Bolygók világa

2017.máj.07.
Írta: Marton Péter Szólj hozzá!

Marton Péter: Bolygók világa (e-könyv)

A kötet letölthető erről a linkről, vagy megtekinthető alább (és onnan is letölthető).

Biciklin, nyeregben

Tekerek végig a rakparton, építkezés jön szembe. Nem tudom, ki a munkavezető, de nem nagyon végzi a dolgát, mert a fél járdát feltúrták anélkül, hogy bármi jelzésről vagy az elkerülés lehetőségéről gondoskodtak volna. Néhány deszkapalló hever keresztben gödör felett, még gyalogosan is kunszt átkelni ott. Ha biciklis megpróbálja, csak egy fér el, ez nyilvánvaló.

Normális tempóban közelítek, optimális szögben, szemből azonban felbukkan egy dinamikus páros, csupa modern szerkóval, boltból frissen vételezett ruhában, csuklójukon kütyükkel. A fejükön napszemüveg, az a fajta, amitől száguldó hormonbombának látszanak, akaratnak, melyből hiányzik a gondolat. Gyorsabbak nálam – minden hülye tud gyorsan menni, ahogy autóvezető-oktatáson mondta a mester annak idején. Már majdnem a pallókhoz érnék, ők viszont gondolkodás nélkül felhajtanak rájuk velem szemben. Vészfékezek, leteszem a bal lábamat, biciklit negyvenöt fokban bedöntöm, rántom el magammal együtt balra.

Miközben elhúznak mellettem, a haját rasztafonatban viselő hölgy megkérdi élete edzőtársától – hangjában éppen csak leheletnyi bizonytalanság: „Ha mi jövünk szemben, akkor nekünk van elsőbbségünk, nem?”

Tekerek tovább, fel a Széna tér felé, a járdán megyek, ahol halovány már a bicikliutat jelző festés. A helyzet kétértelműsége a gyalogosokat harcra hívja, két fiatal lány közül az egyik direkt bejön elém, hogy jelezze, rossz helyen vagyok. Nemrég U2be-videóban láttam megoldást ilyen helyzetekre. Türelmesen lassítok, és dalra fakadok, a Csillagok háborújának a dallamára énekelem, hogy „Kerékpárúton / haladok, kérem / a festés halvány, de a… / kerékpárúton / haladok, kérem…”

Az útonálló a barátnője nyakába ugrik, hangosan röhög, bevált a módszer, szabad az út, nyugtázom elégedetten. „Baszki, ez elmebeteg, ezt beírom a Pesten hallottamra!” – hallom a hátam mögül. Végül is mindegy, Machiavelli ezzel az eredménnyel is elégedett lenne.

Öt perccel később már a kedvenc parkom mentén pedálozok, előttem a bringaúton kissrác rugdos labdát. Anyuka rászól, „Ne a bicikliúton rugdosd a labdát, Tivadar!”

„Mér’, mi van ott?” – kérdi erre ő, ezek szerint Tivadar, miközben elgurulok mellette, ő pedig néz rám kerek szemekkel – az ördög tudja, mi van a tekintetében, ha van ott valami egyáltalán.

Felérek a kilátóponthoz, ahová igyekeztem, és ezekre a jelenetekre gondolok újra meg újra. Olyan vagyok, mint a Schrödinger macskája, ott is voltam, meg nem is. Ha abból indulok ki, hogy észrevettek-e engem, kifejezetten engem, nem voltam ott egyáltalán, vagy legalábbis láthatatlan voltam.

Jó lenne erről blogot írni, de attól elment a kedvem. A múltkor egy bejegyzésem komoly olvasottságot kapott, aztán egy kritikus leírta rólam, hogy nyilvánvalóan átverés vagyok, mert egyszerű technikusként irreális, hogy Schrödingerről meg az egzisztencia kérdéseiről filozofálgatnék, ez ócska klisé, ilyen nincs – átlagos embernek állítom be magam, pláne hogy pont a CEU-nak, a Közép-európai Egyetemnek a technikusaként, mennyire didaktikus már ez.

Úgyhogy megtartom magamnak az élvezetet, amit a biciklizés vagy az egyetemi órák véletlenszerű látogatása jelent. Megtartom a kanadai emlékeimet is, pedig akartam írni róluk sokat.

Az egyetemen rengeteg érdekeset tanulok, mikor kábelcserék és projektorszerelések között beülök egy-egy előadásra, de a legfontosabb dolgokat tulajdonképpen régóta tudom.

A kilátást nem vehetik el tőlem. Nem... még a dinamikus páros sem, akik visszafordultak közben, utolértek, és éppen előttem, mármint előttem fél méterrel állnak le élvezni a tájat. Odébb megyek, ha kell.

© Marton Péter

Ez az írás a Bolygók világa c. novelláskötet része, mely innen tölthető le egyben.

Elmenni oda, eljönni onnan (részlet: a novella első része)

Hallani lehetett, ahogy a szél végigsüvít a rosszul szigetelt panelépület vasbeton elemei között. Andrew irodájában hideg volt, hiába csavarta fel a fűtést.

A NATO brüsszeli központját 1967-ben adták át. Azért kellett ideköltözni, mert de Gaulle vezetésével Franciaország kivált a NATO katonai szervezetéből, és egy füst alatt ajtót mutatott a főparancsnokságnak is, mely addig Párizsban működött. A franciák a diplomácia kifinomult metódusának megfelelően jártak el. Nem követelték, csak szépen és határozottan kérték a központ áthelyezését a többi tagállamtól. Így is sietni kellett, és egy éven belül felépült az új komplexum, félig kész alapokon (a második világháború idején repülőtér működött itt, a Luftwaffe használta akkoriban).

Nemsokára odébbállhatnak ismét. Átellenben, a brüsszeli nemzetközi repülőtér felé vezető út túloldalán már ott magasodott (vagy inkább laposodott) a modern, lekerekített tetejű épület, ahová áttelepülnek hamarosan.

Andrew azon kapta magát, hogy néha didergés hulláma szalad végig rajta. Cseppet sem volt puhány, minden reggel eljárt futni. Elégedettséggel töltötte el, amikor a NATO-központ környékén köreiket rovó katonatiszteket rendre és dinamikusan lehagyta, újra meg újra. Ha neki kellett volna őrjáratoznia odakint katonaként, azt is szívesen vállalta volna. A hivatali munkáját viszont egyre inkább unta, és éppen az irodában ücsörgés tette elviselhetetlenné a kisebb kellemetlenségeket, például a nyirkos hideget. Ha legalább kreatív feladatokkal kellett volna megbirkóznia…

Eszébe jutott, mit mondott neki a lett diáklány, akivel nemrég találkozott Londonban, mikor beszédet mondott alma matere előtt a NATO képviseletében. „Neked a politikai ügyekkel kellene foglalkoznod, nem csak az egész kommunikálásával”. Őszinte dícséretnek hangzott. Ha ez ennyire nyilvánvaló valakinek, aki a szervezeten kívülről néz rá a dolgokra, komolyan kellene venni, gondolta Andrew. Csakhogy ebben a szervezetben a karrierek nem alakíthatók ennyire rugalmasan.

Andrew a Királyi Tengerészgyalogságnál szolgált, mielőtt a NATO-hoz került volna. A tengerészetnél töltött utolsó éve alatt szerezte meg a mesterdiplomáját nemzetközi biztonság szakon, a Noble College-tól. Előtte megjárt egy háborút is, vagy legalábbis olyasmit, Sierra Leonéban. Aztán a szolgálata vége felé sajtótisztként dolgozott. Akkor ismerte meg Ned Barristert, a jelenlegi főnökét. Ned hozta be a NATO nyilvános diplomáciai részlegéhez. Így zökkenőmentesen tudott váltani a civil életre, sőt tulajdonképpen nem is kellett egészen váltania. Katonás ritmusban élte a napjait, épp úgy, mint annakelőtte, csak egyenruha helyett most civil jelmezbe bújt reggelente.

Néhanapján úgy gondolt a munkájára, mint valami különleges műveletre, melynek keretében hosszú időn át fedésben kell dolgoznia. Máskor a fegyvertelenül is a társadalmuk krémjeként helytálló középkori lovagokkal azonosult, ebből merített erőt a napi rutinfeladatokhoz.

Most, miközben a szél süvítését hallgatta, magyar újságírók csapatára várakozott éppen. Szépen el kellett még búcsúztatnia őket a kapunál. Egyelőre egy találkozón ültek, az Intergalaktikus Hadviselés Tanulmányi Csoport vezetője fogadta a sajtódelegációt egy háttérbeszélgetésre. Erica volt velük felvigyázóként – Andrew beosztottja.

E-maileket írogatott, és nagyon várta, hogy hazamehessen. Otthon is akadt még dolga. A hétvégén aztán indulhat végre szabadságra…

Gondolt egyet, és megválaszolatlanul hagyott néhány levelet. Előkapta a Trónok harca első kötetét az asztalfiókból. Jobb lesz, ha még az előtt befejezi, hogy elutazna. Nem lenne praktikus olyan könyvet vinni magával, amelyikből csak ötven oldal van hátra – ha visz magával könyvet egyáltalán.

Négy teljes oldallal végzett, mielőtt Erica kopogtatott az ajtaján.

Élénkvörösre festette a haját, és ez a szín pokolian jól áll neki, állapította meg Andrew. Kicsit Lindára emlékeztette így, a lett diáklányra, akivel Londonban találkozott. Igaz, annak a lánynak természetes vörös haja volt.

– Készen vagyunk! – jelentette Erica. Az arcáról lerítt a megkönnyebbülés. A vendégcsapattal érkezett újságírók egy része nem beszélt jól angolul, és ciki volt, hogy sokszor egyáltalán nem kérdeztek semmit, tisztelet a kivételnek. Az a Márton nevű fickó például aktív volt végig. Rá számítottak is ezen a téren, nem először hívták meg Brüsszelbe.

– Csak zakót veszek, és jövök… – pattant fel Andrew, mintha rugóból lőtték volna ki. A Trónok harca az asztalon landolt. Erica előtt esze ágában sem volt titkolni, hogy olvasásba merült az imént.

– Fogadjunk, hogy valami jó kis dugásról olvastál éppen… – csipkelődött vele a nő. Québeci volt, vegyes származású. Bőven volt benne franciás vér.

– Hát persze, a többi részt eleve átugrom… – vigyorodott el Andrew. Aztán az arca elkomolyodott. – Igazából nem dugáscentrikus, az inkább a sorozatra jellemző – tette hozzá, mert a világért sem szeretett volna inkorrekt ítéletet formálni, még egy viszonylag jelentéktelen kérdésben sem.

– Nem fogsz megfázni zakóban odakint? Elég hűvös van ma…

– Megleszek. Tudjuk ezt le, és húzzunk innen. Beviszlek a Rogier-hez, ha akarod.

Erica elmosolyodott, és rákacsintott.

Andrew imádta a lezserségét. És hogy az első perctől fogva ilyen volt. Kár, hogy egy munkahelyen kellett osztozniuk. Máskülönben egymásnak teremtették őket, és mostanra Andrew talán már nem agglegényként élte volna az életét. Néha találkozgattak is, de mindketten érezték, hogy van egy határvonal, amit nem léphetnek át – pedig mindkettejüknek voltak futó kapcsolatai, és nem voltak különösebben gátlásosak.

Miután átestek a búcsúztatáson és a szükséges bájcsevejen, autóba ültek. Nem beszélgettek, ahhoz túlzottan fáradtak voltak, de így is örültek az együtt töltött időnek.

Andrew tekintete sebességváltás közben önkéntelenül is elidőzött egy pillanatra Erica harisnyás lábán, felkúszott a szoknyája alsó vonaláig… Erőnek erejével fordította vissza a szemét az útra.

Végül nem állta meg, és a két nappal az elutazása előtti estére elhívta Ericát vacsorázni, éppen amikor megérkeztek oda, ahol ki szokta tenni máskor is.

– Persze, legyen! Hát akkor majd munka után – válaszolta Erica, miközben kiszállt az autóból.

A parfümje illata még sokáig ott maradt utána az utastérben. Andrew eltűnődött, vajon az „igen” csak egy átlagos, közöttük már megszokottnak mondható vacsorára értendő-e.

Ha már így alakul, talán olyan helyszínt kellene választania, ahol nyilvánvaló lesz, hogy ez más, mint a korábbi alkalmak... Ha jól sül el, a távolléte alatt legalább elgondolkodhat mindenen. Mire visszajön, talán tisztábban fog látni, hogy mit akar igazából. Mennyire ragaszkodik a mostani állásához, akar-e családot, gyereket, ilyenek…

 

Másnap az ebédszünetben Andrew-nak kivételesen – nem is emlékezett rá, mikor volt ilyen utoljára – senkivel nem volt találkozója, hogy az étkezést is munkával köthesse egybe. Úgy döntött, ezúttal nem a NATO-kantinban eszik, és egy kicsit kiszellőzteti a fejét. Elugrott pár buszmegállónyira. Emlékezett rá, hogy van ott egy kebabos. A közelgő utazásra gondolva aktuálisnak érezte, hogy ilyesmit egyen – ráhangolódásképpen.

Az étterem kicsi volt, csak négy egyszerű alumínium asztal állt odabenn. A tetejükőn gyanús foltok. A tulajdonos odapenderült elé, és villámgyorsan tisztára törölte az egyiket, majd a mellette álló székbe tessékelte Andrew-t. Egyből fel is vette tőle a rendelést, nehogy meggondolja magát.

Nem vacakolt, kért egy tál kebabot.

A tulaj megkérdezte, milyen szószt kér hozzá. Az étlapon mutatta, hogy miből lehet választani. Andrew úgy döntött, kipróbálja, mennyire bírja a csípőset, és piri-piri szószt rendelt. A tulaj gondterhelten törölte meg a homlokát, de egy szó nélkül felírta a papírblokkjára ezt is.

Merci, monsieur! – nyugtázta, és elindult hátra, a konyhába. Már jó előre kiáltott valaki után: – Ahmed! Viens ici!

Átment a helyiség végében nyíló hajóablakos lengőajtón. Az üvegen át Andrew látta, hogy az érintett, Ahmed, előkerül tüstént. A tulaj magyarázott neki valamit, és egy pillanatra az ő irányába néztek mind a ketten. Ahmed tekintete nem volt túl barátságos. A szolgáló mentalitást nem ismerő ember fölényes magabiztosságával viharzott elő a lengőajtó mögül.

Mikor kilépett az utcára, nem figyelt rá, hogy finoman tegye be maga után az ajtót. Andrew azon tűnődött, vajon nem a húst készül-e megvenni éppen, és hogy jó ötlet volt-e ide jönnie akkor.

Ahmed kisvártatva visszatért. Csak egy apró üvegcse volt nála. A piri-piri szósz.

Andrew jót mulatott ezen. Értékelte, hogy beszerezték neki, amit kért.

Felcsapta mini PC-jét, hogy megnézze a magánlevelezését, és közben azon kapta magát, hogy megint a házasodás és a gyerekvállalás körül forognak a gondolatai.

Levelet kapott Rékától, egy magyar lánytól, aki az Európai Bizottságnál dolgozott. Három éve találkoztak először, és egy-két hónapig úgy csináltak, mintha jártak volna. Úgy valahogy. Andrew-nak alapvetően kellemes időtöltés volt csak. A világért sem akarta volna megbántani a lányt, de nem is gondolta, hogy komoly, ami közöttük van. Aztán jöttek az aktuális NATO-csúcs előkészületei, és Andrew finoman jelezte, hogy egy darabig nem nagyon ér majd rá. Réka ennek ellenére írogatott neki, és minden levelével éreztette vele, hogy bármikor folytathatják, ahol abbahagyták. Andrew-nak alapvető kétségei voltak ezzel kapcsolatban. Amikor a NATO-csúcs lement, a lány sokadik e-mailjére mégis pozitívan reagált. Levezeti ez előző pár hónap feszültségét egy kellemes estével, ebben semmi rossz nem lehet, gondolta. Meglepte, amikor Réka ezek után az édesanyjától, Budapestről kapott brownie-val várta, és nem mulasztotta el közölni vele, hogy a kedves mama az üdvözletét küldi. Andrew-t kirázta a hideg, ha erre gondolt, hiába volt ez egy kedves gesztus végső soron.

Akkor még nem gondolt házasságra egyáltalán. Elképzelhetetlen volt számára, hogy megállapodjon. Azt viszont már akkor is tudta, hogy neki olyan nő kell, mint Erica. Aki saját akarattal bír – aki a saját akaratáról kész a sajátjaként számot adni, akár egészen spontán módon is. Nem rejti a mama üdvözlete meg sejtelmes mosollyal feltálalt brownie-k mögé egy egész előre eltervezett, mások hátára épített élet elképzelését… Persze lehet, hogy a rendezett élethez éppen ez kell – lehet, hogy ezen is törnie kellene a fejét, míg lesz majd rá ideje, Brüsszeltől távol.

Révedezését Ahmed szakította félbe, ő hozta ki neki az ételt.

Egyszerűen lecsapta elé a tányért, mint valami etetőtálat a haszonállat elé. Andrew nem vette a lelkére, de gyorsan az ingére pillantott, nem fröccsent-e oda egy kósza csepp a piri-piri szószból. Észrevette, hogy a nyakában felejtette a NATO-s azonosítókártyát. Talán ennek szólt a rossz modor?

Az ízek mindenesetre kárpótolták a kiszolgálás udvariatlanságáért.

 

Erica az asztala szélére ült, és azok a lélegzetelállítóan csábító harisnyás lábak egyszerre nagyon közel kerültek a szeméhez.

– Nem fog összejönni a mai – mondta. Mintha bosszantani akarta volna a lábaival, kicsit kalimpált is velük. Ebből nem jut neki ma este.

Andrew nem érzett csalódottságot, inkább megerősítésként vette a veszteséget, hogy ideje szabadságra mennie.

– Bent maradsz ügyelni? – kérdezett vissza.

– Igen. Paris-Bercy miatt most minden lehet. A főtitkár sajtótájékoztatót akar, nyilván ki kell fejtenie a NATO szerepét a lehetséges válaszlépéseket illetően. Te csak örülj neki, hogy lesz egy nyugodt estéd. Jobb ez így. Én majd tartom neked a hátam.

Andrew el tudta képzelni, ahogy Erica tartja neki a hátát – csak nem pont úgy, ahogy ez most szóba került...

– Találtak már újabb gyanúsítottat? Mármint olyat, aki nem robbantotta fel magát?

– Igen, méghozzá brüsszeli szálat emlegetnek, de nem mondanak túl sokat – foglalta össze a friss értesüléseket a nő. Természetesen ő is a médiából tájékozódott. Exkluzív információjuk csak a NATO-központ megerősített védelméről volt. Azt világosan érzékelték, amikor reggel a munkába jöttek. – Iszonyatosan tetszik a hajad így, tartsd megnövesztve… – váltott témát Erica.

– Hát, gondoltam, ha már szabadságra megyek, ideje kicsit lazábbra vennem a figurát...

– Vigyázzál azokkal a török csajokkal, Isztambulban elég forróvérűek, úgy hallom! – incselkedett Erica, majd tökéletes gátlástalansággal hajolt le hozzá, hogy megigazítsa a nyakkendőjét. Mintha jó ideje házasok lettek volna. A kettejük személyes terét elválasztó határvonal, amelyet korábban világosan érzékeltek, eltűnt.

Sóváran egymásra néztek, és egyből tudták mind a ketten.

Andrew felpattant, és kulcsra zárta az iroda ajtaját. Előre bepótolták az elmaradó vacsorát.

Az utazással kapcsolatos tervein ez nem változtatott. Erica is értette, hogy egyszerű vakációnál többről van szó.

------ A történet folytatódik... ------

A történet folytatása a Bolygók világa c. novelláskötetben olvasható, mely innen tölthető le egyben.

© Marton Péter

Szeretne ott lenni

* Naprendszer, Tejút galaxis, Föld bolygó, Budapest, 1998. március 13., reggel 6 óra 25 perc. *

Egy szúnyog döngicsélésére ébredt – az első volt idén tavasszal, amelyik ennyire közel merészkedett. Általában elkerülték őt, pedig a ház pincéjében az állandóan szivárgó csövek miatt rajokban tenyészett, és így a lakásokba is jutott a vérszívókból elég.

Felült az ágyban. Egy ideig csak meredt maga elé. Szemét az akkomodációs pontban pihentette.

Látóterének perifériáján mozgást észlelt – a moszkitó volt az. Lassan ereszkedett alá, szétterjesztett lábakkal, hogy megcsapolja a vérét. Béla nem mozdult, csak leste, ahogyan az apró rovar kiszemelt magának egy kívánatos pontot a lába szárán, és puhán landolt a bőrén.

Nem érzett semmit, amikor a szúnyog megszúrta. Némán figyelte, mint iszik belőle a mohó dög legalább fél percen át.

A szája sarkában kárörvendő mosoly bukkant fel.

A szúnyog nekiveselkedett, hogy a bőrétől elrugaszkodjék, ám alig emelkedett fel, mintha új terhe visszahúzta volna, hirtelen alázuhant, és elterült a fehér lepedőn. Lábaival elkeseredetten kapálózott egy darabig, aztán megszűnt mozogni.

Pár másodperccel később a tetem összehúzódott, majd teljesen elporladt. Béla már nem mosolygott, az arckifejezése inkább unottnak volt mondható.

– Kisfiam, igazán felkelhetnél végre, ideje iskolába menned! – hallotta édesanyja hangját, aki ebben a pillanatban lépett be a szobába. – Téged nem csíptek a szúnyogok az éjszaka…? Nahát, téged sosem csípnek, állandóan csak engem! – a konklúzió levonásához meg sem várta Béla válaszát. Mostanában elfoglalt volt mindig, állandóan sietett valahová. Több dolog maradt rá, és így kevesebb ideje jutott a fiára, mint annak idején, amikor még Béla apja is velük lakott.

Elment zuhanyozni. Mire visszatért a szobájába, az ágyán ott hevert kiterítve az öltönye, és hozzá egy arany mandzsettagombos ing. Ott hevertek, pedig a szobájában senki nem járt azóta…

Felöltözött, és kritikusan szemügyre vette magát a tükörben. Eleganciája makulátlan volt, igazán méltó módon róhatta le tiszteletét az éppen százötven év különbséggel a mai nagy napon történtek iránt.

Miután erről meggyőződött, elindult az iskolába. Felszerelést nem vitt magával, hiszen ünnepnapokon nem dolgozik az ember.

Az iskolától csak egy saroknyira laktak. Csak be kellett fordulnia azon a sarkon, átkelni az első zebránál, és már ott is volt.

Egész úton feszes tartással lépdelt. Amikor a kereszteződéshez ért, a lámpa azonnal zöldre váltott előtte, és ő megállás nélkül mehetett át az úttesten. Nem tekintett oldalra a pirosra váltó lámpánál csikorgó fékkel megálló autó és a szitkozódó vezető hangjára sem. Csak a tartására ügyelt.

– Megőrült? Majdnem elgázolta azt a gyereket! – kiáltotta egy nő a háta mögött.    

– De hát teljesen megkergült ez a lámpa, csak egy pillanatig adott zöldet! Még jó, hogy nem jöttek belém hátulról! – védekezett a sofőr. Zavartan dugta ki a fejét az autó letekert ablakán, mintha így felderíthette volna az út felett függő szerkezet szeszélyének okát.

Béla az iskolakapuhoz ért, és nem nézett vissza.

Peckesen kaptatott fel a lépcsőn a második emeletre. Igyekezett szemkontaktust létesíteni minden szembejövővel. Némelyek gúnyosan elhúzták a szájukat, nyilván a szerintük feleslegesen komolykodó arckifejezése láttán. Béla ezt enyhe bosszúsággal vette tudomásul. Mindenkinek megvan a maga szenvedélye, nem? Az övé a történelem. A másságot el kell tudni fogadni.

Az osztályteremben a társai már a becsöngetésre vártak, és a matekórára készülődtek.

– Azta, hogy te mennyire hülye vagy!

– Nézzétek már, a Béla hogy kirittyentette magát!

Bélát nem lepte meg egészen a fogadtatás. Előre készült rá, és igyekezett megőrizni a méltóságát, miközben a helyére vonult. De még Vera, a padtársa is kétkedő arccal tekintett rá, amikor leült mellé.

– Hú, Béla, tényleg nagyon elegáns vagy, de március tizenötödike csak holnapután lesz… kicsit elsietted a dolgot…

Béla megvonta a vállát. Mintha nem is értette volna Vera érvelését, vagy nem látta volna annak értelmét. Elvégre ha holnapután lesz március tizenötödike, akkor ma tizenharmadika van… Nincs itt semmiféle probléma.

Az ajtóban felbukkant a tanárnő – az osztályfőnökük is egyben. A küszöbről még visszafordult, beszélt valakihez, aztán elköszönt, és behúzta maga után az ajtót. Elégedetten mustrálta végig csendben várakozó diákjait… A szeme megakadt Bélán.

– Jaj, Béla! De nagy mamlasz vagy te, hallod! – kurjantotta.

Béla zavarba jött. Idegességében a szája szélét nyalogatta régi rossz szokása szerint.

A tanárnő nem tudott betelni a helyzet mulatságosságával. Körülbelül úgy nézett diákjára – szeretettel, de fölényesen –, mint egy édi kölyökkutyára, aki a konnektorban szaglászik. A kis oktondi.

– Istenemre, nagyon helyre legény vagy ebben az öltönyben, de március tizenötödike csak holnapután lesz! – Még tapsolt is egyet, miközben ez kiszaladt a száján. – Legalább vettél volna kokárdát is, drágám! Bár akkor meg olyan lennél nekem, mint a Petőfi a Nemzeti lépcsőjén! Tudjátok – szólt most már mindenkihez egyszerre –, szegénykémnek a Szendrey Júlia elrontotta a kokárdáját, és ahelyett, hogy a zöld színt vette volna kívülre, a piros került oda…

Béla nem tudta türtőztetni magát. A többiek gúnyos pillantásainak össztüzében kifakadt.

– De miért olyan szörnyen mulatságos, hogy rendesen kiöltöztem a mai nap tiszteletére? Az én dolgom, ha úgy látom, hogy a mai nap különleges, nem? Kiöltözöm majd holnap is! Én nem várom el másoktól, hogy ugyanúgy tegyenek, mint én, nekem viszont fontos ez, nem lehet ezt egyszerűen elfogadni? A kokárda pedig szerintem úgy van jól, ahogy van. Ha annyira nyilvánvaló lenne, hogy a Szendrey Júlia elrontotta, akkor nyilván nem úgy viselnék az emberek. Vagy tudják, hogy elrontotta, és mégis így hordják? Akkor ki a nagyobb hülye – ők, vagy a Szendrey Júlia? A kokárdát szerintem igenis a piros színt kívülre véve logikus viselni. Akkor a tetején, ahová mindenki néz, a magyar zászló fog látszani. Tényleg nem egyértelmű, hogy ez így van jól? Ha ez a Szendrey Júliától ered, az csak annyit mutat, hogy neki helyén volt neki az esze.

– Na jól van, Béla – reagált némi kivárás után a tanárnő. Eltökélte, hogy megleckézteti egy kicsit a renitens nebulót. – Ha akarod, az osztállyal az idei évtől megünnepeljük március tizenharmadikát… mint a Bolondok Napját!

A többiek feje egészen kivörösödött, dőltek a nevetéstől. Béla dühösen nézett körbe, mintha keresné, kinek a fejét kapja le először.

A tanárnő gyorsan csendre intette a társaságot. Éppen azon volt, hogy néhány vigasztaló szóval lezárja az ügyet – ne vádolja őt senki azzal, hogy szívtelen –, ám akkor Béla felpattant, és keserű képpel beszélni kezdett.

– Pontosan százötven év múlva, a mai napon, 2148. március 13-án hat földi, Enterprise osztályú vadászhordozó támadja meg a Trappista-1-es naprendszer hetedik bolygójának mesterségeshold-övezetét, a szövetséges drámedve erőkkel összehangolt akcióban… Most mit néztek így? Igen, a Trappista-1-es igenis létezik. Tranzitfotometriával fedezik fel a bolygóit 2017-ben… Ami a csatát illeti, azt pedig meg fogjuk nyerni! A túlerővel folytatott ádáz küzdelem közepette, melynek során expedíciós erőink hatvanöt százaléka odavész, egy speciális egységnek sikerül elfoglalnia a bolygó mesterséges gyűrűjét vezérlő állomást, tönkreteszik annak központi processzorát, mely a bolygó légkörének mágneses stabilizációjáért is felel, és ezzel befellegzik a mingek uralmának az univerzum felett – ahogyan arról utóbb Sandor Acquarius Galaktikus dal című költeménye megemlékezik! Az emberiség legnagyobb győzelme ez, egész történelmét tekintve! Miért ne ünnepelhetném ezt?

Béla szeme szikrát szórt. Hangja kemény volt, ellentmondást nem tűrő, mint a kardlapsuhogás. De a közönségére nem sikerült hatást gyakorolnia, pontosabban nem azt a hatást váltotta ki, amit szeretett volna. A nevetés felharsant újra.

– Ne félj, Béla, Luke Skywalker odafent van, és vigyáz ránk! – kiáltotta a kényszeresen mások gyenge pillanataira vadászó, örökké csúfolódó Dani a háta mögül.

– Te mit láttál a tévében, Béla? Mi a Szupercápa 5-öt néztük tegnap! – csatlakozott be Ádám, aki mindig lelkesen utánozta Danit, hátha neki is jut egy kicsi a másik népszerűségéből.

– Ha a jövő ilyen nevetséges, a múlt miért nem az? – kérdezett vissza harciasan Béla. Nem bírta visszafogni magát, érezte, hogy mindez a lehető legnagyobb természetességgel szakad ki belőle. Megtörtént már, mindig is megtörtént, nem lehetett változtatni rajta…

Ismerni a jövőt, anélkül, hogy tudta volna, saját sorsa hogyan alakul, és pontosan hogyan illeszkedik bele – a bizonyosság és a bizonytalanság sajátos keveréke. Volt, amikor úgy tűnt Bélának, mintha valakinek a szócsöveként szólna másokhoz, rendeltetéssel. Olyankor talán éppen az ő szerepe kellett ahhoz, hogy az okozatok láncolatán keresztül eljöjjön az általa jósolt világ. Például amikor hosszas tépelődés után elmondta édesanyjának, hogy az iskolából hazajövet látta azt a nőt beszállni az apja autójába... De olyan is volt, ennél sokkal gyakrabban, amikor végig ott motoszkált a fejében a nyomasztó gondolat, hogy az általa mondottaknak az égvilágon semmi jelentősége nincsen – úgysem változtathat semmin. Ha az, amit mások a jelenben keresztmetszetben szemlélnek, előre lefutott eseménysorozat, ő csupán következmények nélküli tartalommal tölti ki annak jelentéktelenebb hézagait. Nem több, mint irreleváns véletlenszerűség egy rendszerben… Maga is meglepődött, milyen szabatosan sikerült ezt megfogalmaznia.

Most, miközben az osztálytársaihoz beszélt, tökéletesen jelentéktelennek érezte magát. Beszélhet nekik, amennyit csak akar. Nem hagyhatott vele nyomot a történelemben, hiszen arról tudnia kellett volna. Átlépnek rajta, elfelejtik majd, és talán jobb is így.

Akkor pedig mindegy… Amúgy is itt hagyja ezt az osztályt, nem marad már velük sokáig. Meggyőzi valahogyan az édesanyját, hogy költözzenek Londonba, az édesapja után. A jövőben ott nagyon sok magyar él majd, köztük sok tehetséges ember. Apja új barátnőjének, Évának adódni fog egy csomó lehetőség, úgy pedig aligha marad meg hosszú távon egy helyben. Le fog lépni az apja mellől, mert mohó, és mindig még jobbra ácsingózik, telhetetlen. Akkor pedig apa és anya talán újra…

Folytatta hát, amibe belekezdett: – Holnapután megtartjuk itt a szokásos rítust. De hányan tudnánk felsorolni az összes aradi vértanút? Hányan gondoltátok végig, hogy vajon igaza volt-e Kossuthnak Görgeyvel szemben? Vagy hogy miért vonult ellenünk Jelasics? És a jövőben hányan maradtok meg ebben az országban? Nem hibáztatlak én titeket, én a legkevésbé sem, hiszen egy egész univerzum meghódítása vár ránk! Én is lelépek majd innen. De lesz idő, meglátjátok, amikor csak az Arcbukon ünnepeltek majd… már aki, egyáltalán. Lájkolgatással, meg aktuális mémek és videók osztogatásával intézitek el a „nagy napot”. A munkatársaitoknak, akik ezt látják, még így is éppen annyira érthetetlenek lesztek, mint amilyen én vagyok most nektek! Dani – fordult nagy hangú csúfolójához –, nem egészen húsz év múlva ilyenkor, Londonban a te Sunjeev nevű bróker kollégád a 15-i arcbukos aktivitásodat látva csak annyit vet majd oda a szomszédos munkaállomásból, hogy „Happy Chinchilla Day!”, neked meg lesz képed röhögni ezen, miközben a szabad öt percedben a konzervatív nemzeti értékek védelmében anyázol másokat névtelenül egy magyar nyelvű híroldal kommentszekciójában!

Elbizonytalanodva pillantott körbe, mert rájött, hogy az Arcbukról az osztálytársak nem hallhattak – kommentálásról talán, bár arról sem mindenki. Fogalmilag is nehéz lett volna körvonalaznia számukra, mire gondolt pontosan. Hogyan érhetnék fel ésszel, mi lesz egyszer a most még gyerekcipőben járó internetből? Egyedül Danin látszott, hogy eltűnődik a hallottakon – talán legyezte az önérzetét, hogy londoni brókerként utalt rá az imént. Még a végén éppen ez hajtja majd arrafelé, ismerte fel Béla... A jelek szerint megint a szócső szerepe jutott neki.

– Én csak méltósággal akartam ünnepelni, magamban, miért nem lehetett hagyni…? – kérdezte lemondóan, és inkább visszaült a helyére.

A tanárnő újra túláradó szeretettel bámult rá, de most már nem úgy, mint az imént, hanem sajnálattal. Bélának feltétlenül el kell mennie az iskolapszichológushoz, gondolta. Hiszen érthető, válnak a szülei. Apuka diplomata, kinevezték Londonba, és azzal lepte meg anyukát, hogy nem őt viszi magával – inkább egy nála tíz évvel fiatalabb csajjal az oldalán megy ki Angliába. A szülői értekezleten volt képe Bélára hivatkozni ezzel kapcsolatban, mondván, jobb lesz a gyereknek is, ha otthon tanulhat, és nem szakítják el a barátaitól. Micsoda álságos alak!

Az egész tanári kar ismerte a történetet – apuka a gimnázium testnevelés-tanárnőjét szedte fel… Éváról pedig mindenki tudta, hogy aerobikedző szeretne lenni, lehetőleg a világnak egy olyan részén, ahol az ezért járó pénzből sok értékes dolgot lehet venni. Csak egy kis indulótőke kellett neki – „vagyis egy induló töke”, ahogyan a tanári karban mondták egymás között a kollégák.

Odament Bélához, és megsimogatta a fejét.

– Na, lássunk most már munkához, jó? Aztán az óra után beszélünk erről – mondta neki, hogy egy kicsit lelket öntsön belé. „Hidd el, nem kívánom én, hogy az az ocsmány kurva megcsinálja a szerencséjét, de ezt mégsem mondhatom neked vigasztalásképpen, fiam…” – gondolta közben.

– Nem hinném, hogy sikerülni fog neki – felelte erre hangosan Béla, és volt valami fura a tekintetében!

© Marton Péter

Ez az írás a Bolygók világa c. novelláskötet része, mely innen tölthető le egyben.

Elegyedünk – Ljudmila Ulickaja: Vidám temetés; Elif Şafak: Az isztambuli fattyú; Rubin Eszter: Bagel

Recenziós jegyzetek a migrációs irodalom margójára (#8)

Három könyvről egyben, ezúttal, mert pont egymás után olvastam őket összekapcsolom őket azon az alapon, hogy végső soron mindegyikben a migrációhoz való viszonyulás alapvetően eltérő lehetőségei jelennek meg.

Új világ, új népek, elegyedés

Ljudmila Ulickaja Vidám temetésében egy a kezdet és a vég – közhelyes és semmitmondó lehet részemről ez a megállapítás, de a könyvben valódi jelentést kap, a szereplők és a migráció vonatkozásában egyaránt.

A haldokló orosz-zsidó származású festőművész, Alik az emigráns társaság középpontja még akkor is, amikor már a kisujját sem tudja mozdítani a többiekért. Az őt körülvevő emberekben kitörölhetetlen nyomot hagy, velük marad, végzetes betegség ide vagy oda.

Elmúlik közben a Szovjetunió. A helyette leendő posztszovjet térség különféle szegleteiből összegyűlt baráti-ismerősi kör a New York etnikai mozaikját megjelenítő csatlakozókkal, ruszofil olasz hölggyel, guaraní indián utcazenészekkel és másokkal kiegészülve nézi a tévében utolsó rúgásait az 1991. augusztusi puccskísérlet alatt.

Az Alik körül a New York-i nyár hőségében formálódó közösség maga az olvasztótégely működés közben, e pluribus unum, meg minden. Új nép születik – elegyedés, nem csupán asszimilálódás révén. Az Alikot a kereszténységbe áttéríteni hívott pap vízióként beszél erről a könyvben, és ez jelenik meg aztán a tettek mezején, amikor Alik egykori szeretője, Valentyina "közelebbről" is megismerkedik a guaraní indiánok egyikével.

Bár a könyv cselekménye nem pont ott játszódik, de idekívánkozhat megemlíteni, hogy New York Queens városrészében friss adatok szerint világrekordnak megfelelő szintet ér el a nyelvi-etnikai diverzitás koncentrációja: nyolcszáznál is több nyelvet beszélnek az ott élő emberek. Itt lassan azt érdemes kutatni, ha valahonnét még nem jelent meg diaszpóracsoport – mégis hogyan lehet ez? Közben persze ott van az angol mint (törten hadoválva is) lingua franca, ott vannak a vegyes házasságok, no meg a pragmatikus amerikai élet a maga formális és informális intézményeivel...

Az identitás horgony, az asszimilálódás és a felejtés bűn lehet

Igen ám, de nem minden identitás adja ennyire kézenfekvően a lehetőséget a nagy és örömteli egyesülésre a sokszínű szomszédsággal, illetve az emberiséggel mint közösséggel. A nagy elegyedés közepette sem sikerülhet mindenkinek mindent eldobnia vagy elengednie. Az identitás egy generáció múltán is visszahúzhat, felfedezésért kiálthat, megerősítést követelhet.

Elif Şafak könyvében, Az isztambuli fattyúban legelőször is az örmény-amerikai lány, Armanoush szembesül ezzel, majd az az isztambuli török család, akiknek az életébe belecsöppen.

Máig ható (pontosabban továbbra is, a jövőben is garantáltan ható) következményeire tekintettel nem lehet figyelmen kívül hagyni az örménység múltját, az örmény identitás kötőjeles formában (amerikai-örményként) sem lesz konvertibilis. Ellenben szorosan összekapcsolódik mások identitásával és történelmével, és amikor a török szereplők lazán leválasztanák magukat erről a kapcsolódásról, számukra is gyorsan kiderül, hogy ez nem megy.

Várunk egy helyben, és meghallgatunk mindenkit, aki arra jár

Rubin Eszter Bagelében ismerős ízek találhatók, csak éppen a hagyományos kontent mellett a globalizáció szállította töltelékkel–fűszerezéssel. Kerülhet így a bejglbe akár avokádó vagy kimcsi is – így létezünk ma (na jó, a kimcsi túlzás részemről).

A könyvbéli Kohav Virág boltjába betér mindenféle, a pesti életből ismerős szereplő – a szövegben mindegyikük érezhetően személyes meghallgatásuk alapján, saját elbeszélésükön keresztül kap portrét (de nem szolgaian; információim alapján mondhatom, hogy a fikció engedte, akár jelentős változtatásokkal). Van itt például önmagát a Caminón, skót szeretőben, majd mindezek után – természetesen, ősi népszokás szerint – Indiában megtalálni remélő lány, a telken, már nyugdíjasként a farakás szépségeiben elmerülő, egykor Firenzében vendégeskedett egyetemi tanár – és persze nem-idevalósi betérő is akad.

Találhatók továbbá a könyvben a nemzetközi politikai folyamatokat, így a határokon áthaladó migrációt is életszerűen alulnézetből (félelemmel, apokaliptikus forgatókönyveket meghatározó referenciapontként dobálva) tárgyaló laikus beszélgetések. Ha ezek nyomán valaki megrettenne, hogy "jön az iszlám", azért bármikor lehet az ijedtségre a családba beházasodott, indiai módra elkészített paradicsomlevest kanalazni, vagy akár jó orosz borscsot – szerencsére jönnek a globalizációval ezeknek az ételeknek a hozzávalói is.

Így lesz a (lehető leginkább) helyben maradó irodalom is migrációs vonatkozásokkal bíró irodalom.

ulickajasafakrubin.jpg