Recenziós jegyzetek a migrációs irodalom margójára (#2)

Ehhez a könyvhöz nagyon egyszerű használati utasítást mellékelhetek. Ne olvass utána előre a neten. Ne olvasd el a magyar kiadás fülszövegét. És – főleg – ne olvasd el ezt a recenziót.

Annál jobb, minél kevesebbet tudsz előre.

Így keveredhetsz párbeszédbe a főszereplővel, akinek a monológja viszi végig a történetet, nagyrészt az általa elmesélt visszaemlékezéseken, azok mellett pedig az ezekkel fűszerezett, jelenbeli cselekményszálon keresztül – a monológ tehát el van helyezve egy egyoldalúan végigkövetett dialógus keretében, a pakisztáni Lahorban, valamikor a 2001 utáni időkben.

A hallgató (amerikai) fél kiléte egyáltalán nem érdektelen. A beszélgetést jázminillat és a finom bazári sült hús szaga lengi körül – a szerző remek kifejezésével „örömünket leljük egy virág nászénekében, miközben állattársaink megperzselt tetemei vesznek körül bennünket”.

Ha olvastad a könyvet, akkor tudod, miről beszélek. Tudod azt is, hogy a visszaemlékezések fonala és a jelenbeli cselekményszál végül összebogozódnak. És tudod, hogy a történet befejezése fura – én azt mondanám, nem az igazi, bár ez alighanem szándékos a szerzőtől. Homályban hagy a végén mindent, szerintem alapvetően mesterkélt módon – például hogy ki a másikat behálózó vadász, ki az áldozat, vagy hogy egészen pontosan ki, milyen konkrét megfontolásból lett az, ami, ebben a konkrét helyzetben.  

Olvasóként emiatt inkább áldozatnak érzem magam. Adott egy eredendően iszonyatosan jó sztori, megfelelő háttérkutatással, jól megírva. Tudjuk, min megy keresztül a pakisztáni főszereplő, mit, miért gondol, mit, miért tesz. Hogy hogyan lesz a globális üzleti elit alapvetően liberális felfogásban gondolkodó, otthonról elszakadt tagjából a pakisztáni értelmiségi elit egyszerre patrióta, konzervatív és felforgató tagja – akinek örökre szóló, meghatározó élményei vannak az Egyesült Államokból, és nem sokon múlott, hogy kint ragadjon, de azután az otthoni családját féltve, és a Pakisztán nemzeti érdekeiről szóló hivatalos narratívával egészségtelen mértékben (bár amúgy nagyon is hitelesen) azonosulva hazaröppent végleg.

Az átalakulás története nagyon jó. Az emberek életét megmérgező, agymosó propaganda hatása alatt, ami a patriótaságát bizonyítani vágyó diaszpóra tagjait is elérheti, miért ne válhatna fogadott hazája ellenségévé valaki az Egyesült Államokban, ha ráadásul 2001. szeptember 11. után időnként ostoba emberek zaklatják az utcán az identitását firtatva (vagy éppen egyszerűen az ellenséget látják benne). A politikai mint olyan hitelesen képezi a szereplő világának szerves részét, akármennyire közvetve éli csak meg. Egészen frankón gondol Afganisztánra Amerika által megsebzett „testvérországként”, miközben átsiklik azon, amit ott Pakisztán művel sokkal régebb óta – ami nélkül az amerikaiaknak nem is nagyon lett volna keresnivalója arrafelé az utóbbi időben. Az indiai célpontok elleni terrortámadásokat lazán tekinti egy örökké Pakisztán ellen áskálódó India cselszövésének. Az író saját vélekedésétől függetlenül (amiről fogalmam sincs) az ilyen típusú gondolkodást kiválóan rekonstruálja a monológban közölt narratíva.

Eközben a történet személyes szála is remek, mélyen átélhető.

De akkor miért kell ezek után kihúzni a talajt az egész alól azzal, hogy ismeretlen információk hiányában morálisan, kauzálisan, egyáltalán, akárhogyan megítélhetetlen helyzetbe torkollik mindez? Mert így kijön a meszidzs, hogy be nehéz megértenünk egymást? Könyörgöm, legalább azt az egy karaktert próbáljuk meg érteni, aki végig beszél hozzánk - ezt pont az írói megoldás lehetetleníti el. Persze ha megérthetővé teszünk egy szereplőt, akinek a megítélése megosztja a közönséget, az kockázatos, mert egyesek sebtében levonhatják a következtetést, hogy akkor biztosan egyet is értünk vele (mintha csak szócsőnek használnánk), de sajnos éppen ezt a kockázatot vállalva lehetett volna többet kihozni ebből az elbeszélésből - hogy több legyen az egymás mellett elbeszélésnél.

Ami pedig a címet illeti, a sztori végére főszereplőnk nem fundamentalista - pláne nem vallási fundamentalista, ha esetleg arra gondolnál. Az egész élete a magától értetődő fundamentumok hiányáról szól inkább.

Úgyhogy ez az eset, ahol a végkifejlet előttig el voltam ájulva egy könyvtől, utána viszont sokat bosszankodtam miatta. :(

Ezzel a mai napi nyafinak vége. Inkább mondok még egy okot, hogy miért jó ez az elbeszélés – legalábbis a végkifejletig elvezető része. A Szajjid Kutb életével felfedezhető hasonlóságra gondolok. Ha esetleg nem találkoztál még a nevével, Kutb a Muszlim Testvériség ideológusa volt annak idején, Egyiptomban. Alapvetően egy patrióta felfogásban gondolkodó íróból–irodalomkritikusból lett a politikai iszlám meghatározó alakja. Gondolkodásának (át)alakulásában szerepet játszott az idő, amit az Egyesült Államokban töltött, igen érdekes körülmények között „elnyert” ösztöndíjjal (gyakorlatilag száműzték oda, remélve, hogy ettől majd pont nyugatos értelmiségi válik belőle; hát ez nem gyütt be). Kutb kintléte alatt zajlott le az első arab-izraeli háború – ő a távolból dühöngött miatta (ahogyan a könyv főszereplője az indiai-pakisztáni határvillongások miatt). Ehhez társult a meg nem értettség érzése a fogadóországban, ahol eleinte tört angolságával nem sok beszélgetőtársat talált magának. Az "amerikai nővel" kapcsolatban is felhalmozódott benne némi frusztráció. Végül pedig már egyszerű hétköznapi interakciókban is – pl.: miért sózzák meg a coloradóiak a görögdinnyét, hülyék ezek? – Amerika léte ellen szóló érveket fedezett fel lépten-nyomon. Érezte, hogy nem tartozik oda, pedig erőlködött valamennyit, hogy ez ne így legyen, és legalább egy messzi és gazdag kultúra nagy formátumú követeként kezeljék őt. A végén inkább kidobta az egészet az ablakon, sőt még utána is kiabált, hogy amúgy csak az értéktelensége miatt dobja ki.

Egyiptomba hazatértét követően Kutb számára persze nem az Egyesült Államok volt a fő ellenség. Neki, még, akkor. De később az al-Kaidához kapcsolódó közel-keleti dzsihádista generációnak, egy bin Ladennek vagy egy Zaváhirinek – akikre a gondolatai nagy hatást gyakoroltak – már igen.

Szóval az az érzésem, hogy a párhuzam Kutb életével a szerzőnek is eszébe juthatott.