladgált körülöttük, érezte, nagy pillanatok ezek.

Míg elkészült egy sorozat fénykép, Pali a madárcsicsergést hallotta mindennél erősebben. Azon tűnődött, mennyire fog ez hiányozni odakint a sok más, ismerős dologgal együtt, függetlenül attól, hogy madarak minden bizonnyal ott is lesznek. Tavasz volt, virágoztak a cseresznyefák, a levegő megtelt az illatukkal. Kibírja-e enélkül?

A házból kiszűrődött a tévé hangja, halkan, álmosítóan. A „Lájkold, ha tetszik!” magazinműsor előzetese ment. Pár hét múlva a róluk szóló összeállítást is itt adják majd le.

A tévések a „Kiköltözünk” Arcbuk-csoport tagságán keresztül találtak rá Paliékra. Egy átlagos, a külföldi munkavállalás mellett döntő pár útra keléséről akartak beszámolni. A történet emberi oldala érdekelte őket, „nem a statisztikák”, ahogyan a műsorszerkesztő fogalmazott. A stáb most ott állt a ház tornácán, és filmezte a búcsúzkodást.

Profin dolgoztak, mintha valami díszlet elemei lettek volna. Pali az elmúlt egy órában nem is gondolt rájuk. Persze az érzelmek hatása alatt talán akkor is megfeledkezik a forgatásról, ha neki kell kezelnie a kamerát.

A csoportképek elkészültek, és a szünetet kihasználva, míg apjuk a bőröndöket rendezte el a csomagtartóban, Laci Palihoz fordult.

– Tesó, bazzeg, pont feljutottunk a másodosztályba!

– Tudom, bakker – felelte Pali sírásra görbülő szájjal. – De nélkülem is kurvajók lesztek. Bucika majd nyomja középpályán, és jönnek a gólok. Már amúgy is érett egy ilyen átszervezés.

– Jóvan, nehogy már ezen aggódjál nekem, tesókám, ez legyen most a legnagyobb gondunk! – vigasztalta Laci, és összetúrta öccse haját, ahogy régebben mindig. Talán volt már annak néhány éve is, amikor utoljára így tett, és most mindkettejüknek nagyon jólesett.

– Palikám, itt van a sportszeleted. Tessék megenni, hogy aztán el ne felejtsd, miért jössz haza – szólt közbe édesanyjuk, és kistányéron házi készítésű rumos-kakaós tortaszeletét tolta a fia elé, aki lecsapott rá. Betömte két pofára.

– Nagyon, nagyon jó – hümmögte közben. – Anyu! Kijöhettek utánunk, erre szerintem ott is buknának a népek! – tette hozzá, mikor már alig volt a szájában.

Aztán az ízfelhők elolvadtak, és bármilyen kellemes volt az élmény, tovább kellett lépni. Beszálltak az autóba Sárival, és miközben Pali édesapja gurult kifelé a kapun, a letekert ablakból integettek hátrafelé. Pali előre elképzelte, hogyan lesz a ház egyre kisebb, miközben ő végig nézi majd. Őt pedig veszi a kamera, és a tévénézők őt látják egyre kisebbnek… Odakinn aztán újra találkoznak a stábbal, hogy azok rögzítsék a történetüket…

Az autó csak félig ért ki a kapun, már meg is állt, mert váratlanul egy csomó ember sorakozott fel előtte a kijáratnál.

Pali ráncolta a homlokát, mi lehet a probléma, aztán kapcsolt. A haverok és a havercsajok! Ott volt a teljes társaság… Mennyire jó arcok már! Csinálnak egy ilyen meglepetést, egyem a lelküket! Örömkönnyeket hullajtva pattant ki az autóból. A szeme sarkából látta, hogy a kameraman közelít utánuk a tornác felől.

– Szevasztok, gecók! – tört ki Paliból az öröm, ahogyan annak idején, a gimnáziumban is. Képzett informatikus volt, komoly ember, de az ilyesmi nem múlik.

– Asszed, csak úgy elmész, bazdmeg, Palika? A nagy lófaszt, bazdmeg! – kiáltott rá a Csabi, kétméteres hústorony, a társaság oszlopos tagja. Mindig neki volt a legnagyobb hangja. A tévében nyilván kisípolják majd.

– Csak megfordulunk odakinn, megnézzük, hogy milyen – vágta rá a már kényelmes hazugságot Pali. Valójában most éppen nem úgy tűnt, hogy karácsonyon kívül is lenne esélyük hazaugrani, akkor pedig úgyis a szülőkre és a rokonokra jut csak idő. Ha az első karácsonykor sikerül hazajönniük egyáltalán.

A körülöttük állók sejthették ezt, mégis nevettek.

Csabika árnyékából alacsony, törékeny termetű lány lépett elő. A Zsuzsi. Szürke színű, kapucnis pulóvert viselt, mindkét kezét a hasi zsebbe csúsztatva. A hajával nem csinált semmit, de így is szép volt. Mintha egy idővihar sodorta volna ide a gimis korszakból. A tekintete szúrt.

Sári tüstént akcióba lépett. Mielőtt Palinak esélye lett volna mondani bármit, elé pattant, hogy két nagy, barátnős puszit adjon Zsuzsinak. Ő bezzeg ki volt öltözve rendesen, ékszereket is viselt. Sári volt a nagyvilági nő, már most. Úgy festett Zsuzsi mellett, mint valami úrhölgy a cselédjéhez képest. Máskülönben Sári készült szállodai dolgozónak.

Pali érzett még valamit Zsuzsi iránt, és kicsit szomorú volt, hogy így látta viszont. Zsuzsi nyilvánvalóan boldogtalan volt, hogy elmegy, és valószínűleg Sárit okolta ezért. Sári mondta mindig a társaság előtt, hogy „hát itt aztán mi nem maradunk, az egyszer biztos”, az „itt” szót úgy kihangsúlyozva, mintha ezzel mindent meg is magyarázott volna.

A két puszijával valósággal letolta Zsuzsit a pályáról, majd továbblépett, hogy a többiektől is elköszönjön. Végre Palinak is volt lehetősége búcsúzkodni.

– Tök jó a hajad, így szeretem – mondta Zsuzsi ekkor.

– Köszi szépen, hát, belőttem a sérót még így utoljára! – válaszolta zavarában Pali, és rögtön bánta, hogy azt mondta, „utoljára”. Nem igazán tudta, mit mondhatna ezek után.

A haverok óriásiak voltak. Még egy Attack! társasjátékkészletet is vettek Paliéknak. De csak a fotót mutatták meg róla, ahogy Csabiék kertjében körbeülte mindenki a nagy asztalnál. A kép hátoldalát aláírták, a társas pedig úton volt a kinti címükre, hogy ott várja őket, a munkásszálló recepcióján. Nekik nem lesz más gondjuk, csak emlékezniük rá, hogy kiktől kapták, kikkel játszottak mindig odahaza.

Ezzel a felkiáltással előkerültek kis műanyag poharak, meg némi házi pálinka. Elosztogatták testvériesen, lehajtották gyorsan.

Miközben visszaszálltak a kocsiba, Palira még egy futó megrázkódtatás várt. Látta, hogy Zsuzsi sírva fordul el az autó felől. Anita, a barátnője már vigasztalta is. „Ez az élet rendje”, mondta neki, és ezt Pali még világosan hallotta. Sőt, utólag meg mert volna esküdni, hogy Zsuzsi erősen kételkedő válaszát is ki tudta venni a többiek kiabálása mellett: „Így is mondhatjuk.”

Végül is mindkettejüknek igaza van, tűnődött el Pali. A társaság legtöbb tagja csak a hétvégére járt haza Pusztaszabolcsra, máskülönben a fővárosban dolgoztak mind. Még Sári szülei is felköltöztek pár éve. Szegény Zsuzsi az egyik helyi általános iskolában dolgozott, valami rendíthetetlen küldetéstudattal. Fokozatosan elszállingózott mellőle mindenki, az egy szem Csabi kivételével.

Pali nem akart a suli rendszergazdája lenni azért a hihetetlenül alacsony fizetésért. Hát még ha az iskolát be is zárhatják egyszer, mert nincs elég gyerek, aki oda járjon. Nem ezért tanult olyan keményen, hogy jó programozó legyen, és mellette angolul is jól beszéljen.

Az út Pest felé gyorsan eltelt. Pali ötpercenként ellenőrizte, hogy biztosan elrakott-e mindent, a kiváltott fontot, az európai egészségbiztosítási kártyát, a mobiltelefon-töltőt, a repüléshez az útlevelet és a beszállókártyát. De mindene megvolt, úgyhogy röpke három órával később, miután Sári szüleitől is búcsút vettek Ferihegyen, a repülő felszállt vele és Sárival, és azzal új életet kezdtek.

A könnyek felszáradtak. Elhatalmasodott rajtuk a rájuk váró ismeretlen meghódításának vágya. A repülő suhant a felhők felett, és ők elégedetten gondolták, hogy a dolgok mozgásba lendültek végre!

NÉGY ÉVVEL KÉSŐBB

Pali már két éve minden hétköznap ugyanarra járt munkába, mióta csak a metrótársaság informatikusaként dolgozott. Mivel az északi vonal egyik megállójával szemben lakott, mi sem volt természetesebb, mint a metróval járnia a cég központjába. Sokat gályázott, de tisztességesen keresett is, és mióta történt az a baleset Laciékkal odahaza, nem nagyon vágyott felesleges szabadidőre.

A társas életről nem kellett lemondania. Minden reggel találkozott Jackkel, a szomszédjával. Vele a szabadnapokon megittak néha egy pohár belga sört, mindig csakis belga sört, mintha eleve erre esküdtek volna össze, valamelyik közeli helyen. Jacknek köszönhette, amennyiben ez megköszönni való dolog, hogy teljesen átvette a helyiek dialektusát, a „hílyét” – azért nevezték így, hogy ezzel is érzékeltessék, bizonyos dolgokat teljesen máshogyan ejtenek, mint ahogyan az angol nyelvterületen egyébként megszokott. 

Az Arcbukon szerveződő csoportokba is eljárogatott. Volt egy egész jó programozós társaság, velük szakmailag is hasznos volt együtt lógnia. Egy másik kör kinti magyarokból állt. Közülük is sikerült összerázódnia pár emberrel.

De Pali a lakásába is szeretett hazamenni, a bérleménybe. Valahogyan egyik itteni ismerősét sem tartotta igazán közeli barátnak. A dumálásnak velük funkcionális jellege volt. Dumálni az emberi lények szeretnek, hát üzemeltessünk ilyen kapcsolatokat. Mintha ez lett volna az egész alapja.

Hiányzott neki a sport. A kiérkezést követő egy évben szorgalmasan eljárt futni, hogy őrizze a kondiját, hátha egyszer játszanak idekint. Biztosan akad olyan csoport, amelyik focira szerveződik. Úgy gondolta, amikor Laci kijön, szervez egy jó kis meccset. De Laci már nem jön ki.

Látogatóik egy darabig voltak. Legalább egy alkalommal minden olyan barát kiugrott hozzájuk, aki ezt megengedhette magának, de aztán elfogytak a jelentkezők. Az is feltűnt utólag, mennyivel több volt a vendég, amíg a tévé követte Paliék sorsának alakulását, és rajtuk keresztül a „Lájkold, ha tetszikbe” is be lehetett kerülni.

Zsuzsi nem jött ki, de írt néha e-mailt. Érződött az üzeneteiből az igazi lelkesedés hiánya. Sári elől Palinak még így is rejtegetnie kellett ezeket az üzeneteket. Nem volt mit titkolnia, de nem szeretetett volna magyarázkodni, mire fel leveleznek még mindig „azzal az őrült csajjal”, ahogyan Zsuzsit Sári a kezdetektől fogva elkönyvelte.

Aztán Sári nemrég lelépett. Elvileg csak hazautazott egy háromhetes időszakra, hogy a várandós nővérének segítsen. Mondjuk elég sok cuccal ment el, és ez egy kicsit fura volt. Így is villámcsapásként hatott, amikor a Skyneten beszélgettek, és Sári bejelentette: nem jön vissza többé, mert összeszűrte a levet valami Jürgennel, úgyhogy most Innsbruckba költözik.

Pali úgy érezte, sötét ingoványban merül el. Minden szalmaszálba megpróbált belekapaszkodni. Felhívta Zsuzsit, hogy elmondja, mennyire kivan. Zsuzsi megértő volt, türelmesen végighallgatta, vigasztalta is, és a végén azt mondta, kiutazik hozzá meglátogatni. Palit ez felrázta végre. Ennyire pozitív reakcióra nem számított, azt hitte, Zsuzsi rég leírta őt. Elkezdett járni az agya, milyen állást találhatnának neki odakint, ha úgy alakulna.

Sajnos nem egészen úgy volt, ahogyan elképzelte. Zsuzsi a repülőtéren valamiért egyből arra kérte, hogy üljenek taxiba, inkább ne várjanak a városi közlekedésre. Pali hazavitte hát – olyan fizetése volt, hogy az egyébként borsos viteldíjat állnia végül is nem okozott gondot. Otthon Zsuzsi elmondta neki, hogy a repülőjegyét Pali szülei vették, hogy személyesen mondhassa el a fiuknak, mi történt Laciékkal odahaza, éppen aznap, amikor Sári szakított vele. Elszállt az autójuk egy kanyarban, miután egy teherautó levált fékdobja berepült a szélvédőn, és eltalálta Lacit. Ő vezetett. Mind ottmaradtak, ő is, a felesége is, a kislányuk is. Sári valószínűleg ezért nem akart kiutazni személyesen szakítani. Túl azon, hogy olcsóbb volt kihagynia a tiszteletkört, ilyen körülmények között nem lett volna praktikusan kivitelezhető a művelet.

Elmentek Zsuzsival a legközelebbi kocsmába. Máskor egy öteurós sör fogyasztásán is eltöprengett volna, mert még mindig az otthoni árakban számolt. Most mégis sorra kérte a röviditalokat, és nagyon csúnyán berúgott. Hogy miről beszéltek Zsuzsival, arra nem emlékezett. A végén hazavitte őt, és maga alá gyűrte az ágyon, mintha csak egy párnát rendezne el, hogy kényelmesebb legyen. Zsuzsi nem ellenkezett. Pali elég tompa volt, de az utólag rémlett neki, hogy amit csináltak, jó volt. Hogy elment-e, azt nem tudta volna megmondani. Zsuzsi oldaláról végképp nem tudta megítélni a történteket.

Másnap annál rosszabb volt az egész szürreális élményfolyam valóságosságára ébrednie. Tudatosult benne, hogy felnőttként kellene viselkednie. Elvitte Zsuzsit ebédelni, és megtudta, hogy a szülei már megszervezték a dolgokat odahaza. Csak repülőjegyet kellett vennie, hogy a temetésen ott legyen.

Hazament hát, és lezajlott a szertartás. Nem lett tőle könnyebb. Közben kiderült, hogy a pulikutya sincs meg. Az ő sírhelye a szülei kertjében volt.

Pali otthon Zsuzsival és a baráti társasággal töltötte az idő jelentős részét, volt emlékezés, tábortűznél szalonnasütés, sörözés, motorozás, foci, fényképnézegetés. A szüleinél kapott házi sportszeletet eleget, újra ihatott a nagynénje diólikőrjéből, nézhette a plafont az egykori szobájában. Belehallgatott a régi lemezeibe, és újra a régi ablakon át meredt ki a világba.

Aztán visszautazott, mert csak egy hét szabadságot kapott – illetve legelőször is azért, mert így feleannyira sem kellett szembenéznie a Laciékkal történtekkel, mint ha maradt volna. Zsuzsiban fel sem merült, hogy otthagyja a tanítást – és a diákjait. Pali szerette volna szóba hozni a dolgot, de megérezte, mennyire abszurd lenne a felvetés, és inkább hallgatott róla.

Ismét ott ült a klaviatúra és a képernyő előtt a munkahelyén. Dolgozott a társaság M&E rendszerének fejlesztésén. Hazament, munkába ment, hazament, munkába ment. Az egésznek volt egy altató ritmusa. A lakásában ülve sokat meredt ki az ablakon, ezen a másikon, mely már nem volt idegen, de nem is olyan volt, mint otthon. A metrómegállókban előforduló fura szerzeteket, csöveseket és életművészeket ismerősként látta viszont. Még a központi állomás szemetese körül garázdálkodó patkánycsalád tagjait is felismerni vélte, miután gondosan megfigyelte a foltokat a farkukon.

Hiába, már két éve minden hétköznap ugyanarra járt munkába, mióta csak a metrótársaság informatikusaként dolgozott…

EGY ÉVVEL KÉSŐBB

Pali a forró kávétól tért magához igazán. A házban hideg volt. A világnak ezen a részén nem fűtötték állandóan az épületeket, mint odahaza. Még a keményebb téli napokon sem. A koleszban annak idején a januári mínusz tízben is nyitva hagyták az ablakokat, mert elviselhetetlenül meleg volt odabenn, és nem lehetett rendesen szabályozni a radiátorokat. A gondnok itt az esti és a reggeli órákra kapcsolta csak be a kazánt, és Pali sokszor már a felébredés előtt tudatában volt, milyen hideg vár rá az ágyon kívül. Egyre szorosabbra húzta maga körül a takarót, míg az álom fokozatosan csúszott ki a kezei közül. Végül nem lehetett tagadni, ott volt a reggel, ott volt a hideg. Mentsvára a zuhanyzó volt, az az öt perc, amit a forró vizet folyatva tölthetett el. Három perc alatt letudta a mosakodást, utána két teljes perc jutott némi pihentető bambulásra.

Végső soron edzettebbnek, fegyelmezettebbnek, egészségesebbnek érezte magát így. Mire elindult a munkába, a beindított fűtés egy-két fokkal kellemesebb klímát varázsolt. Védte már az utcai öltözet is, és a kávé maximális hatásfokkal dolgozott a szervezetében. Úgy érezte, tele van energiával, szinte kicsattan tőle. Így lépett az utcára, ahol a megszokott ritmusban éledő város várta.

Könnyedén navigált át rajta, mint jó zenész egy sokat játszott számon. Bele tudott tenni improvizációt is, úgy, hogy közben tökéletesen tartotta az ütemet, és mindig pontosan időre ért célba.

Mikor eljutott a metrómegállóig, gondolkodás nélkül vette a lába alá a lépcsőket, és ment lefelé. És ment lefelé. És ment lefelé. És ment lefelé.

Lassan ébredt tudatára a dolognak. Kiért a peronra, de visszagondolva mintha órákon át jött volna lefelé azon a lépcsőn. Furcsa.

Nem ezekhez a színekhez volt szokva. Az ő megállójának a falát zöld színű csempék borították, itt viszont minden fehér volt, a peron kövezetének világosszürke árnyalatát leszámítva. Az állomás tetejét alátámasztó oszlopok is ragyogó fehérek voltak, nyoma sem volt odaragasztott hirdetménynek vagy graffitinek. A megálló nevét jelző táblát kereste, hogy magához térjen. „Mobil Ave”, látta kiírva. Ebből végérvényesen tudta, hogy valami nem stimmel. Nem ide jött, nem itt kellene lennie.

Egy patkány szaladt át előtte a peronon. Hófehér volt. Nem olyan, mint a szürke vándorpatkányok, akiket korábban látott. Pontszemei ijesztően piroslottak. Pali rossz előérzettel figyelte, ahogy az állat eltűnt az egyik oszlop mögött.

Metrószerelvény közeledett, fém érintkezett fémmel, csikorgás hangja jött az alagútból a feltámadó széllel.

Pali a szeme sarkából sötét bőrkabátot viselő figurára lett figyelmes – pontosabban az illető vonta magára a figyelmét. Egyedül ő volt az állomáson rajta kívül. Napszemüveget viselt, és komoran meredt a közeledő szerelvény irányába. A biztonsági sávhoz lépett, várta, hogy felszállhasson. Pali is így tett – valahová menni kell innét, vonta le a következtetést.

A szerelvény azonban nem állt meg. Nagy sebességgel haladt át az állomáson. Pali tehetetlenül nézte a keresztben elszáguldó ablakokat. Végképp nem volt benne biztos, higgyen-e a szemének. A szerelvényen ott volt Zsuzsi, Csabi, és a többiek a baráti körből. A kapaszkodóknál álltak. Az ülő utasok között a szüleit fedezte fel.

Másodpercekkel később már ott sem voltak.

A sötét bőrkabátot viselő figura továbbra is ugyanolyan komoran nézett maga elé. Hátrébb lépett a biztonsági sávtól, és az alagút száját leste – a következő szerelvényt várta.

Pali megrázta a fejét. Fel akart ocsúdni a révedezésből, de a metróállomás makacsul valószínűtlen valóságába zárta. Újra egy érkező szerelvény hangját hallotta, ezúttal az ellenkező irányból. Ez is átszáguldott az állomáson, nem állt meg, és meglepetésére ezen is látott ismerőst. Sári volt az. Mégsem Innsbruckban van?

Tanácstalanul nézett körül. Az állomás végéből nyílt egy átjáró. A mennyezetről lógó táblán felirat jelezte, hogy a 2-es vonalhoz vezet. Pali mindent megpróbált volna, hogy bizarr reggeli élményétől szabaduljon, elindult hát oda.

Amikor az átjáró boltíve alá ért, újabb érthetetlen dolog történt.

Ismét az állomás bejáratánál állt, mintha csak most ért volna le a lépcsőn. A lábaiban még érezte is a lépcsőzéssel járó sajátos izomtónust. Elindult a peronon, és megint felbukkant előtte a piros szemű patkány. Akárcsak az imént, jött a szerelvény. Ott volt a bőrkabátos figura is, és ott voltak az emberek az átszáguldó metrón – mindenki. Sőt, most, hogy másodjára figyelte meg őket, az utazók között felfedezte Jacket is.

Jackkel az előző héten beszélgettek egy jót. Pali először volt képes értelmes szavakba foglalva előadni valakinek, mi történt vele az elmúlt időszakban. Máskor sokkal felületesebbek voltak egymással, csak kényelmes témákról, sportról, autókról, nőkről, vagy a politikáról beszélgettek. Mindkettejüknek természetesen jött ez a laza haverság. Jack nővére azonban sokat betegeskedett mostanában, és mintha ez kitárt volna egy kaput, túlléptek azon a funkcionális szinten. Most ennek a beszélgetésnek az emléke egyensúlyozta ki Pali lelkivilágát valahogyan, még a jelenlegi lehetetlen helyzetében is.

Mikor a másik irányból megérkezett a szerelvény, már nem nézte, Sári ott van-e. Csak elindult az átjáró felé, mert tudnia kellett, van-e ebben az őrültségben, aminek a része lett, rendszer. Mivel újra a lépcsők aljában találta magát, tudta a választ. Akármi is történik, alapvetően algoritmikusan, egy program által meghatározott módon megy végbe.

Ezúttal nem próbálkozott az átjáróval, csak várt tovább a két szerelvény elszáguldása után. A bőrkabátos figura is ugyanígy tett.

Nem jutott előbbre. Ötször megismétlődött a szerelvények áthaladása.

Mintha a metró csak körbe-körbe haladt volna az alagútban, újra meg újra látott mindenkit áthaladni ugyanabban az irányban.

Jobb ötlet híján nekiállt kísérletezni, mennyire kell megközelítenie az átjárót ahhoz, hogy visszakerüljön a lépcsők aljába. Odaállt közvetlenül a nyílás elé, de erre még nem történt semmi. Lassan kinyújtotta a karját maga elé. Amint elérte a nyílás síkját az ujja hegyével, bekövetkezett a visszaállás.

A következő alkalommal levette a dzsekijét, és bedobta a boltív alá. Ennek következtében is a lépcsőnél találta magát. A dzsekije rajta volt. Valaki gondosan visszaadta rá, nehogy megfázzon a metróalagút szelében.

Taktikát váltott. Megpróbálta elhagyni az állomást. Ment felfelé a végtelennek tűnő lépcsőn. Amikor elfáradt már egy kicsit, visszanézett, és beleborzongott a felismerésbe, hogy egy méterrel sem távolodott a peronra vezető kaputól. Nem próbálkozott tovább. Ha ezt a programot így írták, kár a gőzért. Inkább visszament a 2-es vonalhoz vezető átjáróhoz.

Valamilyen használható tárgyat keresett a szemével, és akkor tudatosult benne, hogy az állomás végében, falra szerelt tartón, habbal oltó palack lóg. Leakasztotta, és nekiállt befújni a teljes tartalmát az átjáró nyílásába. Most először vonta magára a bőrkabátos figura figyelmét.

– Nem fog működni – amaz csak ennyit mondott neki, a már ismerős, morc kifejezéssel az arcán.

Pali úgy döntött, nem törődik ezzel. Lehet, hogy valami hülye adminisztrátor irányítja ezt a szimulációt, és most éppen azért üzen neki a bőrkabátos figurán keresztül, mert jó nyomon jár. Megpróbálta felmérni, mi lehet az átjáró titka, és látta, hogy az alagút élesen elkanyarodik balra, mindössze három méterrel a bejárat után. Ugyanolyan törékenynek tűnő fehér csempék borították, mint az állomás belsejét.

Azt remélte, a radikális megközelítés talán segíthet. Az oltókészüléket nekifutásból behajította az átjáróba, és a kanyarban sikerült megrepesztenie az egyik csempét – látszott a becsapódás nyoma.

Más nem történt.

Dühében Pali ordítva rohant volna be az alagútba. Cseppet sem meglepő, ellenben annál kellemetlenebb módon a lépcsők aljában találta magát megint.

Közel állt ahhoz, hogy feladja a reményt, de akkor látta, hogy mégiscsak történik valami – a csempén, melyet eltalált, megvolt a repedés! A befújt habnak nyoma sehol, a repedés azonban megmaradt…

Hozta hát az oltókészüléket, célzott, és ismét sikerült kárt tennie az alagút oldalában. Aztán visszament a kiindulóponthoz, a lépcsők aljába, és végigcsinálta ezt újra meg újra. Órákon át próbálkozott. Legalábbis az ő emberi időérzékével úgy tűnt. Az alagút falának tövében már halomban álltak a csempetörmelékek, Pali válla pedig sajgott a dobálózástól. Ez is meg tudja terhelni az izmokat, állapította meg.

Csalódottan ült le a peronon egy padra, és nézte a bőrkabátos figurát, aki sehogyan sem tudta megunni az átsuhanó szerelvények figyelését. Amikor közeledett a metró, a biztonsági sávhoz lépett, amikor pedig látszott, hogy nem áll meg, egy lépést hátra. Pali kezdte nagyon unni ezt.

Valahogyan zavart kellene keltenie a program működésében… A peron szélére állt az oltókészülékkel a kezében, hogy így várja a legközelebb érkező szerelvényt. Akkor azonban lépteket hallott az alagút felől. Nem is egy ember lépéseit. Többen jöttek! Először találta igazán ijesztőnek a helyzetét. A bőrkabátos figurára pillantott, szövetségest keresett benne, de az rá sem hederített, az alagút száját leste kitartóan.

Pali meglepetésére az átjáró kanyarulatából egy család bukkant elő, apuka, anyuka és a kislányuk. Megjelenésre indiainak tűntek. Az anyuka szárit viselt. Bevándorlók, jutott eszébe Palinak, de rögtön le is hülyézte magát. Hozzájuk képest csak ő bevándorló itt igazán.

– Jó napot kívánok! Megkérdezhetem, kicsoda Ön, uram? – kérdezte az apuka, roppant udvarias modorban, miközben üdvözlésképpen a bőrkabátos figurának is biccentett.

– Én… engem Kovács Pálnak hívnak... Pál Kovács – javította magát Pali, miután a nevét zavarában először a magyar nyelv szerinti sorrendben közölte. Normális körülmények között nem vétett volna ilyen hibát. – Én… csak elindultam reggel a munkába, és itt találtam magam ezen a helyen… Mintha minden kizökkent volna a megszokott kerékvágásból.

Az indiai úriember fürkészőn szemlélte őt.

– Ez bizonyosan így is van – helyeselt. – Máskülönben mi nem lennénk itt. Mi egy rendszerellenőrző programcsomag vagyunk. A szokatlan jelenségek automatikusan aktiválnak minket. Én az információkezelő protokollokat működtető program vagyok. Üdvözlöm Önt, uram!

– De hát mit keresek én itt? Én nem egy program vagyok! – csúszott ki Pali száján.

– Nos, Mr. Pál, ebben az esetben szolgálhatok némi információval. A kódom szerint megoszthatom azokat a rendszerparamétereket, amelyek segíthetnek az anomáliás működések elhárításában. Az Ön által kért információ minden bizonnyal hozzáférhető a szükségterminálon keresztül, mely itt található.

Az alagút falán megnyitott egy panelt. Palinak korábban nem tűnt fel, hogy ott van, pedig karnyújtásnyira volt az átjáró nyílásától. Komplett munkaállomás került elő, billentyűzettel és képernyővel.

– Ezen a terminálon át hozzá lehet férni a Valóságtér forráskódjához. Feltételezem, hogy Ön képes használni ezt a programot, hiszen itt van, dacára annak, hogy Ön felhasználó. Még nem találkoztam olyan felhasználóval, aki számára látható lett volna ez a hely. Ő itt egy elemzőprogram – mutatott a kislányra –, megkérdezem, hogy mit gondol erről.

A kislány eddig a szoknyája szélét gyűrögette, most azonban felnézett. Metsző, átható tekintettel pillantott Palira.

– A felhasználók is lehetnek anomáliásak – válaszolta. – Mr. Pál extrém mértékben átengedte az irányítást a programnak, amire az nincsen felkészítve. Végzetes kivétel történt, mely veremtúlcsordulást idézett elő. Ezért vált Mr. Pál számára láthatóvá a szerelőállomás. Talán az jelenthet megoldást, ha Mr. Pál maga tölt fel új elemeket a Valóságtérbe, netán átkonfigurálja már meglévő elemek kapcsolódásait. A programnak ezen a ponton irányításra van szüksége.

A család várakozón tekintett Palira.

– Az a baj – szólalt meg ő –, hogy én nem férek hozzá a terminálhoz. Az kívül esik az általam bejárható… ööö… tartományon.

– Mi tudunk hozzáférést biztosítani – felelte szinkronban apa és lánya, az információkezelő és az elemzőprogram. Az édesanyára pillantottak.

– Üdvözlöm! Én a rendszer védelmét ellátó biztonsági program vagyok. Az eddig ismert paraméterek fényében blokkolom a visszaállító mechanizmust, mely akadályozta a hozzáférést. – Azzal a hölgy megragadta Pali karját, és a szükségterminálhoz vezette őt. Pali várta, hogy újra a lépcsők aljánál találja magát, és hogy megint csak saját magával beszélgethet majd, de ezúttal nem így történt. Hozzáfért a munkaállomáshoz. Nekiállhatott megfejteni, hogyan használja a szükségterminált.

A képernyőn számára ismeretlen programnyelven információk futottak folyamatosan. De bizonyos ismétlődések azonnal szemet szúrtak neki, és mintha a parancsok egy része is ismerős lett volna.

Bizonytalanul pillantott oldalra.

– Lehet, hogy sok időbe fog telni, mire rájövök, hogyan működik – mondta az indiai hölgynek. Kicsit zavarban volt, mert amaz még mindig fogta a karját. De közben rájött, hogy máshogyan aligha működött volna a hozzáférés.

A biztonsági program értetlenül nézett rá.

– „Sok időbe”? – ismételte meg a hallottakat. Nyilvánvaló volt, hogy nem tudja értelmezni a fogalmat.

Pali belátta, ideje tehát van, emiatt nem kell aggódnia. Viszont komoly munka várt rá. Meg kellett fejtenie, hogyan tud beavatkozni a program működésébe. És, arra az esetre, ha sikerülne, elgondolkodhatott rajta, mit akarna feltölteni a rendszerbe. És hogy mit rendezne át benne.

Az otthoni szobáját akarta. Hogy a szülei ott legyenek. Házi sportszeletet. Meg diólikőrt. De semmiképpen sem túl sok fűtést, mert volt valami jó azokban az ébresztően hűvös reggelekben. Egy klasszikus otthoni késdobálós kocsmára is vágyott, ahová be lehet ülni a haverokkal. Foci után. Viszont belga sört mindenképpen lehessen kapni ott. És legyen mellette Zsuzsi, pontosabban legyenek együtt. Az iskola is legyen ott a közelben, hogy Zsuzsi boldog lehessen. És ha mindent lehet, akkor Jack is legyen ott. És legyen ott a mostani munkahelye is, mert kevésbé értelmes és felelősségteljes munkát nem vállalt volna szívesen.

© Marton Péter

Ez a novella a Bolygók világa c. novelláskötet része, mely innen tölthető le egyben.